Nagyon óvatosan nyitotta ki az ajtót. Mindig. Mintha valami veszélyes lakozna odabenn. Pedig csak lomokat halmozott oda, egymás hegyén-hátán hevertek a rossz székek, lyukas kosarak, billegő szekrénykék, lábatlan asztalkák, törött virágcserepek, koromfeketére koszlott lábtörlők és hasonló tárgyak. Hasznavehetetlen ócskaságok. Mégis megnézte minden áldott nap. Kétszer. Reggel és este, lefekvés előtt. Utóbbi alkalommal zseblámpával. Volt egy olyan zseblámpája, amelynek a nyeléből kiállt egy lemez, s ezáltal úgy festett, mintha metszőolló lenne, s amikor ezt a lemezt hozzászorította a nyélhez, a szerkezet berregő hangot hallatott, s ahogy pumpálta egyre, már nemcsak berregett, de felvillant a fény is.
− Azért jó ez – magyarázta −, mert ha nincs áram, akkor is működik. Csak a magam erejére van hozzá szükségem.
Nem értettem, de ráhagytam. Öreg már, gondoltam. Ahogy mind idősebb és magasabb lettem, úgy kezdtem egyre öregebbnek és szánalmasabbnak látni. Nem láttam benne semmi bámulatra méltót, pedig mindenki azt állította, hogy egykor, emberemlékezet előtt hatalmas volt és erős és bölcs és győzhetetlen. Az én szememben viszont csak egy vénember, aki reggel és este óvatosan és a félelemtől reszketve kukkant be a lomtárába, amit ő magtárnak nevez. Sosem árulta el, mitől fél, igaz, soha nem is kérdeztem.
Talán ma is roskatag vénemberként gondolnék rá, ha nem tűnik föl a hódító keletről és délről, nyugatról és északról, s nem jut egészen a kapukig. A támadó seregek a város körül álltak hosszú, tömött sorokban, támadásra készen, s éreztük, csak egyszerre kell fújniuk egyet, hogy az ősrégi, rozzant falak leomoljanak. A Nap az égbolt tetején állt, erősen tűzött, szinte égetett.
És akkor ő, dacára annak, hogy delet ütöttek az órák, eltűnt a város szeme elől, kinyitotta a lomtár − vagy ahogyan ő nevezte, a magtár − ajtaját, félredobálta a sok kacatot, és a sarokból egy faládikát hozott elő. Nagy gonddal fölnyitotta. Ott loholtam a nyomában, s mikor megfordult, jól láttam, hogy fogak rejlenek benne. Nagy, csúnya fogak. Előhoztuk a fényre a fogakat, ő pedig kis gödröket ásott, amelyekbe elvetette mindet, majd arra kérte a városiakat, hozzanak pár vödör vizet, és locsolják meg a veteményt.
− Sárkányfogak – suttogta a fülembe. – Ifjúkoromban győztem le a fenevadat, amelyiknek a szájában teremtek.
Amint víz érte a vetést, hullámzani kezdett a talaj, majd pár pillanat múltán sudár daliák ugrottak elő a föld alól, szám szerint heten, és az ő parancsára a falak alá rohantak, kitörtek a kapun, és olyan riadalmat keltettek az ellenség soraiban, hogy hanyatt-homlok menekült az összes támadó, még a kidöntött telefonpóznákat is elhajigálták, még az elrabolt autókat is elfelejtették beindítani, még a környékbeli falvakból a hajuknál fogva vonszolt nőket is szélnek eresztették, csak úgy futottak, ész nélkül, rémülten, mint a vadak a vadász elől.
A városiak éltették őt, veregették a vállát, ujjongtak, hogy milyen derék ember ez a Kadmosz, ám ő a falakon kívülre sietett, hogy megzabolázza a sárkányfogveteményből életre kelt daliákat.
Csak estére tért vissza, hét sárkányfogat zárt el újra a faládikába, s a faládikát a magtárba.
− Miért nem meséltél erről soha? – kérdeztem aznap szürkületkor.
