A doboz
A létra megbillent alattam, amikor a karácsonyfa tetejére felraktam a giccses, csillogó díszt. Bosszankodva csaptam tenyerem a fehér falra, hogy megtámasszam magam, és ne zuhanjak hátra. Ezt régen te szoktad csinálni. Neked ehhez nem kellett létra, még lábujjhegyre sem kellett állnod. Mindig megmosolyogtad, hogy alacsony vagyok, de nem rosszindulatból. Összeborzoltad a hajam, és megoldottad helyettem. Nem vettem rossz néven, megszoktam már, de ha te csináltad ezt, valamiért mindig belepirultam.
Mikor biztonságban földet értem, arrébb rakva a háromfokos létrát léptem hátrébb, hogy megcsodáljam művem. Láttam, hogy görbe a fa, de tekintve, hogy hosszú órákat áldoztam az összeszerelésére, inkább oldalra billentve fejem ismét végigmértem azt. Így egészen egyenes. Tekintetem a dohányzóasztalon pihenő összegabalyodott égősorra esett. Aha. Nem. Majd a húgom holnap kibogozza, addig az asztalon fog világítani. Ezek után kissé bepöccentem, amikor sípolni kezdett a sütő. Tudtam, hogy odaégettem a mézeskalácsokat, rájuk sem kellett néznem. Minden évben előfordul, és te eddig mindig ott voltál, hogy lenyugtass. Megsimogattad a hátam, szorosan megöleltél, aztán segítettél az új adaggal.
Tudod… a karácsony nem is karácsony nélküled. Nekem biztosan nem. Az összes fadísz, az adventi koszorú, de még az összegubancolódott fénysor is mintha minket siratnának. A fadíszek kopottabbak, a koszorún égő gyertyák gyorsabban olvadnak, a fénysor pedig gyengébben világít, mint előtte bármikor.
Előkeresem a tévé alatti szekrényből a dobozt. Undorító zöld színe van, mint a kedvenc pulcsidnak. Piros masni van rajta. Mély levegőt veszek, majd szaggatottan kifújom azt. A dobozt a fa alá helyezem, mint minden évben. Dühösen szusszantok, majd felfelé pislogok párat, hogy kibuggyanni készülő könnycseppjeim visszaerőszakoljam szemhéjam alá. Mérges vagyok rád. Mérges vagyok, amiért a kórházban is csak mosolyogtál, és azt mondtad, hogy karácsonykor itt leszel velem. Ennek már négy éve. Kötött sapka volt a fejeden, szemed alatt sötét karikák. Még így is helyesnek találtalak. A doboz már akkor a táskámban volt. Sosem volt alkalmam odaadni.
Térdem halkan koppant a parkettán, amikor letérdeltem. Előre hajolva magam elé húztam a ronda zöld, piros masnis dobozt, majd kinyitottam azt. A fekete-fehér kép láttán elszorult a torkom. Lábdobogást hallottam, majd egy kis kéz simított a hajamba.
– Anyuci, mikor jön a Jézuska?
Manó
Ha valaki azt mondja, hogy hülyeséget nyert a szilveszteri tombolán, minden bizonnyal botmixerre gondol. Nos, én mangalicát nyertem. A fapadokból álló sor mögött állva bámultam a hat darab, betűvel és számmal ellátott kis cetlire. Röhögve pillantottam a pódiumon álló polgármesterre, és a lába elé dobott sok becsomagolt vacakra. Így utólag nem is értem, hogy miért engedtem a kísértésnek. Kidobott pénz, amiért vagy semmit, vagy még egy gagyi konyhai eszközt, esetleg mérleget kapok, hogy el ne felejtsem, mennyi is az a bizonyos péntek esti gyros.
Legjobb barátnőm, Hanna, két kürtőskaláccsal a kezében állt meg mellettem, majd a kezemben tartott cetlikre pillantva kisujjával a jobb szélsőre bökött.
– Ez lesz a nyerő – mondta, majd nagyot harapott az édességbe, arcára vaníliás cukrot kenve. Szemet forgatva hagytam rá, majd sóhajtva felpillantottam, ugyanis megkezdődött a tombolahúzás.
A vége felé már igencsak untam az egészet. Biztos voltam benne, hogy ez alkalommal is üres kézzel és feleslegesen kidobott tízessel megyek haza, amikor kijelentették, hogy a következő díj nem más, mint egy apró, göndör szőrű mangalica. Hanna nevetve a pódium felé mutatott. Engem is érdekelt, hogy vajon melyik idióta megy ma haza egy büdös, röfögő haszonállattal, amit majd becsülettel nevelgethet.
– A szerencsés nyertes a H19-es. Hugó tizenkilenc! – ismételgették, én pedig végigfuttatva szemem az apró cetliken, tekintetem megakadt a jobb szélsőn. Basszus! Én vagyok az az idióta, aki ma malaccal megy haza.
Mondanom sem kell, menynyire kínos volt kisétálni a pódiumig, ahol átvették a cetlit és átadták a borítékot, benne a mangalicautalvánnyal. Hurrá! Amikor visszakullogtam a helyemre, Hanna nyerítve hátba vágott, majd fuldokolni kezdett a torkán akadt kürtőskalácstól.
– Holnap elviszlek Manóért – karolt belém, amikor levegőhöz jutott.
– Ki az a Manó? – kérdeztem összezavarodva, mire egy hatalmas vigyort produkált.
– Hát a malacod!
Így nyertem meg Manót, a mangalicát 2022 decemberének utolsó napján. A történet viszont nem itt ért véget, ugyanis Hanna nagy szájának és az engedékeny szívemnek köszönhetően másnap három malaccal – Manóval és két testvérével – tértem haza.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. januári számában)
