Kettesével szedem lefelé a lépcsőfokokat, a maradék hatot átugrom, ugyanúgy, mint rég. Kiérve gyorsan nyitom az autót, de mögöttem egy másik gépkocsi áll, nem tudok kitolatni. A fickó nyugodtan ül a kormány mögött, és a mobilját bökdösi.
– Jóember! – kopogok az ablakán. Riadtan felnéz, már nyitja is az ajtót.
– Elnézést kérek, valami gond van a kocsimmal! – nyögi. – Nem tudna segíteni?
Sietős a dolgom, tehát intézkedem. Gergőt hívom, hogy Párkányban lerobbant egy kocsi, jöjjön mielőbb.
– Fél óra múlva itt az autómentő, elviszi a műhelybe, de csak holnap délelőtt tudják megnézni – mondom a pasinak, aki még mindig boci szemekkel néz.
– Van még valami? – kérdem sürgetve, mert már mehetnékem van.
– Szállás kéne – mondja nehezen.
– No, az bajos lesz, mert a járvány miatt minden zárva. Nincs ismerőse vagy rokona errefelé?
Nincs. Na, még ez hiányzott a mai napon, hogy egy hatvanas pasit pátyolgassak!
Megjött a fuvaros, a csomagjait átrakjuk a kocsimba, az ő kocsija az autómentőn landol.
Fél óra múlva otthon vagyok. Vagyunk. Útközben megtudom, hogy tanár, szereti a lágy tojást, fehér inget, parfümöt. Szeret olvasni, ír is néha, színházba jár. Szóval semmi különös, hétköznapi dolgok. Fejben teljesen máshol járok: mikor takarítottam a vendégszobát, az ágyneműt kiszellőztettem-e, a fürdőszobában még száradnak-e a kiteregetett csipkebugyik, van-e friss kenyér?
Leparkolok a ház előtt, párom üdvözöl minket. A vendég rögtön szabadkozik, pár szóban elmondja a történteket, s egy üveg száraz vörösbort nyújt át neki. Míg a férfiak beszélgetnek, gyorsan elrendezem a vendégszobát, amely a hálónk mellett van. Kikészítem az ágyneműt, fürdőlepedőt. Közben ezek bort nyitottak, letegeződtek, rám vártak.
– Fiúk, hideg kaja lesz!
Vacsora után a vendég elvonul a szobájába.
– Te, ez egy egész normális fickó! – lelkendezik a párom.
– Mindenről lehet vele beszélgetni.
– Menjünk, bújjunk be, fáradt vagyok! – mondom ásítva.
– Remélem, holnap kész lesz a kocsija! Hívni fognak. Elviszed majd őt?
A gyors zuhany után beesek a hatalmas, kerek ágyunkba. Repülőtérnek hívjuk, akkora. Pár napja húztam ágyneműt, de még mindig érezni rajta a virágok, a kinti szél illatát. Belefúrom a fejem a vánkosba. A kedves közelebb húzódik, keze máris felfedező útra indul.
– Hulla vagyok – mondom halkan. – Meg különben is...
– Ugyan, biztosan alszik már, engedd el magad! – búgja a fülembe.
Ez sokszor elég, de most tényleg tartalékon vagyok. Ismeri a testem – húsz év az húsz év! –, biztos kézzel, de nagyon finoman ér hozzám. Hiába vagyok félálomban, elég végigsimítania a combomon. Libabőrös. Innentől kezdve tudja, nem vagyok a magam ura, azt csinál velem, amit akar. Még felsóhajtok egy mélyet:
– Ne!
Csak annyit búg a fülembe:
– Libabőőőr!
Tudjuk, innentől már a forró lüktetésé a főszerep. Arcomba húzom a kispárnám, hogy tompítsa lihegésem, és a résnyire nyitva hagyott ajtón beszűrődő holdfény se zavarjon.
*
Kávéillat csapja meg az orromat. Ó, a kedves! Szeretem, ha ágyba kapom a kávét. Felülök az ágyon, egy csattal tűzöm fel a hajam. De jó ez a reggel! Már épp nekilendülök, hogy felálljak, amikor hátulról egy kéz fonódik a derekam köré. Ijedten fordulok meg. A kedvesem mosolyog rám csukott szemmel. – Te itt? Azt hittem, te főzöd a kávét!
– Nem, az a vendégünk – mondja, s magához húz, majd hozzáteszi: – Csodás volt az este!
Morogva bontom ki magam az öleléséből, felkapom a köntösöm és kisétálok a konyhába.
A jövevény a tűzhelynél áll, az óráját nézi. Amikor észleli jelenlétem, felemeli ujját, jelezvén, most ne szóljak. Az asztalon három tányér s három gőzölgő, hosszú kávé, ahogy szeretjük.
