Bene Zoltán: A vezeklő − Részlet az Igazak című, készülő regényből

2021. október 05., 14:02
Szurcsik József: Bűnök fala (litográfia, 605 × 810 mm, 1991)

Dr. Borbola Jenő bűnügyi kapitány gondterhelten olvasta a jelentést. „Folyó év (1918) folyó hó (december) 13-án, pénteken hajnalban Nagy Gyula hivatali tisztviselőt, hadirokkant honvéd zászlóst két légszeszgyári munkás holtan találta a rókusi vasútállomás mellett. Minden jel arra mutat, hogy meggyilkolták. Az áldozat a rendőrség egyik segédfogalmazójának, Horváth Jenőnek a veje. A nyomozás jelenlegi szakaszában számos lehetőség merül föl, több szálon kell elindulni. Bagdy nyomozó sk” A legkevésbé sem hiányzott ez a gyilkossági ügy senkinek. A városházán azt susmorogják, hogy hamarosan tényleg itt lesznek a franciák, és ez ellen már senki nem tehet semmit, ráadásul a rendőrség államosítása inkább előbb, mint utóbb elkerülhetetlennek tűnik, senkinek sem biztos a jövője a testületnél. És még a vörösök is mozgolódnak. Borbola doktor akkorát fújtatott, mint a Peternelly szikvízgyáros muraközi lovai szoktak, amikor a segédek túl sok szódát pakolnak a kocsikra; ami pedig igen gyakran megtörténik, hogy kevesebb fordulóval szállíthassák ki a kocsmákba az üvegeket és palackokat, s az ily módon fölszabaduló időben spriccereket guríthassanak le a torkukon.  Borbola fölpattant az íróasztala mögül, kiszólt a gépíró kisasszonynak.

− Bagdy és Igaz detektíveket kéretem!

− Azonnal elszalasztom értük a hivatalszolgát! – készségeskedett a kisasszony.

Persze, ezek a Rákóczi téren vannak; a fene enné meg, hogy az elhelyezés gondja is a vállunkat nyomja már hosszú évek óta, füstölgött a bűnügyi kapitány. Ezt se képes megoldani a város, de talán majd…

Szivarra gyújtott. Az utolsó szivarjai egyikére. Csaknem a végére is ért, mire lihegve beállított a két nyomozó.

− Foglaljanak helyet – nyájaskodott a bűnügyi kapitány. – Sem szükség, sem idő nincs a formaságokra.

Bagdy úr és Igaz Gerő sietve leültek.

− Igen szűkszavú a jelentése, Bagdy kolléga – tért nyomban a lényegre Borbola doktor.

− Kapitány úr, az a helyzet… − sápadt el Bagdy, de a kapitány leintette.

− Nem érdekel, hogy miért. Jelentsenek!

Bagdy úr gyorsan elhadarta, hogy ki az áldozat és mikor találták meg.

− Jómagam kihallgattam a két légszeszgyári munkást, de semmi érdemlegeset nem tudtam meg tőlük. Gyakorlatilag belebotlottak a tetembe.

− Mit kerestek arra?

− Munkába tartottak, kapitány úr. A hajnali vásárhelyi személlyel jöttek. A jegyüket is meg tudták mutatni. Később előkerítettem a kalauzt, ő is emlékezett rájuk. Végül pedig, mivel az áldozat, megbízható orvosi becslések szerint, órákkal korábban hunyt el, mint ahogyan ők megérkeztek, nem lehetnek bűnösök.

− A gyilkos fegyver?

− Kés, kapitány úr.

− Kés?

− Elvágták a torkát.

− Kirabolták?

− Minden iratát megtaláltuk a kabátja zsebében. Némi pénzt is egy kopott tárcában. Nem sokat. A jegygyűrűje az ujján volt. Nem kizárható ugyan, de nem is valószínű, hogy rablógyilkosság történt.

− Azt írta – pillantott bele az asztalán heverő jelentésbe Borbola Jenő −, több irányba indulhatunk…

− Igaz nyomozó baljós összefüggésekre bukkant – ingatta a fejét Bagdy úr, s olyan aggodalmas ábrázatot vágott hozzá, mintha annak vette volna hírét, hogy másnap reggel újra kell kezdeni a háborúzást.

Borbola doktor Igaz Gerőre emelte kérdő tekintetét.

− Az áldozat a Takács kocsmában rendszeresen találkozott gyanús személyekkel, kapitány úr – mondta Gerő.

− Gyanúsakkal? – vonta föl a szemöldökét a bűnügyi kapitány.

− Kiszolgált katonákkal. Az egyikükről Schneider hadnagy úr a negyvenhatosoktól az állítja, nem is szociáldemokrata, de egyenesen bolsevik. Ma reggel kerestetni kezdtem ezt az alakot. Kovács Péternek hívják. Jó katona volt, de politikailag megbízhatatlan.

