Maria B. Raunio: Tájrészlet II.
Az égszínkék csér a szelek hátán érkezett a Dérhegység kies csúcsai közé, és órákon keresztül csak körözött az áramlatokat kihasználva. Apró, fehér-kék szárnyával a magasban lebegett, megfelelő költőhelyét kereste. Jó ideje volt már a levegőben, épp csak enni állt meg, szólította a kötelesség, és engedelmeskedve a természet akaratának már anyaként kelt útra. Egy egész kontinenst szelt át, ám a madárnak ez fel se tűnt. A hósapkával borított hegygerinceket el kellett érnie, mielőtt… Apró csillanás vonta magára a csér figyelmét, közelebb vitorlázott, hiszen a kíváncsiság minden élőlény sajátja. Tükörsima falak mellett suhant el, nyaktörő meredélyeken és vékony jégíveken repült keresztül, majd végül megpillantotta a tökéletes helyet a számtalan kiugró egyikén. Leereszkedett, és mikor leszállt, apró gombszemével jobban megnézte a születendő fiókák otthonát. A jeges perem széle, pontosabban az egyik belső sarka alkalmas zugnak látszott a fészekrakásra. Ott, ahol a függőleges és a vízszintes rész találkozott, a szél sem fújt annyira, és a falon túlról kellemes meleg szivárgott át. Csőrével megkopogtatta a deres falat, mire az visszhanggal válaszolt. Mintha valami mozgás is támadt volna a hang nyomában, azonban nem riadt meg tőle. Túl homályos és túl távoli volt. Körbe-körbe ugrált, kapart párat, majd cseppnyi szívét jeges érintés szorította el. Dermedtség lett úrrá rajta és mozdulni sem tudott. A zsibongás lassan már az egész testében megjelent, sárga csőre fázósan koccant össze, újra meg újra. Utolsó erejével még rúgott egyet, majd a fagy véglegesen birtokába kerítette.
A Fagykupola oldalfolyosóján várakozó alak elégedetten elmosolyodott, a testetlen hang tanította fortély hibátlanul működött. Ellazította tartását és szétoszlatta a madár köré szőtt jégmágiát. Csak harminc szívdobbanásig tartotta fent a varázslatot, így a rangidős dérmester nem érezhette meg az esszenciapazarlást. Riterion tisztában volt vele, hogy ez a kis trükk nem vont el akkora mennyiséget, de a szertartáshoz minden erőforrásra szükség van. Hónapok óta erre készült a Fagykupola minden egyes tagja, tanoncok és mesterek egyaránt. A Tél szívét megzabolázni nem egyszerű feladat, ám megkötni még nehezebb. A valaha élt legnagyobb dérmágusnak, Jarjin Frostfeathernek sikerült kifejleszteni egy hatásos eljárást, amivel száz év rabságra és szolgálatra kényszerítette az Üvöltő Szelek démonfejedelmét, amit a köznyelv csak Fagyos Marok néven ismert. Az, hogy a néhai mester miként kényszerítette a démonra akaratát, már kevésbé volt köztudott, és csak az idős dérmágusok emlékeztek rá. A Dermedt Könyvtárban azonban lapult egy jégtáblába vésett írás, amit csak a kiváltságosok olvashattak. Riterion elég régóta szolgálta mesterét ahhoz, hogy bebocsátást nyerjen a könyvtárba, így ismerte a szöveget és a szertartás menetét. Ez szükségszerű volt, hiszen az egyik legfontosabb részben segédkezett; az ereklyéket és egyéb mágikus hatalommal bíró tárgyakat vizsgálta át és készítette elő a közeledő eseményre. A bennük lapuló esszencia egyfajta biztosítékként szolgált, ezért minden varázstárgynak a maximális töltöttségűnek kellett lennie. Már hónapok óta rendezgette és ellenőrizte e csodás tárgyak garmadáját, amikor a Hang rátalált. Az egész egy nyugodt éjszakán kezdődött, Riterion épp lefeküdni készült, amikor meghallotta a kínlódó sikítást. Csak a legzordabb teleken hallott ilyet, amikor a szakadatlan hózápor közepette feltámadt a szél, és a Dérhegységen keresztül süvített, világra üvöltve mérgét. Azt hitte nem fordul elő ilyen többet, mert a Fagykupola mágusai uralmuk alatt tartják az időjárást, de azon az estén mégiscsak megesett. A jégvirágos ablakhoz sietett és legnagyobb meglepetésére nem tombolt kint vihar, de még a szél se fújt. Nyomasztó, rossz érzéssel került ágyba, majd amikor már órákon át kerülte az álom, felült és a hangra koncentrált. Távolinak érezte, mégis a fülében rezgett a segélykérő kiáltás. Aztán újra felhangzott és Riterion összegörnyedt a dobhártyájába hasító éles fájdalomtól. Nem tartott tovább egy pillanatnál, mégis belesajdult a feje és dermedt reszketés lett úrrá rajta. A beavatási fagy-gyűrűből merített erőt, és miután a kínlódása csillapodott már sokkal elővigyázatosabb volt. Egyszerű mentális hálót szőtt maga köré, majd lassan tapogatódzva kutatta a hang forrását.