– Jó reggelt! – fordul felém hirtelen, majd folytatja. – A lágytojás titka az időben van. Az pedig pontosan négy perc, tizenöt másodperc egy vagy két tojásra számolva, minden további tojásra plusz tíz másodperc a forrásban lévő vízbetételtől.
– Aha, most már tudom – mondom határozottan. Nem is ezen vagyok meglepődve, hanem hogy milyen otthonosan mozog az én konyhámban. A kedves is érkezik, az ő hatalmas talpa alatt egy helyen mindig nyekken egyet a padló, szeretem ezt a hangot.
– Jó étvágyat! – mondja jókedvűen a vendég.
Gyorsan bekapom a reggelit, s rohanok is, mert késésben vagyok. A fiúk még csevegnek, megígérem, azonnal hívok, ha jelez az autószerelő, s egy gyors búcsút veszek a vendégtől. Ő még mondaná, de mindent ráhagyok, persze, ha arra járunk, okvetlenül...
*
Másnap egy novellapályázat eredményhirdetésén van jelenésem. Kibicnek semmi se drága alapon pályáztam a Találat című novellámmal. Kicsit késve érkezem, a teremben már csak hátul van üres szék. Izgatottan elfoglalom a helyem, itt-ott intek egy-két ismerősnek. Beszélgetni nincs idő, érkeznek a zsűritagok. A líra kategóriában gyorsan megy a díjosztás, jöhet a próza. Nincs rajtam a szemüveg, de mintha... Na, ne! Hát ez a tegnapi vendégünk! Elmondja a szövegét, kiosztja a harmadik, majd a második díjat. Az esélytelenek nyugalmával dőlök hátra, hegyezem a fülem, mit mond az első helyen végzett novelláról – miközben azon gondolkodom, mi is volt a jeligém – de csak közhelyekben beszél, majd kiejti a száján, hogy libabőr!
– Úristen! – motyogom magam elé.
Mellettem öt ember is rákérdez halkan:
– Tiéd?
– Nem, nem! Én nem is használtam ezt a szót az írásomban! – rebegem.
– Az első helyezett pedig a Téli rege jeligével ellátott novella! Gratulálunk!
Körülnézek, senki sem mozdul. A kis titkárnő integet az ajtónál, hogy induljak.
– Mi van? – intek a fejemmel.
Elöl, az asztalnál megy a matatás, kikeresik a novella címét, s hangosan bemondják:
– A Találat című lett az első!
Majdnem felrúgom a széket, vigyorogva kiszédelgek. A vendég gratulál, majd a puszinál a fülembe súgja:
– Nem mondtad, hogy írsz!
– Te sem mondtad, hogy itt van dolgod!
– Libabőrt mikor érezhetek? – súgja még komoly arccal.
– Hamarosan!
*
A díjkiosztó záróakkordja a közös ünnepi ebéd. Mindenki helyet foglal, a zsűritagok kiszolgálását én vállalom. A gusztusosan tányérra helyezett, gőzölgő ételt kuncogva viszem ki, s mélyen meghajolva teszem le a vendég elé. A tányéron a rizshalmok mellett hatalmas libacomb, a ropogós, pirosra sült libabőr fénylik a kisült zsírtól.
– Jó étvágyat! Ilyen gyorsan teljesüljön minden vágyad, ahogy ma!
Szemembe néz, majd a tányérra, s érzékien végighúzza az ujját a ropogós libacombon.
Hatalmasat kacagunk.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. decemberi számában)
Nagy kincs, ha a sors tehetséges unokákkal áldja meg az embert. Mi négynél tartunk, a három tavaly született még pici, de a rangidős már kilencéves. A foci elkötelezett híve, regisztrált ififocista. Tavasszal volt a születésnapja, gondolkodtam, mivel lephetném meg. Eszembe jutott, hogy a magyar válogatott a Puskás Stadionban játszik két nemzetközi mérkőzést, gondoltam, akár nevelő célzattal is elmehetnénk oda.
Máté tehát fél órával később itt ül ezzel a modellszépségű nővel Budapest legmenőbb éttermében. Mellettük a sötéten hömpölygő Duna szívja magába a város fénypontjait. Mátét jelenleg a vele szemben ülő tünemény érdekli. Figyeli, ahogy vérvörös ajkaival csacsog, öntudatlanul végigsimít vörös körmeivel a haján. Máté nem szereti a hosszú műkörmöket, de a gondolatra, hogy az est alakulásától függően akár a hátába is mélyedhet az örömtől, feléled a vágya. Ez a nő egy valóságos szirén.