− Az, hogy valaki vörös, az sokkal-sokkal több, mint megbízhatatlanság, kedves kolléga – emelte föl a hangját Borbola doktor. − A bolsevizmus a legocsmányabb métely, amely valaha is fölütötte a fejét ezen a kurva világon! Alapjaiban kérdőjelezi meg az értékeinket és a világnézetünket! – a bűnügyi kapitány legszívesebben kiköpött volna, de erőt vett magán.

− Nagy is szimpatizált ezekkel a nézetekkel? – ráncolta a homlokát.

− Ezt még korai lenne kijelenteni – szögezte le Bagdy úr.

− Nem tudjuk, miért jártak össze – egészítette ki Igaz Gerő. – Együtt szolgáltak. Talán csak bajtársi összejövetelek voltak, ez még földerítésre vár.

− Én pedig magukra várok! – csattant föl Borbola. − Derítsék föl mielőbb, amit föl kell deríteni, a kutyafáját!

− Megteszünk mindent, kapitány úr, ami telik tőlünk! – vörösödött el Igaz Gerő.

− Helyes. Legyen úgy! – emelkedett föl a bűnügyi kapitány. − És tartsák a szemük előtt, nyomozó urak, hogy ahol a vörös veszettség fölbukkan, ott nem lehetünk elég óvatosak! És erről a szálról mélyen hallgassanak, kérem! Még csak az hiányozna, hogy kiszagolják a firkászok… Egy rendőrségi segédfogalmazó veje…!

− Természetesen, kapitány úr! – bólogatott Bagdy úr.

− Minden reggel tájékoztatást kérek, s amíg nincs meg a gyilkos, egy pillanatra se lankadjanak! – bocsátotta el beosztottjait Borbola Jenő.

A két nyomozó fölpattant, bokáztak, tisztelegtek, Bagdy úr erősen fogadkozott, hogy napokon belül előállítják az elkövetőt. Igaz Gerő azon tűnődött, vajon valóban a veszettség szót akarta-e használni a bűnügyi kapitány, vagy inkább a veszedelemre gondolt, aztán az jutott eszébe, nem lenne-e érdemes visszamennie a Takács italmérésbe?

− Maga menjen vissza abba a kocsmába, Gerő – utasította Bagdy úr, mintha megérezte volna, mire gondol.

− Magam is erre jutottam.

− Jól tette. Én elbeszélgetek az egyenruhásokkal, és fölkeresem a csendőrkapitány urat.

− Borbola doktor nem fog ezért neheztelni?

− A csendőrség miatt? – Bagdy úr homlokráncolva eltűnődött. − Nem – jelentette ki végül. − Ha gyors eredményt érünk el, akkor nem.

Attól viszont még messze vagyunk, nyomta a fejébe kalapját Igaz Gerő, és elindult Rókus irányába. Mire a Kossuth Lajos sugárúton végiggyalogolt a Petresi utcáig, négy Memphist szívott el. A villamosok annyira ritkán jártak, semmi értelme nem lett volna a hidegben várakozni. És amíg kiért a város szélére, nem is előzte meg egyetlen szerelvény sem.

Takács Lajos fülledt, áporodott levegőjű kocsmájában ezúttal tucatnyian ücsörögtek. A kocsmáros egy fintorral nyugtázta, hogy a nyomozó megint meglátogatta, de máris kitöltött egy szilvóriumot.

− És ha most nem iszom? – bökte meg a kalapja szegélyét Igaz Gerő.

− Akad rá jelentkező – vonta meg a vállát Takács.

− Kovács Péter – mondta Igaz Gerő, miután egy hajtásra kiitta a stampedli pálinkát.

− Ha elhajítok egy követ, talán pont egy Kovácsot találok el. Meglehet, egy Pétert – vonogatta a vállát továbbra is a kocsmáros.

− Járt ide egy ilyen nevű veterán.

− Elhiheti, hogy akár több is.

− Ne szórakozzon velem, Takács! – csattant föl Igaz Gerő.

A kocsmáros nem ijedt meg. Egy ilyen tacskótól csak nem fog, még ha detektív is, vagy mi a szösz. Mindazonáltal békülékeny hangon válaszolt.

− Azzal a féllábúval üldögélt, ha nem tévedek.

− Igen.

− Erre következtettem abból, amit a múltkor meg most beszélt – mosolyodott el Takács Lajos.

− És arra emlékszik-e, ki ücsörgött még velük?

− Nézze, itt sokan…

− Tudom, ide sokan járnak. Viszont én is ide fogok járni a nyakára minden kurva napon, ha nem mond valami érdemlegeset!

Takács Lajos nyelt egyet.

− Nem vagyok biztos benne, de az a fickó is velük tartott gyakran, akinek megégett a fél pofája. Jánosnak hívják, ennyit tudok.

− Harctéri sérülés?

− Alighanem. Amikor a légszeszgyárban robbanás van, az egész ábrázatuk meg szokott pörkölődni.

