Bene Zoltán: Átverés

2020. június 29., 07:59
Bicsi Gyula festménye

Csak egy nappal később veszi észre az sms-t. Új telefonja néha nem jelzi a rövid szöveges üzenetek érkezését. Meg ritkán is jönnek már ilyesmik, az az igazság. S ha igen, hát többnyire a banktól. Ezúttal azonban gyerekkori barátja, Albert a feladó. Benn van a pszichiátrián, írja, hívja föl, ha lesz rá érkezése. Fölhívja, beszélnek, szabadkozik a késedelem miatt.

Másnap bemegy a klinikára.

A portán kérdezik, hová-hová, és ő elmondja, amit a telefonban hallott. Első emelet négyes kórterem. A portás tudomásul veszi. Balra fordul, föl a lépcsőn, pár lépés egy folyosón. A négyes kórterem üresen tátong. Foglalkozáson vannak, világosítja föl kéretlenül is egy nővérke. Próbálja telefonon elérni a barátját. Harmadszorra sikerül. Rossz felé fordult. Az a rehab. Jobbra kellett volna. Visszamegy, jobbra tér. A zárt osztályra érkezik. Mindenesetre a recepcióról, gombnyomással nyitják a vasrácsot, azon keresztül lehet bejutni.

A négyes szoba, hat ágy, egy üres kórházi tolószék, három fő. Az utóbbiak közül az egyik Albert. A másik, mint utóbb kiderül, egy negyven körüli idült alkoholista, míg a harmadik egy agyvérzésből lábadozó, méla tekintetű ötvenes, aki már többször is véget akart vetni az életének. Ez itt a cimborám, Ottó, mutatja be a barátja a többieknek. Dünnyögés.

Kivonulnak az ebédlőbe. Bűnrossz kávét isznak az automatából. Híg lötty. Legalább meleg. A terem végében könyvespolcok, A világirodalom remekei, Passuth-sorozat, krimik, színes magazinok. Lehet olvasni. A mennyezet alá szerelt nagy képernyős tévén valami beszélgetős műsor megy, hang nélkül. Az ablaknál csúnyán elhízott nő áll, jó kiállású férfival. Suttognak félhangosan. A társalgásfoszlányok alapján házaspár. A nőn kórházi karszalag. Ugyanolyan, mint Alberten. Később egy síró asszony jön be, panaszolja, hogy ilyen nem történhetne, ilyet nem rakhatnának vele egy szobába. Fehér ruhás férfi csitítja, előfordul, három-négy havonta előfordul, hajtogatja. Üvöltött, mint a sakál, súgja Albert Ottónak. Hozzájuk is hoztak egy fura figurát a minap, meséli, olyan volt, mint egy zombi, kásásan, érthetetlenül beszélt, feszt el akart menni, kiszakította magából az infúziót, le kellett kötözni, akkor lenyugodott. Reggelre eltűnt. Akit viszont a síró asszony szobájában helyeztek el, sikoltozott egész éjszaka, nappal meg nyöszörög.

Minden óra negyvenötkor lehet lemenni cigizni. Albert és két szobatársa minden órában így tesznek. Egyébként a szorongás és a dühkitörések miatt került be, mondja Albert, közben az ebédlőasztalról morzsákat csippent föl, a szájába teszi, összerágja és lenyeli mindet, sorban. Ottó nem szól. Kissé émelyeg ugyan, de hallgat. És arra gondol, már gyerekkorukban előfordult a barátjával, hogy hirtelen dühbe gurult, s csak nehezen lehetett lecsillapítani. Persze azóta csak rosszabb, ismeri be Albert. Nem ártalmas, nem veszélyes, inkább ijesztő. Káromkodás, asztal- és faldöngetés. A három gyereke olyankor megijed tőle. Mocskos a szája. A szokásosnál is mocskosabb. Muszáj lenne valamit tenni ellene. Leginkább egy értelmes meló segítene. Albert pontosan akkor szerezte agrármérnöki diplomáját, amikor a magyar mezőgazdaság a mélypontra jutott. A nullára, nagyjából. És a továbbiakban sem alakult jól a sorsa. (Ahogy a mezőgazdaságé sem.) Valahogy minden félresiklott. Ki tudja, miért? Ha tudnák, talán tehetnének ellene. Hullámhegyek is akadtak, az igaz, de − kivált utóbb − inkább csak -völgyek. A sikerélmény hiánya, néz Albert Ottó szemébe, vélhetőn amiatt szorong. És a szorongás eredményezi a dühkitöréseket. Tisztában van vele. Már évek óta tudja ezt. Az orvos viszont nem mond semmit. Bő egy hete van benn, és mindössze egyszer beszéltek. A gyógyszerektől jobban alszik, vonja meg a vállát, de ennyi. Meglehet, várnak még rá beszélgetések lélekkurkászokkal, mosolyog. Remélem, hogy nem csak a gyógyszert nyomják belé éjjel-nappal, motyogja Ottó.

