Ezek…
Ezek azt sem veszik majd észre, ha egyszer elköltözöm – volt az első gondolata, amikor az íróasztalán lévő konzolos lámpafejet már a huszadik ragasztás után sem sikerült kellőképpen rögzítenie. Részint a „műanyagra műanyag” ragasztás lehetetlensége, részint a celluxnak a feltalálását követő időszakban tapasztalható drasztikus minőségi romlása miatt.
Pedig lett volna alkalmuk – teszem azt – a megsokasodó, 6 X-hez köthető évfordulók és egyéb események kapcsán, inkább formális figyelmességek, mint meglepetéstörekvések, másrészt az egymásra figyelés látszatának a fenntartása okán. De nem, ezért a fenti ítélet e helyütt mindenképpen helytálló. Így morfondírozott tovább.
Társadalmi szempontból a növekvő, a felszabadulás utáni – mondjuk inkább II. világháborút követő – évek, a békeidők és a szabadság érzése, a jólét és az egyre szaporodó, szociális színben feltűnő, ilyen-olyan morális és „világnézeti” válságok ügyesen palástolták a későbbi, valósnak bizonyuló általános „gazdasági válságot”, mely olyan folyamatokat indított el egyéni síkon is, melyekre eddig nemigen akadt példa. Kialakult egy új „embertípus”, amely a közvagyon gyarapítása címszó alatt a közvagyon saját célra való felhasználását, annak birtokbavételét tűzte ki célul, a haszonszerzés és nyerészkedés gyanúját levetkezve, a növekvő munkanélküliséggel együtt járó cégalapítások és egyéb látszatintézmények létrehozásával.
Ebben emberünk eleve vesztésre volt ítélve, egyrészt a fönt említett odafigyelési minimum hiánya, másrészt a növekvő és egyre inkább elhatalmasodó, társadalomból való kivonulási terve miatt. – Ezek miatt menjek én börtönbe? – támadt fel benne a 80-as évekbeli érzés, amikor besúgók hada ostromolta egy-egy, a közösség irányába mutatott fityisznek sem igen nyomós „társadalmi” bűn, a sárga földig ivás és bulizás alkalmával. – Ezek miatt? – ismételgette újfent a liberalizmus összes álcájával felszerelt szabadság eljövetelével a 90-es évek elején, s most is…
Ezeknek, sőt ezek miatt – voltak a hasonló fejtegetések kezdő-, illetve kulcsszavai.
Pedig már maga a megszólítás is pökhendiséget sejtet, és sértő! Önnön egónk kivetülése, az értetlen közösség közönye, a művészet iránt érzéketlen, szavaira nem figyelő fiának a népét gyakran ostorozó, kínzószerszámokkal, vers- vagy prózakorbácsokkal történő ösztönzése a jobb útra térés szándékával.
A nemzetnevelés eme módja gyakran csap át merő önzésbe, amelynek egyik vadhajtása az alkotó egyén saját fizikai romlása (például a foglazulás és a fogínyvérzés) láttán a figyelmeztetésekre és jó szándékú megjegyzésre, a belül dúló düh és dac ilyetén kitörésére, durván, kérdés formában válaszol: Ezeknek?!
Az ezek alatt általában szűkebb környezetét érti, családját, munkatársait, esetleg nőismerőseit, szerelmeit. De volt már példa arra is, hogy a jelentősebb fórumon a taláros testület egyik személyét érintő sértő nyilatkozatára a gyors megfutamodás eszközét választva, angolos lelépésében csak az éber teremőrök tudták megakadályozni.
Az ezek köré gyűlő hasonló kirohanásait korábban már a közegellenállás egyik korai, spontán megmutatkozásával rokon vonatkozásban, szúrós, az embereken „átnéző” vagy lenéző tekintethordozásában is fel lehetett fedezni, melynek kapcsán emberünk arcán többször ismétlődően pofonok is elcsattantak. De maradandó nyom sem külsőleg, sem bensőjében nem maradt. Csak egy alkalommal, egy nacionalistakilengés-gyanús esetben, amikor a bíróság öt-hat év letöltendő szabadságvesztést helyezett kilátásba ellene. Ettől fogva a hasonló bűn elkövetésének még a gyanúja is rühellettel töltötte el.