− Mert ez a harmadik alak légszeszgyári munkás?

− Azt én egy szóval nem mondtam, kérem!

Igaz Gerő intett, hogy töltse meg újra a poharát. Takács kitöltötte a felest, a nyomozó fizetett, lehúzta a szeszt, rágyújtott egy cigarettára. A memphises dobozban összesen három szál árválkodott már csupán.

− Van itt valaki, aki ismerte ezeket az embereket? Nagy Gyulát, Kovácsot vagy ezt a Jánost? – fújta a kocsmáros arcába a füstöt.

Takács széttárta a kezét. Igaz Gerő legyintett, sarkon fordult, és távozott.

Alighogy három-négy lépést megtett a sugárút irányába, a háta mögül egy hangot hallott.

− Detektív úr!

Megfordult. Egy idősebb munkásemberrel találta magát szembe.

− Mit akar? – kérdezte Igaz Gerő.

− Én ismertem az urakat, akikről szó volt – mondta az öreg.

− Menjünk vissza! – javasolta a nyomozó, de a másik nyomban tiltakozni kezdett.

− Inkább elkísérem egy darabon.

Igaz Gerő bólintott.

− Hogy hívják magát?

− Rózsa Márton, kérem.

− Mondja el, amit tud!

− Kérem, én magam jól ismerem Kovács Pétert, mivel egy időben rokonszenveztem a kommunista mozgalommal. De aztán visszataláltam a Jóistenhez, kérem, s már látom a tévelygéseket. A fiamat elvitték a frontra, aztán három hónappal később levelet írt nekünk meg a menyasszonyának, Erzsikének. Tudja, kérem, már az különös, hogy egy ilyen belvárosi lány hozzáment volna az én fiamhoz, akit ugyan taníttattam, de mégiscsak egy légszeszgyári munkás pereputtya. No, de a lényeg az, hogy a levélben megírta a fiam, könnyű sebbel fekszik egy hadikórházban, a hátországban. Erzsike erre azon nyomban vonatra ült, rohant meglátogatni, természetesen nem egyedül, az édesanyja is elkísérte. Az ispotályban nyomban kiderült, hogy a könnyű seb, amiről a fiam írt, a teljes bal karjának elvesztését jelentette. A menyasszonya sírva vigasztalta, s ameddig csak az orvosok engedték, az ágyban fekvő, gézbe bugyolált fiam mellett maradt. Amikor távoznia kellett, nem utazott haza, inkább egy szállodában töltötte az éjszakát. Másnap kora reggel levelet kapott a szállodában. A vőlegénye, az én drága fiam úgy érezte, be kell vallania mindent, a teljes igazságot. Mert valamit még elhallgatott. Megírta, hogy nem csak a bal karját, de a bal lábát is elveszítette, s amikor újra láthatta a menyasszonyát, és szembesült viruló, életerős szépségével, először kimondhatatlanul boldog volt, ám miután ismét magára maradt, sötét árnyék telepedett a lelkére. Így fogalmazott, kérem, ilyen szépen. Nemhiába taníttattam! Képtelen beletörődni abba a gondolatba, írta, hogy a lány egészséges életét egy nyomorékhoz láncolja egy egész emberöltőn keresztül, s egy gyönyörű nő ígéretes, boldog jövőjét a hadirokkantságával mérgezze meg. Ezért fölajánlotta, hogy visszaadja a lánynak az adott szavát, hiszen azzal akkor ajándékozta meg, amikor még ő is ép és egész volt. Két óra múlva az Erzsike újfent ott állt a sebesült ágyánál, mellette az anyja és az anyakönyvvezető. A lány és az édesanya két óra alatt keresztülvitték, hogy diszpenzációval összeeskessék a fiatalokat.

− Ez megható történet, Rózsa úr, de mi köze az ügyhöz, amiben járok?

− Csak azért meséltem el, hogy megértse, hogyan találtam vissza az úrhoz. Hát, így. Ezek után nem mondhat mást senki, csak azt, milyen hatalmas és kegyelmes a mi Urunk!

Igaz Gerő megtorpant. Már a sugárúton jártak. Szállingózni kezdett a hó.

− Mit szeretne tudatni velem? – nézett szigorúan Rózsa Márton szemébe.

− Az égett arcút Fekete Sándornak hívják, ő is vörös, mint Kovács, s mint ahogy én voltam.

− És Nagy Gyula?

− Az én időmben biztosan nem volt az.

− Fekete Sándor is együtt szolgált a másik kettővel?

− Igen.

Igaz Gerő előkotort még egy Memphist, meggyújtotta.

− Rendben. Köszönöm, sokat segített.

− Kérem, én jól tudom, hogy vezekelnem kell – Rózsa Márton visszafordult, elindult a Petresi utcán a kocsma felé. Igaz Gerő pár pillanatig még állt és nézte, aztán a Mars téri laktanya felé vette az irányt. Utána kell járni ennek a Feketének.