– Neked nincs dolgod, beavatott? – hangzott fel a háta mögül egy dorgáló hang. Riterion riadtan kapott észbe, és megmerevedve fordult meg, hogy szembe találja magát Magurin mesterrel.
– Elkalandoztam mester, elnézést. A szertartási előkészületekben meg is feledkeztem a téli napfordulóról, amit odahaza, Vízszélén minden évben megünnepeltünk.
– Ej, már évek óta a Fagykupola az otthonod, fiam, ragyogó pálya vár rád! Nem értem, mi vonz abban a gyatra településben. – A férfi gyér szakállát tekergetve, hangosan gondolkodott tovább. – Tán a család vagy a barátok? Az nem lehet, hiszen a mestered árva gyerekként szedett össze az utcán, és te akármit megtettél, csak hogy elszabadulhass onnan. Akkor vajon miért…? Tudod mit, nem is érdekel, inkább eredj a dolgodra!
Riterion kötelességtudóan fejet hajtott, megvárta míg a magában dünnyögő dérmester tovább áll, majd elindult ellentétes irányba, az ereklyeszobába.
Az amorf gömbre véletlenül akadt rá, miközben a varázstárgyakat rendezte. Már első érintésre borzongás járta át, így mágikus mivolta nem is volt kérdés, sem a benne lapuló energiák ereje. A polcra tette és nem is foglalkozott vele többet, ám az ominózus este óta sokkal többet járt a szobában, mint kellett volna. A gömb tehetett róla, mert a sikolyok forrását benne lelte meg, és így kíváncsiságától vezérelvén egyre csak a gömbbe börtönzött entitás foglalkoztatta. Az elmúlt hónap az ismerkedésen túl az apró szívességekről és kölcsönös tanításokról szólt. Míg a fiú a jelenkorról mesélt, az éteri lény a múltat idézte fel, és a beszélgetés lassan, mint ahogy az ér válik csermellyé és később patakká, úgy duzzadt fel. Nem telt el nap, hogy Riterion ne látogatta volna meg a Khaluutot. Új barátra lelt benne, amire nagyon is szüksége volt, mert a rideg falak között nem sok élővel tudott közelebbi ismeretséget kötni. A sok tanulás és foglalkozás mellett nem jutott annyi ideje, mint szerette volna, és míg a többiek szabad akaratukból voltak itt a Fagykupolában, addig Riterion lépten-nyomon mestere kívánságait teljesítette. Teljesen együtt tudott érezni Khaluuttal, talán éppen ezért értették meg olyan jól egymást. A tanulmányaiban is segített, pár kisebb fortélyt tanult is tőle, amivel szívből utált társainak jó néhány kellemetlen percet szerzett. Az entitás nem kért sokat érte. Hol egy kis összetevőt, vagy egy élő állatot, máskor pedig egyes varázslatok teljes leírását. A madárfagyasztós trükk is csak annyiba került, hogy a szertartáson másik helyre kerüljön Khaluut gömbje. Riterion könnyen belement, hiszen ez nem befolyásolta a ceremónia menetét, és sokkal jobban vágyott igazi hatalomra, mintsem olyan használhatatlan tanításokra, amik már a könyökén jöttek ki. Mindent összevetve a fiú talán életében először boldog volt, és szinte repesett, amikor újra lehetősége nyílt használni a varázslatnak nem nevezhető apró fortélyokat.
