Egy sámlin ül a nappaliban. Azon, amin faragott kis mókusok vannak. Még a fiának vette, amikor kicsi volt, de nem tetszett neki. Ha ránézett, azonnal sírni kezdett. Onnantól kezdve csak az anyja használta. Mindig ezen ült, hogy alacsonyabban lehessen, közel a szőnyeghez, ahol a fia járni tanult, és ahol fakockákból építkezett. Ahol kimondta a legelső szavakat.
A lába a szőnyegen pihen, zoknikat válogat. Már megszáradtak, de több is lyukas közülük. A fiú kemény sarka szakította ki, de még helyre lehet hozni. Öreg, göcsörtös ujjaival fekete cérnát fűz a tűbe. Minden zoknin gondosan varrja el a szálakat, két csomót is köt, és jó erősen húzza meg.
Precízen összehajtja őket, és a vasalt pólók tetejére helyezi, amikor megcsörren a telefon.
– Haló. – A rendetlen dohányzóasztalon kapkodva keresi a naptárját. Kezébe akad, hatodikához lapoz, az egy szombat. – Igen, délelőtt tudok menni, délután már Vaséknál takarítok, este meg leltározok a közértben. Akkor neked csak a kutyák kellenek, most ne takarítsak? Etessem meg sétáltassam, oké. Persze, majd kifizeted. Nem, nem tudtam, hogy ők is ideköltöztek. Hívjon, és majd átjárok vasalni. Mosdatni kell őket? A kutyákat. – Sóhajt, elköszön, és lerakja.
Egy pár percig még a teleírt naptárát nézi, majd az emeletre viszi a jázminillatú ruhákat. Bekopog fia szobájának ajtaján, de az nem válaszol. Lassú mozdulattal, kissé félve benyit.
– Bazmeg, hogy lehet ilyet kihagyni? – A fia a képernyőnek ordít, a kontrollert dühösen a földhöz vágja. Megfáradt anyját észre sem veszi a szakállas férfi. Nagy, kövér teste már eggyé vált a székkel, bevérzett szemeiben tükröződik egy teljesen másik világ. Ma éppen zöld gyepen szaladgál, tegnap géppuskával lövöldözött, és többször meghalt. Már rég nem keres munkát.
– A tiszta ruháid – várakozik az anya, de a kupacot nem veszik ki a kezéből. A felszerelést nézi: PlayStation, kontroller, világító billentyűzet, két monitor. Az újabbat most karácsonyra vette neki. Többet járt ablakot pucolni és gyakrabban takarította a környék fürdőszobáit. Sikerült megvennie, és a fiú megköszönte. Még a szemébe is belenézett.
Az anya puszit nyom a homlokára, a ruhákat a földre teszi, beveti fia ágyát, majd lemegy a kis sámliért. Felviszi, odatolja a magas szekrény elé, hogy elérje a felső polcokat. Oda a pólókat, a zoknikat a fiókba. Amikor leszáll a sámliról, sóhajt, majd újból felkapja, és leballag vele.
Most a konyhaszekrény elé tolja, kell a jénai a felső polcról. A fiának ma is rakott krumplit készít, az a kedvence. Keze remeg, ahogy a súlyos edényt egy pillanatig feje fölött tartja. Majd görnyedt háttal krumplit pucol. Tejfölös masszát kever, tojást főz, kolbászt karikáz. Többször megrezzen, mikor a fia dühében felordít. Ma fontos meccsek vannak.
Már ropogósra sült a krumpli teteje. Megteríti a konyhaasztalt. Felsétál az emeletre, újra kopog, megint semmi válasz.
– Kész a vacsora, kisfiam. – Lassan és halkan beszél, tekintete ma különösen szürke, a hajához hasonló. A monitor kék fénye bevilágítja fia püffedt arcát, aki egy szót sem szól, csak hevesen nyomkodja a gombokat. Idegessége láthatatlanul kering a szobában. Az anya vár, hogy fia tátott szájából kikeveredjen egy szó, de csak a csend válaszol. Lemegy a konyhába.
Mosogatni kezd, és az ablakon át az öreg diófát nézi a kertben. Megbetegedett, már sok éve rossz a termés, ezért nem tud diós kalácsot sütni neki. A fa törzse kitakarja a lemenő napot, a felkötözött régi gyerekhintát fújja a szél. Meghatódik, miközben álláról a mélybe veti magát egy könnycsepp.
Átmegy a kisszobába. Egy régi számítógép és szkenner van az íróasztalon, amit még a férje használt. Papírt és tollat vesz elő. A levél elejére azt írja, Drága Kisfiam, a végére pedig azt, bocsáss meg. A teleírt lapot beszkenneli, lementi. Címzettet és tárgyat is ír, majd fia világába küldi az üzenetet. A meccsek után majd megnézi.
Most lassan kisétál a kertbe, a sámlit a diófa alá teszi. A hinta kötelét kifűzi, nyakára két csomót is köt, szorosan meghúzza. Lehajtja a fejét, a faragott mókusokat nézi, ahogy talpával kedves, kicsi arcukon tapos. Kerti papucsával összepiszkolja őket. Bent a fia már biztos eszik, és megint maszatos a szája. Ő meg a villa alá nem rakott szalvétát. Könnyes a szeme. Sóhajt, és visszafűzi a hintakötelet.
