Egy sámlin ül a nappaliban. Azon, amin faragott kis mókusok vannak. Még a fiának vette, amikor kicsi volt, de nem tetszett neki. Ha ránézett, azonnal sírni kezdett. Onnantól kezdve csak az anyja használta. Mindig ezen ült, hogy alacsonyabban lehessen, közel a szőnyeghez, ahol a fia járni tanult, és ahol fakockákból építkezett. Ahol kimondta a legelső szavakat.
A lába a szőnyegen pihen, zoknikat válogat. Már megszáradtak, de több is lyukas közülük. A fiú kemény sarka szakította ki, de még helyre lehet hozni. Öreg, göcsörtös ujjaival fekete cérnát fűz a tűbe. Minden zoknin gondosan varrja el a szálakat, két csomót is köt, és jó erősen húzza meg.
Precízen összehajtja őket, és a vasalt pólók tetejére helyezi, amikor megcsörren a telefon.
– Haló. – A rendetlen dohányzóasztalon kapkodva keresi a naptárját. Kezébe akad, hatodikához lapoz, az egy szombat. – Igen, délelőtt tudok menni, délután már Vaséknál takarítok, este meg leltározok a közértben. Akkor neked csak a kutyák kellenek, most ne takarítsak? Etessem meg sétáltassam, oké. Persze, majd kifizeted. Nem, nem tudtam, hogy ők is ideköltöztek. Hívjon, és majd átjárok vasalni. Mosdatni kell őket? A kutyákat. – Sóhajt, elköszön, és lerakja.
Egy pár percig még a teleírt naptárát nézi, majd az emeletre viszi a jázminillatú ruhákat. Bekopog fia szobájának ajtaján, de az nem válaszol. Lassú mozdulattal, kissé félve benyit.
– Bazmeg, hogy lehet ilyet kihagyni? – A fia a képernyőnek ordít, a kontrollert dühösen a földhöz vágja. Megfáradt anyját észre sem veszi a szakállas férfi. Nagy, kövér teste már eggyé vált a székkel, bevérzett szemeiben tükröződik egy teljesen másik világ. Ma éppen zöld gyepen szaladgál, tegnap géppuskával lövöldözött, és többször meghalt. Már rég nem keres munkát.
– A tiszta ruháid – várakozik az anya, de a kupacot nem veszik ki a kezéből. A felszerelést nézi: PlayStation, kontroller, világító billentyűzet, két monitor. Az újabbat most karácsonyra vette neki. Többet járt ablakot pucolni és gyakrabban takarította a környék fürdőszobáit. Sikerült megvennie, és a fiú megköszönte. Még a szemébe is belenézett.
Az anya puszit nyom a homlokára, a ruhákat a földre teszi, beveti fia ágyát, majd lemegy a kis sámliért. Felviszi, odatolja a magas szekrény elé, hogy elérje a felső polcokat. Oda a pólókat, a zoknikat a fiókba. Amikor leszáll a sámliról, sóhajt, majd újból felkapja, és leballag vele.
Most a konyhaszekrény elé tolja, kell a jénai a felső polcról. A fiának ma is rakott krumplit készít, az a kedvence. Keze remeg, ahogy a súlyos edényt egy pillanatig feje fölött tartja. Majd görnyedt háttal krumplit pucol. Tejfölös masszát kever, tojást főz, kolbászt karikáz. Többször megrezzen, mikor a fia dühében felordít. Ma fontos meccsek vannak.
Már ropogósra sült a krumpli teteje. Megteríti a konyhaasztalt. Felsétál az emeletre, újra kopog, megint semmi válasz.
– Kész a vacsora, kisfiam. – Lassan és halkan beszél, tekintete ma különösen szürke, a hajához hasonló. A monitor kék fénye bevilágítja fia püffedt arcát, aki egy szót sem szól, csak hevesen nyomkodja a gombokat. Idegessége láthatatlanul kering a szobában. Az anya vár, hogy fia tátott szájából kikeveredjen egy szó, de csak a csend válaszol. Lemegy a konyhába.
Mosogatni kezd, és az ablakon át az öreg diófát nézi a kertben. Megbetegedett, már sok éve rossz a termés, ezért nem tud diós kalácsot sütni neki. A fa törzse kitakarja a lemenő napot, a felkötözött régi gyerekhintát fújja a szél. Meghatódik, miközben álláról a mélybe veti magát egy könnycsepp.
Átmegy a kisszobába. Egy régi számítógép és szkenner van az íróasztalon, amit még a férje használt. Papírt és tollat vesz elő. A levél elejére azt írja, Drága Kisfiam, a végére pedig azt, bocsáss meg. A teleírt lapot beszkenneli, lementi. Címzettet és tárgyat is ír, majd fia világába küldi az üzenetet. A meccsek után majd megnézi.
Most lassan kisétál a kertbe, a sámlit a diófa alá teszi. A hinta kötelét kifűzi, nyakára két csomót is köt, szorosan meghúzza. Lehajtja a fejét, a faragott mókusokat nézi, ahogy talpával kedves, kicsi arcukon tapos. Kerti papucsával összepiszkolja őket. Bent a fia már biztos eszik, és megint maszatos a szája. Ő meg a villa alá nem rakott szalvétát. Könnyes a szeme. Sóhajt, és visszafűzi a hintakötelet.
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.