Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a Te neved; jöjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek; és ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól! Mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen.
Ádám végigmormogta a mise záróakkordját, miközben a templomi pad alatt e-mailekre válaszolgatott. Dopaminra éhezve cikázott az alkalmazások között, világító ablakok nyíltak meg és tűntek el előtte. Unatkozott. A szentlélek most sem jött el hozzá, Isten pedig ezen az estén is néma volt. Ettől függetlenül minden vasárnap ellátogatott a templomba. Minden alkalommal elismételte, hogy én vétkem, én vétkem (ezt természetesen háromszor, miközben a mellét verte), meghallgatta a misét, de azt is csak úgy, mintha egy prezentációt hallgatna az irodában.
Nem tudta levetkőzni magát, szóval csak bólogatott, helyeselt, és lelki szemei előtt pénzkötegeket számolgatott. Amikor leült, reflexszerűen az előtte heverő papírtömegért nyúlt, kereste, hol kell aláírni, hogy nyélbe üthesse az üzletet. Aztán rájött, mit is szorongat a kezében, és egy-egy néni rosszalló tekintetére felfigyelve, csak zavartan vetett egy lusta keresztet, és megcsókolta a szent Bibliát. Amikor körbevitték a perselyt, ő eltolta magától.
Fiam, csak a poklot kerüld el. Kérd mindig, hogy legyen meg Isten országa, és ne haragítsd magadra. Légy jó gyerek, és adakozz!
Istent nem érdekli a pénz, vagy igen? Mégis miféle Isten lenne az? Miféle országa van neki? Elég lesz, anyukám, egyen, ne beszéljen!
Minden december 24-én hasonlóképpen válaszolt anyjának, amikor az öregek otthonában krumplipürét tömött a fogatlan szájába. Pár percig számokról és görbékről beszélt, elmondta, mi megy fel, mi megy le. Aztán Mercedesével kitolatott a rokkantparkolóból, és elsietett.
Fiam, csak a poklot kerüld el!
Ezzel a mondattal a fejében bekapta az ostyát, jóízűen elcsámcsogta, majd a mise végén kilépett az augusztusi forróságba. Pár másodpercig hunyorgott, hogy megszokja a kinti fényeket. Elővett a táskájából egy dobozos kólát, belekortyolt, és a telefonjába bújt.
A templom előtt most is rengetegen kéregettek, vasárnap mindig többen voltak a hajléktalanok, kitapasztalták, hogy ezen a napon a hívők szívesebben adakoznak. Egyszer csak a tömegből kivált egy kislány, és félénken közeledni kezdett Ádám felé. Piros ruhát viselt, apró lábacskái teljesen befeketedtek az utca mocskától, hatalmas barna szemeit kócos haja itt-ott eltakarta. A kislány megállt a férfi előtt, és megszokott taktikája alapján egy szót sem szólt, csak a férfi szemébe nézett, próbált eljutni a lelkéig. A kislány bízott a barna szemeiben és anyja útmutatásában: Az öltönyös bácsikhoz menj oda, azokhoz, akiknek csillog a cipőjük!
– Mi van? Nincs pénzem – förmedt a gyerekre Ádám, amikor észrevette, hogy bámulják.
A barna szemek növekedni kezdtek, egyre fényesebben ragyogtak, és kerekebbek is voltak, mint az előbb.
Ádám tartotta a szemkontaktust, és nagyokat kortyolt a frissítő kólából. Amikor befejezte, összeráncolta a homlokát, ahogy szokta, eldobta az üres flakont, és faképnél hagyva a kislányt továbbállt.
Sikátoros utcához közeledett, a levegőben keveredő dohányszag és a naptejillat, amit a nők bőre árasztott, egyre csak fokozta Ádám izgalmát. Ez a nap a pihenésé volt, és az illattól a teste teljesen ellazult, a korábban cikázó gondolatai lelassultak, mintha azok is teljesen kifáradtak volna az őrült hőségben.
Kurvák sorakoztak a járdán. Mindenki hagyott a másiknak pár méter helyet, hogy megmaradjon a béke: íratlan szabály.
Ádám lassan sétált, megnézett egy-egy nőt. Soha nem értette, hogy lehet, hogy hétről hétre új lányok közül válogathat. Soha nem találkozott még kétszer ugyanazzal. De ekkor a következő sarkon egy ismerős arcot pillantott meg. Talán öt vagy hat éve lehetett.
Egy nagy mellű, molett nő nézett rá, haja fekete volt, jobb vállára a szomszéd sikátorban egy medúzát varrtak. Ádám emlékezett arra az éjszakára. Az elsőre mindenki emlékszik. Volt valami a meleg ölében meg abban, hogy nagydarab, hogy amőbaként kebelezte be őt az a fodros test. A nő az után a nap után gyakran járt a férfi utcájában. Sokszor kopogtatott idegesen Ádám bejárati ajtaján, de sohasem érkezett válasz.