Nézem, ahogy beszél. Elkalandozom. Néha nem is tudom, mit mond, csak a száját nézem, időnként a szemébe pillantok. Mélykék. Mi az, hogy mélykék? Hogy mélyen belé látok? Hogy elveszek benne? Hogy ott a mélységben összekapcsolódunk? Vajon ő tudja ezt? Vagy a személyiségrétegei most, ebben az életünkben elrejtik még a tudást önmaga elől?
Harminc év után sem múlt el úgy nap az életében, hogy ne jutott volna eszébe az a kora délután, amikor a dunakeszi révre várakoztak, mint most ezek a fiatalok itt, akik, bár még csak szürkület van, máris fáklyát gyújtottak, nyilván odaátról várnak valakit, és tudják, mire átér a komp, be is sötétedik. Annak idején ők a túlsó partra szerettek volna átjutni. A többi fiúval együtt János is hallotta Vera felharsanó kacagását az ártéri fák közül, aztán közvetlenül utána a sikoltást, amitől meghűlt ereiben a vér, jó darabig mozdulni sem tudott, mire leért a partra, Verát már körbevették a többiek.
Yarden már kora reggeltől forgott, mint a ringlispíl: vendéget várt. Ritkaságszámba ment nála akkoriban a látogató, így nem bízta teljes mértékben a gépekre a takarítást. Persze azért ne gondold, hogy felmosott vagy porszívózott – nem ment el az esze! Inkább azon lakássejteket rendezgette, amelyeket vendégének is megmutat majd.
Régen valahogy úgy képzeltem, az ördög azért teremtette meg a gitárszólót, hogy az énekesnek legyen ideje whiskyt inni két üvöltés között. Látom, ahogy ott remeg az üveg a lábdob előtt, a szesz már félig „elpárolgott” belőle, én meg egyre jobban szédülök. Ahogy a gitárosunk belekezd a szólóba, kitekerem a kupakot, nagyot kortyolok, és hagyom, hogy a hangszálaim felforrósodjanak, rövid időre tisztára pucolja a torkomat a szesz.
Sudár, égre csodálkozó fák között kígyózó, süppedős ösvény viszi lábam. Erdei sudárút. Az óriások lombkoronáján át beszórja fényét a nap. Mintha mindenfelé aranypor lebegne. Avar- és gombaillat lengi be a levegőt, teret adva a kesernyés szagú friss zöldnek is. Ballagok. Mintha álmodnék. Távol a város zajától minden más értelmet nyer.
Hallottál már a ravasz vándordiákról, aki mágikus könyvéből képes akár egy sárkányt is kiolvasni? Akitől reszketnek a népek, hiszen sötét varázserejével irányítani tudja az időjárást? Nem? Hát akkor éppen itt az ideje! De mégis ki is ő? És tényleg oly rémisztő, mint ahogyan mondják?
Almabál. Azt szerveztek itt, a Székelyföld eme eldugott zugában minden ősszel. Bár egyre nehezebben jött össze, a fiatalság ugyanis egyre fogyott. Lejjebb, ahol a szőlő megterem, ha nem is nagy mennyiségben, de bár mutatóban, háztájékon, szüreti bálokat szerveztek, de itt a szőlő nem igazán volt honos (bár néhányan próbálkoztak a direkttermő fajtákkal), itt a vendég csak akkor kért bort a házigazdától, ha sérteni akart.
Legendák terjednek az újságírók között, hogy vajon miképpen alakulhatott meg a Kelet Az Új Nyugat folyóirat. Mivel az alapítás után húsz évvel csatlakoztam a szerkesztőséghez, így szokásommá vált, hogy kérdéseket tegyek fel ezzel kapcsolatban a munkatársaimnak. Tudni kell rólam, hogy még csak két éve kezdtem el újságírással foglalkozni. Ám a kollégáim sem tudnak többet, mint én, talán csak egyikük-másikuk, de persze ők sem mondhatják el. Miért? Mert titok övezi az alapítók kilétét, vagy csupán nem szeretnék, hogy megtudjuk, ki kicsoda volt akkortájt.
De íme, az ajtó nyílik. Apám érkezik. Vállára vetett kabátban belép és körülnéz. Az aranyozott székek, karcsú lábú, kecses asztalkák, festmények világa nem az övé. De apám, ez az én szülőm, minden képtelen helyhez és helyzethez azonnal, dühítően és villámgyorsan alkalmazkodik. Shit!, mondom magamban, nem változott. Nem remélhetek semmit tőle. Csak pénzt. De azt nagyon.
Klára azt kérte, csak fehér virágokat vigyünk a temetésére. Nem valami ötletes. Ha én lettem volna a helyében, kékeket vagy feketéket kérek, hogy a rokonoknak ne legyen olyan könnyű dolguk. És ragaszkodtam volna hozzá, hogy ne legyen a temetésen pap – utálom a papokat –, és hogy rendes zenét játsszanak, ne azt a templomi nyavalygást. Talán Vangelist. Vagy valami sötét, kétségbeesett rockot.