A kartondoboz utolsó nyílására is gondosan illesztette rá a ragasztószalagot, majd hangos nyisszantással levágta a maradékot a jobb szélen. Ádám felegyenesedett, tekintetét az ajtó és a doboz között hintáztatta. Ember méretű doboz, ember méretű ajtó – az első lépés nem is volt annyira nehéz, mint levinni a negyedikről a sérült árut, majd felrakni a kocsi platójára. Mindezt teljesen egyedül.
Beült a kormány mögé, beindította a motort, és nyugodtan megvárta, amíg a szélvédőről leolvad a jég. Kikanyarodott a háza elől, és amíg tudta, a visszapillantóból figyelte, ahogy az otthona eltűnik. Ujjaival a kormányon dobolva utazott az áruházig. Amikor odaért, hosszú percekig kereste a szabad parkolóhelyet, miközben vállára nehezedett a feszültség. Nagy erőfeszítéssel, de óvatosan vette le a dobozt a platóról, hogy rátegye egy kézikocsira. Ezeket mind úgy, nehogy nagyobb kár essen a termékben, mert tudta, hogy csak eredeti, sértetlen csomagolásban veszik vissza.
Megragadta a kézikocsi két fogóját, bement az üzletbe, át a fotocellás ajtón. Tekintetét végiggörgette az információs pult fölé akasztott táblán, és jobbra vette az irányt.
Az ügyfélszolgálat sora egészen a másik bejáratig kígyózott, és körüllengte a ragadós idegesség. Ádám beállt a sorba, borostás állát dörzsölte, és nagyokat sóhajtott. Eközben máris mögéje lépett egy másik középkorú férfi, kis dobozzal, és már-már idegesítően jó kedve volt. Ahogy Ádám hátranézett, a férfi még mosolygott is rá, kedvesen köszöntötte. Ádám bambán nézett vissza rá karikás szemével, előrefordult, és egyik zsibbadt lábáról a másikra állt. Az előtte feszengő hölgy telefonon magyarázott valakinek. Káromkodott és szidta az üzletet és az ócskaságot, amit kiszállítottak neki. Nem értette, hogy történhetett, de beszélni fog a főnökkel. Úgyis régi jó barátja.
Egy óra után a sor még mindig lassan haladt, és Ádám beleolvadt a feszültség, a csörgő telefonok és a vonalkód-leolvasók tompa zajába. A fehér padlóra tapasztva tekintetét, ujjaival vörösre kaparta a tarkóját. A nő még mindig panaszáradatokban úszott, és a hullám Ádámot is magával ragadta.
Hirtelen a dobozát idegesen lerúgta a kézikocsiról. Már nem érdekelte, lesz-e nagyobb kára. A nagy csattanásra egy pillanatra mindenki felfigyelt, és Ádám is a hatalmas dobozra meredt. Amikor visszatekintett a kézikocsi felé, az nem volt sehol. Ekkor pillantotta meg, hogy a férfi, aki mögötte állt, nyugodt mosollyal tolta vissza helyette a kocsit a legközelebbi „gyűjtőhelyre”. Ádámot ez nem hatotta meg, bólintással jelezte, hogy látta a kedvességet, de megköszönni nem fogja.
Összesen három órán keresztül tologatta maga előtt a dobozát, amikor végre a pulthoz ért. Úgy érezte, időközben beleőszült. A nő mellette már a Gábriel nevű alkalmazottal vitázott, így Ádám egy másik úr elé került.
– Jó napot, uram, Mihály vagyok, miben segíthetek?
– Á, végre. Megsérült a termék, amit itt vettem. Ki szeretném cserélni – mondta monoton hangon.
– Értem. Megvan a garancialap?
Ádám teljesen a pult lábáig tolta a dobozt bakancsával, hátrébb állt, és kutatni kezdett. Végigtapogatta fekete mellényének külső zsebeit, farmerja farzsebeit. Már majdnem dührohamot kapott, hogy a csere ezen fog elcsúszni, amikor eszébe jutott: a mellény bal belső zsebébe rakta a blokkot és az összehajtott garancialapot, nehogy kiessen. Még viccelődött is vele otthon: itt lesz a szívemnél.
– Tessék – vágta oda hanyagul, a szemét forgatva.
– Köszönöm. Ahogy nézem, negyven év garancia van rá. Pont időben hozta vissza. Mi a probléma az áruval?
– Az egész egy istenverte probléma! Ocsmány és használhatatlan. Tudja, húsz év után gondolkodtam, hogy visszahozom, de még szerelgettem. Mások is segítettek, tippeket adtak, de nem lett jobb. Hánynom kell, ha ránézek. Csak vissza akarom cserélni, haladjunk, kérem! Ez az önök felelőssége. – Ádám szép lassan elveszítette a türelmét.
– Uram, ha nem mondja el, mi a konkrét oka, hogy új terméket akar, nem tudok segíteni.
Ádám még fél percig hideg, szúrós tekintettel nézett Mihály szemébe. Valami elpattant. Remegő ujját felemelte, várakozásra intve a dolgozót, majd szépen lassan meghajolt, mint aki azt gondolja: máris mutatom. A dobozt idegből arrébb rúgta, csattanásszerű csend lett, mindenki rá figyelt, és most már hosszú percekig bámulták.
– A konkrét probléma… – kezdte kiabálva, miközben két kézzel, állatként tépte fel a koporsó méretű dobozt. Széttúrt hajjal lihegett, és amikor a doboz egészen nyitva volt, szép lassan, túlzó és jól látható mozdulatokkal – a műsor befejezéseként – belefeküdt. Kezeit lassan a mellkasára helyezte, magára mutatott. – A konkrét probléma ez itt. Szóljon a főnökének, hogy részemről vége – mondta elgyöngülten és könyörgően. Hangja remegett az elfojtott sírástól, arcát fura sötétség ölelte körül.
A fiatal Mihálynak könny szökött a szemébe, miközben Gábriel a főnökkel telefonált. Számtalan ember várta, hogy mi fog történni.
– Kicserélni nem tudjuk, de segíthetünk megjavítani – szólalt meg Gábriel.
– Ezt már nem akarom tovább! Cserét, cserét, cserét szeretnék! – hosszan és torkaszakadtából, zokogva ordított Ádám.
Gábriel is sírni kezdett, és a nagy fényességben mintha minden gyászba borult volna. Ádámhoz lépett:
– Vegyen le egy másik életet a polcról.
Azzal fölé hajolt, és bezárta a dobozt.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. március 30-i számában.)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.