A doboz
A létra megbillent alattam, amikor a karácsonyfa tetejére felraktam a giccses, csillogó díszt. Bosszankodva csaptam tenyerem a fehér falra, hogy megtámasszam magam, és ne zuhanjak hátra. Ezt régen te szoktad csinálni. Neked ehhez nem kellett létra, még lábujjhegyre sem kellett állnod. Mindig megmosolyogtad, hogy alacsony vagyok, de nem rosszindulatból. Összeborzoltad a hajam, és megoldottad helyettem. Nem vettem rossz néven, megszoktam már, de ha te csináltad ezt, valamiért mindig belepirultam.
Mikor biztonságban földet értem, arrébb rakva a háromfokos létrát léptem hátrébb, hogy megcsodáljam művem. Láttam, hogy görbe a fa, de tekintve, hogy hosszú órákat áldoztam az összeszerelésére, inkább oldalra billentve fejem ismét végigmértem azt. Így egészen egyenes. Tekintetem a dohányzóasztalon pihenő összegabalyodott égősorra esett. Aha. Nem. Majd a húgom holnap kibogozza, addig az asztalon fog világítani. Ezek után kissé bepöccentem, amikor sípolni kezdett a sütő. Tudtam, hogy odaégettem a mézeskalácsokat, rájuk sem kellett néznem. Minden évben előfordul, és te eddig mindig ott voltál, hogy lenyugtass. Megsimogattad a hátam, szorosan megöleltél, aztán segítettél az új adaggal.
Tudod… a karácsony nem is karácsony nélküled. Nekem biztosan nem. Az összes fadísz, az adventi koszorú, de még az összegubancolódott fénysor is mintha minket siratnának. A fadíszek kopottabbak, a koszorún égő gyertyák gyorsabban olvadnak, a fénysor pedig gyengébben világít, mint előtte bármikor.
Előkeresem a tévé alatti szekrényből a dobozt. Undorító zöld színe van, mint a kedvenc pulcsidnak. Piros masni van rajta. Mély levegőt veszek, majd szaggatottan kifújom azt. A dobozt a fa alá helyezem, mint minden évben. Dühösen szusszantok, majd felfelé pislogok párat, hogy kibuggyanni készülő könnycseppjeim visszaerőszakoljam szemhéjam alá. Mérges vagyok rád. Mérges vagyok, amiért a kórházban is csak mosolyogtál, és azt mondtad, hogy karácsonykor itt leszel velem. Ennek már négy éve. Kötött sapka volt a fejeden, szemed alatt sötét karikák. Még így is helyesnek találtalak. A doboz már akkor a táskámban volt. Sosem volt alkalmam odaadni.
Térdem halkan koppant a parkettán, amikor letérdeltem. Előre hajolva magam elé húztam a ronda zöld, piros masnis dobozt, majd kinyitottam azt. A fekete-fehér kép láttán elszorult a torkom. Lábdobogást hallottam, majd egy kis kéz simított a hajamba.
– Anyuci, mikor jön a Jézuska?
Manó
Ha valaki azt mondja, hogy hülyeséget nyert a szilveszteri tombolán, minden bizonnyal botmixerre gondol. Nos, én mangalicát nyertem. A fapadokból álló sor mögött állva bámultam a hat darab, betűvel és számmal ellátott kis cetlire. Röhögve pillantottam a pódiumon álló polgármesterre, és a lába elé dobott sok becsomagolt vacakra. Így utólag nem is értem, hogy miért engedtem a kísértésnek. Kidobott pénz, amiért vagy semmit, vagy még egy gagyi konyhai eszközt, esetleg mérleget kapok, hogy el ne felejtsem, mennyi is az a bizonyos péntek esti gyros.
Legjobb barátnőm, Hanna, két kürtőskaláccsal a kezében állt meg mellettem, majd a kezemben tartott cetlikre pillantva kisujjával a jobb szélsőre bökött.