Lemennek. Albert már a lépcsőn előkotor egy szálat a dobozból, amit a barátja hozott neki, sodorgatja az ujjai közt. Sokan szoronganak a kis belső udvaron. Kutya hideg van, a többség mégis egy szál pizsamában. Albert szobatársai is lenn vannak, bemutatkoznak újra, ezúttal kezet is fognak Ottóval; az agyvérzésből lábadozó, öngyilkos hajlamú férfi a bal kezével, gyöngén. Az alkoholistát a családja küldte be, mondja később Albert, a másik komát meg beutalták. Vagy negyedszerre van benn, amióta a jobb oldala teljesen lebénult. Ahogy Ottó óvatosan vizslatja a tolószékben kuporgó embert, furcsán féloldalasnak tűnik. Mintha csak egy fél ember volna, mintha nemcsak lebénult, de el is sorvadt volna félig. Ha nem égeti a vágy egy cigiért, magyarázza Albert, talán soha nem kezd el újra mozogni. A jobb felének annyi, a balt meg hetekig nem volt hajlandó használni. A dohányzás javított az állapotán. A nikotinéhség. A minden relatív közhelye Damoklész kardjaként lebeg a fejük fölött, mígnem az alkoholista szívélyesen feléjük int, elhessentve ezzel a sablonos frázist, és betolja az agyvérzésest az épületbe. Albert előhúz még egy szál cigarettát, megsodorja a hüvelyk-, a mutató és a középső ujja között, a szájába dugja, szikráztatja az öngyújtóját, a kékes lángba tartja a cigit, s mélyeket szippant, míg kellőképpen föl nem parázslik a dohány. Némán állnak, a füst beleveszik a nedves, csontig ható ködbe.

Végül Ottó visszakíséri Albertet a négyes kórterembe. A szobatársak már az ágyukon fekszenek. Az alkoholista behunyt szemmel, hanyatt, enyhén horkol. Az agyvérzés sújtotta férfi a plafont bámulja. Albert szerint jó fej, kimondottan értelmes ember. Csak nem akar kripliként élni. Ottó kikerüli az ágy végében álló tolószéket, odalép a beteghez, nyújtja a kezét. Amaz erőtlenül megérinti, aztán mond valamit köszönés helyett. Ottó zavartan ellép az ágytól.

A rácsos ajtónál búcsúznak el. Ahogy kilép a klinika kapuján, a tél megint úgy markol belé, mintha a szívét akarná kitépni. Jön a villamos.

Három hét múlva váratlanul tavaszra fordul az idő. Ottó a hűs-kellemes éjszakában hazafelé baktat a folyóparton. Itt-ott párok ölelkeznek, máshol kamaszok isszák a vodkát meg a pillepalackos bort, a padokon hajléktalanok hálnak, a fákon városi baglyok készülődnek az éjjeli vadászatra. Ottó a vizet nézi, ahogy csillognak a hátán a mesterséges fények. A híd lépcsőjéhez ér, elindul fölfelé. Át kell kelnie a túlsó partra, haza. A széles korláton egy furcsán féloldalas alakot pillant meg, amint éppen előredől, a folyó fölé. Azonnal fölismeri a barátja stroke-ból lábadozó szobatársát. És a szavak, amelyeket búcsúzásképpen, kézfogás közben szűrt át összezárt fogain: ahogy kiengednek, máris megyek a Tiszának, engem nem vernek át!

Odaér, ahol észrevette a fél-embert. Odalenn tisztán kivehetők a koncentrikus körök. Nem ugrik. Úgysem tudná kihúzni. Izgatottan tárcsázza a 112-t. Várakozik.

Élve húzzák ki. Állítólag lebegett, akár egy kacsa. Úgy tűnik, valaki mégis átveri, csóválja a fejét keserűen Ottó. Itt valami csúnya átverés van.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. március 14-i számában.)