Ezekért? – tette fel a kérdést, ha a közösségért és sohasem csak saját személye elleni támadásnak vélte az esetek többségét. – Térítse már valaki észhez! – szólt az óvatosságra intésnek egyik lehetséges módja, amíg nem késő. De az aggódás mindig legfeljebb a „míg valami bajt nem okoz magában”-nal, a szánalmas mosollyal egészült ki, de így is hatásos volt, emberünk ugyanis a megtérés útjára lépett: közönyét világméretűvé növesztve, a tévés híreket sem volt hajlandó követni, az adományvonalak számadatait is mélyen a fiók mélyére süllyesztette.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. márciusi számában)
Anyuka fekete főkötőben ül a sötétben, lágyan ringatózik a karosszékben. Biztosan alszik. Vágó István éppen abban a pillanatban győzi meg a versenyzőt, hogy felezzenek, amikor a palóc szőtteshez érek. A távirányítóért nyúlok, de ahogy elérem, anyuka keze görcsösen szorongatja azt. Anyuka szeme nyitva, értelem nélkül figyel maga elé. Szája körül fehér fátyol fut végig, mint füstölt húsra lerakódott sóréteg.
Persze hogy mire gondol a nő, azt ritkán lehet sejteni pontosan. Mert a nő gondolhat bármire. Arab teára az északi sarkon. Sámson sírjára a kánai menyegzőn. Párizsi hajnalra egy firenzei éjszakán. Mert olyan a nőben a gondolat, mint a dzsesszben a szaxofon, nyugtalanító. A nő tehát felébredt. A nő. Hívhatnánk Jolánnak, Amálnak vagy Matildnak, de valahogy egyik név sem passzol a pizsamájához.
Amikor a szilva lehull, akkorra jól meg van érve, jó lesz a cefrébe, de amelyik penészes, azt ott kell hagyni. Egy műanyaghordóban bedögleszti a gyümölcsöt. Többféle szilvát tesz bele, hidegben tartja, míg összegyűjtögeti, s csak akkor teszi ki a napra, amikor megtelt a hordó, hogy ezután induljon be az erjedése.
Apám arca imbolyog a gyertyalángban, hol elfolyik, hol megnyúlik, vörös pillanatokká erősödik, aztán fehér fénnyé szelídül. A padlót bámulom, csizmám orrával egy aprócska fekete foltot maszatolok. Két ujjam közt forgatok egy pirulát, nem tudom eldönteni, lenyeljem vagy visszategyem a táskámba vészhelyzetre, ahogy az orvos javasolta. A csendből néma kérdések törnek elő.
Ködös, kék színű hajnal ülte meg a hegyi főutat. Magas fenyők kísérték mindkét oldalán Linát, ahogy kék melegítőben futott. A nyári reggel ellenére halvány párafelhőt lihegett, mely elolvadt a nyirkos erdő levegőjében. Hűvös volt az idő, még a nap sem kelt fel, azonban a fiatal nő már három kilométert is maga mögött hagyott. Felkötött barna haja vadul csapkodta a vállait, ahogy küzdött a távolsággal.
A század vége felé normalizálódik a helyzet, az emberiség kicsit magára eszmél. A katasztrófák után meglepően hamar helyreáll a rend, de az addigi atavisztikus életritmus teljesen megváltozik, a lokális atomrobbanások genetikai hatásai révén a túlzottan üzleti irányba fordult világszemlélet 180 fokos fordulatot vesz. A gazdasági profithajszolás emléke is eltűnik, a Föld lakói hirtelen rájönnek, hogy a természet magától is terem, és mindenkit eltart, a mohóság, valamint az addigi hivatalok, meg az egymást ellenőrző és csesztető polgári foglalkozások teljesen fölöslegessé válnak.
Három napja távozott a nagyi, azóta várom, hogy hazaérjen. A fotel üres, nem szól a tévé, a falak kíváncsi fülükkel hallgatják, mikor veri ismét a radiátort. A horgolt terítőn – ami valójában egy bazári portéka – fekszik egy félig üres pohár, a műfogsora már nincs benne. Belelapozok a receptes könyvbe. Hullámos lapjai ropognak a kezem alatt, mint az a kétszersült, amit utoljára őröltek a fogai.
Elhanyagolt gyümölcsöst örököltem atyai nagybátyámtól; barátom tanácsára határoztam el, hogy valamikor a közeljövőben felkeresem a dombhajlatra kapaszkodó telket. Néhány hét múlva, lassan kúszó árnyak szemlélése közben döntöttem el, hogy másnap utazom. Kakasszóra ébredtem, bőségesen reggeliztem, vidám szavakkal búcsúztam a szomszédos ház előtt kapálgató öregasszonytól; emlékek között kutatva indultam.
A családi ház mellett, majdhogynem közvetlenül ott folyik a Rima. Nem nagy folyó. Nem is különösebben széles. Valamikor az anyja, akit néhány hete látogatott meg a kórházban, amikor behívták hozzá elbúcsúzni, de ő nem igazán tudott elbúcsúzni az anyjától, és ezért is szégyellte magát, szóval, valamikor az anyja, még kislányként itt, a Rima partján szeretett volt játszani.