A csér megfagyasztása feldobta a napját, és a szertartás előtti készülődés heve elnyomta a Magurin mesterrel való találkozást is. Fütyörészve készítette elő a varázstárgyakat, társai meg is szólták érte, de ő csak szórakozottan bólintott. Elkapta a közelgő esemény hangulata, mondta nekik, és nem foglalkozott az arcukra kiülő megvetéssel. A rábízott munkát egy híján elvégezte, egyedül az amorf gömb – Khaluut otthona – került más helyre, de ez rajta kívül senkinek sem tűnt fel. Munkája végeztével ismét kóbor madárvadászatra indult, ám feltűnt a mestere, és annyi plusz munkával látta el, hogy az kitartott egészen a szertartás kezdetéig. Fáradtan és kimerülten járult az emelvényre a többiek közé, és kezdett az egész éjszakán át ismétlődő varázslat nyitó soraiba. Kicsivel arrébb pedig a mesterek gyűltek egy hatalmas, jeges, lassan dobbanó szív köré, és hosszú kántálásba fogtak. A levegő csípőssé vált, a felgyülemlett mágikus erőket a bőrén érezte mindenki, és minden egyes levegővétel egyre nehezebb lett. Az órákon át tartó szertartáson dérmágusok váltották egymást, és a beavatottak közé is érkeztek újak, hogy a fáradtak pihenni tudjanak. Riterion ajka nem egyszer megbicsaklott, ám a várva várt váltás elmaradt, a többiek gondoskodtak az árva fiú hosszan tartó szenvedéséről.
Amikor pedig a mesterek helyét a varázstárgyak vették át, hatalmas, rianásszerű moraj hallatszott. Jégtáblák omlanak így a magasból a befagyott tavak tükrére, a ropogás megsüketítette az összegyűlt mágusokat és a ceremónia félbeszakadt. A beavatottak riadtan néztek egymásra és az elnémult mesterekre, egyedül Riterion mozdult, majd könnyeivel küszködve futásnak eredt. A terem közepén eleven jégoszlop tört az ég felé, ami maga volt a fagyos halál.
Khaluut’bitterfrost abban a pillanatban öltött testet, ahogy a mágia kötése meggyengült, és amorf börtöne már nem gátolta a szabadságában. A Fagykupola védelmi mágiája hatástalanul pattant le a materializálódó démonról, aki zúzmarát szórva, kéjes nyugalommal folytatta evilági megtestesülését. Az Üvöltő Szelek démonfejedelmének világbírója, kit utolsóként ejtettek csapdába a fagyos hegyeket meghódító vézna embermágusok, újra a hideg földet tapodta! Amikor elfogták, bosszút esküdött, és az eltelt évszázadok sem másították meg múltbeli fogadalmát, sőt! Csak jobban megerősítették, és jobban ragaszkodott hozzá, mint a havas hegyek a dermedt hideghez. A Tél szíve egy lassan elnyúló utolsó dobbanás után megállt és széthasadt. Egy fehéren izzó kar tört elő belőle, a biztos pusztulást ígéretét hozva a Fagykupola minden lakójára. Eközben a bosszúszomjas jégdémon hideg leheletétől megfagyott a levegő, néhány ember kékre váltan, már megdermedt szívvel omlott a talajra, csakúgy, mint azon a napon az a bizonyos égszínkék csér.
(Karantének)
Előretolt Helyőrség | Karantének – Pályázat
Az Előretolt Helyőrség szerkesztősége a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Petőfi Irodalmi Ügynökség támogatásával nyílt pályázatot hirdet írók, költők számára. A szerkesztők által közlésre elfogadott pályaműveket a lehető leghamarabb kifizetjük, így segítve a magyar szerzőket. A felhívás 2020. május 31-ig érvényes.