– Ez lesz a nyerő – mondta, majd nagyot harapott az édességbe, arcára vaníliás cukrot kenve. Szemet forgatva hagytam rá, majd sóhajtva felpillantottam, ugyanis megkezdődött a tombolahúzás.
A vége felé már igencsak untam az egészet. Biztos voltam benne, hogy ez alkalommal is üres kézzel és feleslegesen kidobott tízessel megyek haza, amikor kijelentették, hogy a következő díj nem más, mint egy apró, göndör szőrű mangalica. Hanna nevetve a pódium felé mutatott. Engem is érdekelt, hogy vajon melyik idióta megy ma haza egy büdös, röfögő haszonállattal, amit majd becsülettel nevelgethet.
– A szerencsés nyertes a H19-es. Hugó tizenkilenc! – ismételgették, én pedig végigfuttatva szemem az apró cetliken, tekintetem megakadt a jobb szélsőn. Basszus! Én vagyok az az idióta, aki ma malaccal megy haza.
Mondanom sem kell, menynyire kínos volt kisétálni a pódiumig, ahol átvették a cetlit és átadták a borítékot, benne a mangalicautalvánnyal. Hurrá! Amikor visszakullogtam a helyemre, Hanna nyerítve hátba vágott, majd fuldokolni kezdett a torkán akadt kürtőskalácstól.
– Holnap elviszlek Manóért – karolt belém, amikor levegőhöz jutott.
– Ki az a Manó? – kérdeztem összezavarodva, mire egy hatalmas vigyort produkált.
– Hát a malacod!
Így nyertem meg Manót, a mangalicát 2022 decemberének utolsó napján. A történet viszont nem itt ért véget, ugyanis Hanna nagy szájának és az engedékeny szívemnek köszönhetően másnap három malaccal – Manóval és két testvérével – tértem haza.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. januári számában)
Nagy kincs, ha a sors tehetséges unokákkal áldja meg az embert. Mi négynél tartunk, a három tavaly született még pici, de a rangidős már kilencéves. A foci elkötelezett híve, regisztrált ififocista. Tavasszal volt a születésnapja, gondolkodtam, mivel lephetném meg. Eszembe jutott, hogy a magyar válogatott a Puskás Stadionban játszik két nemzetközi mérkőzést, gondoltam, akár nevelő célzattal is elmehetnénk oda.
Máté tehát fél órával később itt ül ezzel a modellszépségű nővel Budapest legmenőbb éttermében. Mellettük a sötéten hömpölygő Duna szívja magába a város fénypontjait. Mátét jelenleg a vele szemben ülő tünemény érdekli. Figyeli, ahogy vérvörös ajkaival csacsog, öntudatlanul végigsimít vörös körmeivel a haján. Máté nem szereti a hosszú műkörmöket, de a gondolatra, hogy az est alakulásától függően akár a hátába is mélyedhet az örömtől, feléled a vágya. Ez a nő egy valóságos szirén.
Semmi sem jelzi a szabad világ és az Intézmény közötti határt. Régóta ballag a széles, salakos úton. Kétoldalt – ritkásan bár, de az úthoz is, egymáshoz is közel – tanyák fészkelnek a szikes kaszálók, kifésült szántók között. Lágyan hullámzó vidék: lekoptatott kunhalmok tucatját sejteni a zsendülő búza alatt.
– Nem, dehogy, nem hiszek a vámpírokban – válaszoltam, és beszélgetni kezdtünk. Folyamatosan engem nézett meleg barna szemével. Megtudtam, hogy építész szeretne lenni, és zenész is, szereti az éjszakát, akkor alkot. Ha csalódik, akkor egyszerűen továbblép, és új álmokat épít. Arra gondoltam, ilyen ez a nyugati világ, meg lehet valósítani mindent. Ha nem sikerül, akkor meg továbblépünk, és új álmokat szövünk.