Most, ahogy a kurva megpillantotta, fintorgott, majd köpött egyet, és átsétált az út túlsó felére, rágyújtott. A férfi még egy darabig furcsán nézte, már-már hajtotta a kíváncsiság, aztán éppen továbbhaladt volna, amikor egy idősebb férfi szólította meg.
– Játsszon, uram! – mutatott a maga előtt felsorakoztatott három lefordított pohárra egy öreg csöves. A földön ült, fehér kalap volt a fején.
– Nem ezért jöttem.
– Játsszon, na!
– Átbaszás az egész, ismerem a maga fajtáját, de azért kösz.
– Barátok közt vagyunk, én már láttam magát!
– Hogyne, meg az atyaúristent is látta már. – Ádám egyre ingerültebb lett, de az öreg bácsi csak békésen mosolygott.
– Egyezzünk meg! Ha maga nyer, kérhet tőlem valamit.
– Mégis mi a szart tudna maga adni nekem?
...és ne haragítsd magadra. Légy jó gyerek, és adakozz!
Ádám vacillált kicsit, majd a tárcájába nyúlt.
– Itt egy húszas, csak a poklot kerülje el. Nekem meg cserébe fizethet egy kört azzal a nagy mellű kurvával, ott. Tudom, hogy működik ez, soha senki nem találja meg a piros labdát. Szóval, ha nyerek, kérje meg Istent, hogy mutassa meg magát, maga aztán biztos el tudja ezt is intézni. És még kérem mondjuk a kalapját.
Az öreg boldogan zsebre tette a pénzt. Műanyag poharak kezdtek csúszkálni a kis faasztalon, annak nekitámasztva egy bot. Szórakozott kedve egyre lankadt, és békés mosolya is eltűnt: mintha tudta volna, mi lesz a vége ennek a keverés-kavarásnak.
A gyorsan mozgó ráncos kezek egyszer csak megálltak. A hajléktalan nagy, barna szemeivel fölpillantott Ádámra. Ő pedig kis gondolkozás után a középső pohárra bökött, és nyert.
– Semmi baj, öreg, nem kell megadnia, tekintse vasárnapi alamizsnának. – Azzal hátat fordított a szerencsétlen bácsinak, és büszkén elindult.
– Azért megpróbálnám – mondta lassan az öreg, kinek szemei teljesen megváltoztak: vörös dühben égtek. Gyorsan feltápászkodott a földről, és botjával hatalmasat ütött Ádám fejére.
Amikor felkelt, minden olyan homályos volt, sokat kellett pislognia, mire kivette, hogy a távolban van valami piros folt. Ugyanaz a szegény kislány volt az. Biztos követtett, amikor az a büdös csöves leütött. Naptejillatot érzett, ami irdatlan bűzzel keveredett, és valahonnan munkagépek zaja üvöltött, karját csiklandozta valami. Felült. A látkép tisztulni kezdett, és lassan szeme elé tárult a teljes nyomorúság: mindenhol szemét vette körül, színes műanyagok, gumikerekek, penészedő ételmaradványok, eldobott üdítősflakonok. És ez a sajátos „pázsit” addig terült, amíg a szeme ellátott, ami történetesen nem volt túl sok, mivel irdatlan szmog és sötétség kerekedett. Ádámnak kellett egy kis idő, mire rájött, hogy egy szeméttelep kellős közepén ül, és a puha érintés, amit a karján érzett, a tetovált kurva simogatása volt. A nő teljesen meztelen volt, és ahogy rápillantott Ádámra, nagyon megörült. Megjött apád! – kiáltotta oda a kislánynak.
– Mi az isten… – a férfi előtt ekkor hirtelen megjelent a hajléktalan. Hófehér kalapjában ült, kezeit széttárta, arcán görbe vonalban ott feszült az a jellegzetes mosoly.
– Mi a szar történt? Mi ez az elbaszott vudu, öreg?
Ekkor fényes gömb jelent meg az idős úr alakja körül, egész teste ragyogásban tündökölt, és Ádám annyira meglepődött, hogy már a bűzt sem érezte. Ez nem lehet, akkorát nem üthetett. Ez csak egy rossz álom, és ő nem az, akinek én gondolom… De Ádám arca egyszerre elsötétült, ahogy letaglózta a felismerés. Csalódottan szólította meg az Urat.
– Na imádkoztam, hogy jöjjön el a te országod. Ez a büdös koszfészek lenne az?
– Ez a te országod fiam, nem az enyém – mondá az Úr, és átnyújtotta Ádámnak fehér kalapját.
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.