Semmi sem jelzi a szabad világ és az Intézmény közötti határt. Régóta ballag a széles, salakos úton. Kétoldalt – ritkásan bár, de az úthoz is, egymáshoz is közel – tanyák fészkelnek a szikes kaszálók, kifésült szántók között. Lágyan hullámzó vidék: lekoptatott kunhalmok tucatját sejteni a zsendülő búza alatt.
– Nem, dehogy, nem hiszek a vámpírokban – válaszoltam, és beszélgetni kezdtünk. Folyamatosan engem nézett meleg barna szemével. Megtudtam, hogy építész szeretne lenni, és zenész is, szereti az éjszakát, akkor alkot. Ha csalódik, akkor egyszerűen továbblép, és új álmokat épít. Arra gondoltam, ilyen ez a nyugati világ, meg lehet valósítani mindent. Ha nem sikerül, akkor meg továbblépünk, és új álmokat szövünk.
Egyébként imádom őket. Gyönyörű, izmos, okos állatok. Különös érzés bársonyosan puha orrukat megsimítani… Nem csodálkozom azon, hogy a jobb érzésű paraszt- és fuvaros embereknek mindig volt egy-egy olyan történetük, amelyben a Csillag, Szellő, Csinos, Fakó vagy akármilyen nevű lovuk főszerepelt. Érthető, hiszen jó esetben egy-egy patás húsz-huszonöt évig szolgálta gazdáját.
A faluban egyszer az a pletyka kapott szárnyra, hogy valaki leskelődik a házaknál esténként, bekukucskál az ablakokon, s időnként be is kopogtat rajtuk. Csak suttogásokat és feltételezéseket lehetett hallani. Nálunk is járt, meg nálunk is. Még abban sem voltak biztosak, hogy férfi-e vagy nő. Volt, aki azt állította, hogy nem is ember. Hogy csak teliholdkor jár. Volt, aki megesküdött volna, hogy ruha nélkül, ádámkosztümben látta. Abban viszont egyetértettek, hogy gyorsan tud futni, mert még senki sem érte utol, és még senkinek a kutyája sem.
„Evés, evés, evés!” – zakatolta egyvégtében a szörny agya, miközben vérben forgó szemmel csörtetett a testét teljesen elrejtő kék fűtengerben. Ő volt a BK 6-os bolygó nappali csúcsragadozója. Első ránézésre olyan benyomást keltett, mint egy víziló méretű égkék sündisznó. Leginkább abban különbözött földi hasonmásaitól, hogy nem volt se füle, se orra. Nem érzett szagokat, és nem hallott hangokat. Csupán a hatalmas látószerve vezérelte, mely a színekre specializálódott. A formák másodlagosak voltak számára. Amikor evésre gondolt, a piros és a zöld színre csorgott a nyála.
A legrosszabb az, hogy titoktalan a világ. Kisebb koromban sok érdekes, sőt csudálatos dolgokkal, lényekkel, emberekkel találkoztam, s minden hatalmas és változatos volt. Mára összementek és kifakultak. Persze, ebben is van jó – a részletekben olyan érdekes elveszni. Már ha – amint Gazda mondaná – van valakinek ilyesmire érzéke. Nekem, úgy vélem, van. Annak ellenére, hogy nagy kutya lettem, még mindig jó kihasalni a fűbe, elnézni a fehér csíkos fűszálakat, a szirombontó virágokat, a lepkék cikázását, s jó sétálni, bámészkodni, beleolvasni a könyvekbe. Ezt egyébként az emberek életnek mondják. Bár nekik hozzátartozik a munka is.
Az öreg tárcsás hegedűn játszott, olvastam már róla, de csak most láttam először. Lassan vijjogott a zene, lépegetett a vicinális. Aztán folytatta az öreg tovább, néha magyarul, néha románul, néha azon a különleges hegyi nyelven. Néha rakott valaki a tűzre, a sarokban álló vaskályha kellemes meleggel töltötte meg a vagont. Kézről kézre járt a cujkás üveg és az alvadt sör, én is kaptam belőle, kaparta a torkom, égett a gyomrom, úgy éreztem, mintha lassan megalvadt volna a vérem.
A létra megbillent alattam, amikor a karácsonyfa tetejére felraktam a giccses, csillogó díszt. Bosszankodva csaptam tenyerem a fehér falra, hogy megtámasszam magam, és ne zuhanjak hátra. Ezt régen te szoktad csinálni. Neked ehhez nem kellett létra, még lábujjhegyre sem kellett állnod. Mindig megmosolyogtad, hogy alacsony vagyok, de nem rosszindulatból.