Egyébként imádom őket. Gyönyörű, izmos, okos állatok. Különös érzés bársonyosan puha orrukat megsimítani… Nem csodálkozom azon, hogy a jobb érzésű paraszt- és fuvaros embereknek mindig volt egy-egy olyan történetük, amelyben a Csillag, Szellő, Csinos, Fakó vagy akármilyen nevű lovuk főszerepelt. Érthető, hiszen jó esetben egy-egy patás húsz-huszonöt évig szolgálta gazdáját.
A faluban egyszer az a pletyka kapott szárnyra, hogy valaki leskelődik a házaknál esténként, bekukucskál az ablakokon, s időnként be is kopogtat rajtuk. Csak suttogásokat és feltételezéseket lehetett hallani. Nálunk is járt, meg nálunk is. Még abban sem voltak biztosak, hogy férfi-e vagy nő. Volt, aki azt állította, hogy nem is ember. Hogy csak teliholdkor jár. Volt, aki megesküdött volna, hogy ruha nélkül, ádámkosztümben látta. Abban viszont egyetértettek, hogy gyorsan tud futni, mert még senki sem érte utol, és még senkinek a kutyája sem.
„Evés, evés, evés!” – zakatolta egyvégtében a szörny agya, miközben vérben forgó szemmel csörtetett a testét teljesen elrejtő kék fűtengerben. Ő volt a BK 6-os bolygó nappali csúcsragadozója. Első ránézésre olyan benyomást keltett, mint egy víziló méretű égkék sündisznó. Leginkább abban különbözött földi hasonmásaitól, hogy nem volt se füle, se orra. Nem érzett szagokat, és nem hallott hangokat. Csupán a hatalmas látószerve vezérelte, mely a színekre specializálódott. A formák másodlagosak voltak számára. Amikor evésre gondolt, a piros és a zöld színre csorgott a nyála.
A legrosszabb az, hogy titoktalan a világ. Kisebb koromban sok érdekes, sőt csudálatos dolgokkal, lényekkel, emberekkel találkoztam, s minden hatalmas és változatos volt. Mára összementek és kifakultak. Persze, ebben is van jó – a részletekben olyan érdekes elveszni. Már ha – amint Gazda mondaná – van valakinek ilyesmire érzéke. Nekem, úgy vélem, van. Annak ellenére, hogy nagy kutya lettem, még mindig jó kihasalni a fűbe, elnézni a fehér csíkos fűszálakat, a szirombontó virágokat, a lepkék cikázását, s jó sétálni, bámészkodni, beleolvasni a könyvekbe. Ezt egyébként az emberek életnek mondják. Bár nekik hozzátartozik a munka is.
Az öreg tárcsás hegedűn játszott, olvastam már róla, de csak most láttam először. Lassan vijjogott a zene, lépegetett a vicinális. Aztán folytatta az öreg tovább, néha magyarul, néha románul, néha azon a különleges hegyi nyelven. Néha rakott valaki a tűzre, a sarokban álló vaskályha kellemes meleggel töltötte meg a vagont. Kézről kézre járt a cujkás üveg és az alvadt sör, én is kaptam belőle, kaparta a torkom, égett a gyomrom, úgy éreztem, mintha lassan megalvadt volna a vérem.
Ádám végigmormogta a mise záróakkordját, miközben a templomi pad alatt e-mailekre válaszolgatott. Dopaminra éhezve cikázott az alkalmazások között, világító ablakok nyíltak meg és tűntek el előtte. Unatkozott. A szentlélek most sem jött el hozzá, Isten pedig ezen az estén is néma volt. Ettől függetlenül minden vasárnap ellátogatott a templomba. Minden alkalommal elismételte, hogy én vétkem, én vétkem (ezt természetesen háromszor, miközben a mellét verte), meghallgatta a misét, de azt is csak úgy, mintha egy prezentációt hallgatna az irodában.