Ezek…
Ezek azt sem veszik majd észre, ha egyszer elköltözöm – volt az első gondolata, amikor az íróasztalán lévő konzolos lámpafejet már a huszadik ragasztás után sem sikerült kellőképpen rögzítenie. Részint a „műanyagra műanyag” ragasztás lehetetlensége, részint a celluxnak a feltalálását követő időszakban tapasztalható drasztikus minőségi romlása miatt.
Pedig lett volna alkalmuk – teszem azt – a megsokasodó, 6 X-hez köthető évfordulók és egyéb események kapcsán, inkább formális figyelmességek, mint meglepetéstörekvések, másrészt az egymásra figyelés látszatának a fenntartása okán. De nem, ezért a fenti ítélet e helyütt mindenképpen helytálló. Így morfondírozott tovább.
Társadalmi szempontból a növekvő, a felszabadulás utáni – mondjuk inkább II. világháborút követő – évek, a békeidők és a szabadság érzése, a jólét és az egyre szaporodó, szociális színben feltűnő, ilyen-olyan morális és „világnézeti” válságok ügyesen palástolták a későbbi, valósnak bizonyuló általános „gazdasági válságot”, mely olyan folyamatokat indított el egyéni síkon is, melyekre eddig nemigen akadt példa. Kialakult egy új „embertípus”, amely a közvagyon gyarapítása címszó alatt a közvagyon saját célra való felhasználását, annak birtokbavételét tűzte ki célul, a haszonszerzés és nyerészkedés gyanúját levetkezve, a növekvő munkanélküliséggel együtt járó cégalapítások és egyéb látszatintézmények létrehozásával.
Ebben emberünk eleve vesztésre volt ítélve, egyrészt a fönt említett odafigyelési minimum hiánya, másrészt a növekvő és egyre inkább elhatalmasodó, társadalomból való kivonulási terve miatt. – Ezek miatt menjek én börtönbe? – támadt fel benne a 80-as évekbeli érzés, amikor besúgók hada ostromolta egy-egy, a közösség irányába mutatott fityisznek sem igen nyomós „társadalmi” bűn, a sárga földig ivás és bulizás alkalmával. – Ezek miatt? – ismételgette újfent a liberalizmus összes álcájával felszerelt szabadság eljövetelével a 90-es évek elején, s most is…
Ezeknek, sőt ezek miatt – voltak a hasonló fejtegetések kezdő-, illetve kulcsszavai.
Pedig már maga a megszólítás is pökhendiséget sejtet, és sértő! Önnön egónk kivetülése, az értetlen közösség közönye, a művészet iránt érzéketlen, szavaira nem figyelő fiának a népét gyakran ostorozó, kínzószerszámokkal, vers- vagy prózakorbácsokkal történő ösztönzése a jobb útra térés szándékával.
A nemzetnevelés eme módja gyakran csap át merő önzésbe, amelynek egyik vadhajtása az alkotó egyén saját fizikai romlása (például a foglazulás és a fogínyvérzés) láttán a figyelmeztetésekre és jó szándékú megjegyzésre, a belül dúló düh és dac ilyetén kitörésére, durván, kérdés formában válaszol: Ezeknek?!
Az ezek alatt általában szűkebb környezetét érti, családját, munkatársait, esetleg nőismerőseit, szerelmeit. De volt már példa arra is, hogy a jelentősebb fórumon a taláros testület egyik személyét érintő sértő nyilatkozatára a gyors megfutamodás eszközét választva, angolos lelépésében csak az éber teremőrök tudták megakadályozni.
Az ezek köré gyűlő hasonló kirohanásait korábban már a közegellenállás egyik korai, spontán megmutatkozásával rokon vonatkozásban, szúrós, az embereken „átnéző” vagy lenéző tekintethordozásában is fel lehetett fedezni, melynek kapcsán emberünk arcán többször ismétlődően pofonok is elcsattantak. De maradandó nyom sem külsőleg, sem bensőjében nem maradt. Csak egy alkalommal, egy nacionalistakilengés-gyanús esetben, amikor a bíróság öt-hat év letöltendő szabadságvesztést helyezett kilátásba ellene. Ettől fogva a hasonló bűn elkövetésének még a gyanúja is rühellettel töltötte el.
Ezekért? – tette fel a kérdést, ha a közösségért és sohasem csak saját személye elleni támadásnak vélte az esetek többségét. – Térítse már valaki észhez! – szólt az óvatosságra intésnek egyik lehetséges módja, amíg nem késő. De az aggódás mindig legfeljebb a „míg valami bajt nem okoz magában”-nal, a szánalmas mosollyal egészült ki, de így is hatásos volt, emberünk ugyanis a megtérés útjára lépett: közönyét világméretűvé növesztve, a tévés híreket sem volt hajlandó követni, az adományvonalak számadatait is mélyen a fiók mélyére süllyesztette.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. márciusi számában)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.