Szomorúan nézett rám. Sóhajtva mesélte, hogy elképzelhetetlenül régen legyőzött egy sárkányt, majd egy istennő tanácsára elvetette a fogait. A sárkányfogakból harcosok támadtak, akik azonnal pusztítani kezdték egymást, mígnem csak öt maradt közülük életben. Ezzel az öttel alapította meg a városunkat. Csakhogy becsapta az istennőt, nem minden fogat vetett el, néhány tucatnyit elrejtett, s idővel megtanulta, hogyan irányíthatja a sárkányfogharcosokat, és miként változtathatja újra sárkányfoggá őket, ha elvégezték a feladatukat. A kísérletezés végére hét harcosa maradt, ám az a hét fölér hétszázezerrel. A végletekig hűek hozzá, s végső soron legyőzhetetlenek. Ezt a tudást azonban meg kell tartania magának, mert eddig akárhányszor beavatott valakit, az mindannyiszor hatalomra próbált törni a sárkányfogveteménnyel. Amikor idáig jutott, lesütöttem a szemem. De már későn. Meglátta benne a sóvár villanást.
− Sajnálom – tárta szét a kezét −, hiába vagy az ük-ük-ük-ük-ükunokám, el kell menned, mert te sem tennél másképpen, mint azok, akikkel korábban megosztottam a titkot. Talán az istennő átka, hogy senki nem szolgál rá a bizalmamra…
Szavai sokáig visszhangzottak a fülemben, miközben magam mögött hagytam Thébait.
A támadók nyomait követtem. Az út szélén itt is, ott is hasznos holmikra leltem. Szétdobáltak mindent menekülés közben. Amikor végképp rám sötétedett, tábort vertem, tüzet raktam, megettem egy konzervet. És elhatároztam, hogy nem adom föl.
Eltapostam a tüzet, s az út mellett összeszedett ostromkötelet a derekam köré tekerve, visszafelé indultam. Még éjfél sem volt, mikor újra a városfalak alatt jártam. Megvártam a farkasok óráját, s akkor az ostromkötél végén fityegő kampót áthajítottam a falon. Megakadt. Sebesen fönn termettem a fal tetején, hiszen nemcsak düledezett, omladozott, de a magassága sem volt már a régi. Úgy ismerem Thébait, akár a tenyeremet, nem esett nehezemre észrevétlenül a magtárba osonni. Másfél órás keresés árán ráakadtam a szelencére, benne a fogakkal.
Reggelre már messze jártam. Mire a nap fölkelt, Thébai a távolság és a múlt homályába veszett. Egy folyó partján vetettem el a sárkányfogakat. A földből előpattanó hét harcos csodálkozva tekintett rám, hamarosan azonban fölismerhették bennem Kadmosz vonásait, mert meghajtották a fejüket előttem.
Sorra hódoltak meg a városok, országok, kontinensek. Hét harcosom ellen az atombomba is tehetetlen. Hét harcosomban kárt nem tehet a NATO egész hadereje. Hét harcosomat meg sem karcolhatja a kínai hadsereg.
Egyedül Thébait nem közelítem meg soha, a várostól tíz kilométerre acélgyűrűt vontam, rajta egyetlen, jól őrzött kapuval. A lakosokat, egykori polgártársaimat ellátom mindennel, de ki nem teheti onnan a lábát senki. Mert Kadmosz él, talán örökké élni fog. És én egyedül tőle félek.
Ezek szerint te is félsz valakitől, gondolta a felemás szemű lány, miközben kedvesen mosolygott az öregemberre, akinek vizenyős szemében csak szürke mezőket látott, végeérhetetlen pusztaságot, kietlen sivatagot. Örülök, hogy te is félsz valakitől, egészítette ki. Fölöltözött. A tű ott volt, ahová elrejtette, az ujj varrásában. Ezerszer begyakorlott mozdulattal húzta elő. Odahajolt, hogy búcsúzóul csókot leheljen a kiszáradt ajkakra, jobb keze lendült, pontosan talált.
A sárkányfogharcosok értetlenül és érzelem nélkül bámulták az élettelen testet. Csak álltak körülötte napokig, moccanatlanul. Míg meg nem érkezett Kadmosz.
− Most már pihenhettek – köszöntötte őket, s amikor távozott, a zsebében sárkányfogak verődtek egymáshoz.
A felemás szemű lány távolról követte a tekintetével a vénségesen vén embert. Hasonlít rád, akit megöltem, gondolta magában. Külsőre hasonlít, egészítette ki. Kadmosz alakja lassan remegni kezdett, akár a délibáb, végül beleveszett a messzeségbe.
