Balázs Attila: Szigetek az áramlatban

Tizenhat éves lehettem, tombolt a nyár, feszített a virtus. Hemingwayt olvastam, Rolling Stonest hallgattam. Azon a napon hirtelen – késő délután lehetett – kibicikliztem az újvidéki strandra. Hemingway regényét is magammal vittem, hisz kíváncsi voltam, mi sül ki azokból a fene nagy és izgalmas pecázásokból a Bahamákon, valahogy azonban elment a kedvem az olvasástól. Most nem érdekelt bizonyos Thomasnak (a hasonnevű filmben egyébként zseniálisan alakítja George C. Scott!) és az ő három fiának a második világháború idején játszódó története. Pedig tanulságos, talán túl is. Mindegy, levettem azt a napszítta, egykor piros „majicámat” Mick Jagger képével, meg a szakadt farmerből némi ollózással nyert nacit. A zsebében fellelhető aprót betettem a fürdőgatyámba, a többit kis kupacba rendeztem a szandálomra, hogy némelyest védve legyenek a homoktól, majd elindultam a folyó felé. És akkor megláttam a szigeteket az áramlatban!

Legalábbis a sodrásban.

Tulajdonképpen két jókora homokzátony bukkant elő a vízből a rendkívül alacsony vízállásnak köszönhetően. Az egyik közelebb volt a parthoz, a másik jóval beljebb, rézsút. Kevesen jöttek ki aznap a strandra, mert előtte esett az eső. Belőlük páran az első szigetecskén labdáztak, a másodikon egy csapat sirály pihent. Mielőtt jól átgondoltam volna, mit is akarok, már elértem az első szigetet, majd kissé később a másikat. Aztán mielőtt tényleg belegondoltam volna, mit is csinálok, már úsztam tovább a túlpart felé, miközben a madarak rikácsolva keringtek a fejem fölött.

Előtte, tizennégy évesen egyszer átúsztam a Tiszát Becsénél, de nem mertem otthon elmondani. Gondoltam, ezt is majd csak legfeljebb a haveroknak, esetleg egy-két elképedt lánykának. Mindenesetre az volt a lényeg, ami Hemingway sok hősénél, hogy elsősorban a saját énképük javítására, ugyanakkor megalkotójuk mintájára bocsátkoztak gyakran kétes kimenetelű kalandokba. Tempós karcsapásokkal úsztam hát egyre beljebb és beljebb, amikor kicsit abbahagytam, és felnéztem. A fránya túlsó part nem jött lényegesen közelebb, viszont a strand ezüstlő homokja jó messzire került. Valahol a stranddal szomszédos Danubius kajakklub magasságában vitt magával a Duna közepén az ár, a nagy kanyarnál lévő történelmi emlékű, Pétervárad felé. Egy árva csónak nem sok, de annyi sem sehol, ellenben egy behemót fehér hajó tűnt fel fenyegetően a horizonton, árbócán román lobogóval, s egyre vészesebben közeledett. (Utólagos tréfás betoldás szerint. – Huh?! Nem volt nekik elég Trianon?)

Nem tudtam pontosan felmérni, mi lesz ebből, csak azt láttam, hogy bizonyára az útjába kerülök, ezért ismét belehúztam. Végül kezdtem nagyon elfáradni, ezért lassú mellúszásra váltottam, megpróbálván belenyugodni az elkerülhetetlenbe. Ekkor azonban megjelent előttem a milliomodik fityegő cigarettájával a szája sarkában Humphrey Bogart – abban az ő páratlan stílusában, ahogy a mozivásznon szokott, például A Sierra Madre kincsében –, majd elkezdett azon a lezserül cinikus hangján cseszegetni. Hogy hát, ugye, aki nem bírja a szántást, az hát ne is… Meg azt az örökzöld példázatot a szarkáról meg a gyenge farkáról. Meg elsütött még pár bölcsességet, ahogy édesapám szokta volt (isten nyugosztalja immár őt is), amitől olyan ideges lettem, hogy az valósággal szárnyakat adott. Nemsokára egész testemben reszketve kikecmeregtem a vízből, valahol a vár alatti kövek között lefeküdtem a fövenyre, aztán nem tudom pontosan, meddig maradtam úgy erősen zakatoló szívvel. Jöhetett volna akár a török is.

Alkonyodott, amikor feltápászkodtam, majd elindultam az akkor még le nem bombázott Tito marsall híd irányában. Azon szépen visszajöttem a városközpont oldalára, majd kanyarodtam egyet azon a tájon, ahol dr. Várady Tibor lakása található ma is, és mentem tovább a strand felé. Az egykori újvidéki razzia színhelyén, ahol ma emlékmű áll, sokan sétáltak, mások a kávézók asztalainál ültek, el voltak foglalva, azért mégis többen megbámultak. Akadt olyan is, aki felröhögött, én meg szedtem a lábam, mert mit tehettem volna mást. A mai egyetemi városnál felkanyarodtam a töltésre, aztán ott szaporáztam tovább abban az egy szál csíkos gatyámban.

A strand közelébe érve már messziről derengett, hogy bizony: elköthették a lovamat. Kisvártatva meggyőződhettem róla, hogy tényleg meglovasították a kerékpáromat. A levágott lánc ott lógott a sövényen, a bejárati kaput közben bezárták, a pénztárban nem ült senki, kint sem senki, őr sehol. A Szigetek az áramlatban könyvtári könyv volt, mindenképp szerettem volna visszaszerezni, ezért megpróbáltam átugrani a kerítést, ám amikor megpillantottam odabenn pár szabadjára bocsátott szelindeket, letettem erről az újabb kalandról. Enough for today. A gatyámból előkerült pénzzel felültem a buszra, a kalauznak azt mondtam, hogy ellopták a cuccomat, ő pedig megértő volt. A gönceimet sosem találtam meg, viszont egészen hihetetlen dolog történt: utóbb Hemingway ama magyar változatát valaki elpostázta a könyvtárnak azzal a megjegyzéssel, hogy jó könyv. Neki tetszett. Ám sajnos: a vége rossz.

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2020. október 17-i számában.)