Bene Zoltán: Élet-halálkép

2021. május 14., 06:47
Sárkány Győző: Dürer parafrázis II. (tus, 40 × 30 cm, 1986)

Csak nézik, ahogy ott ül a ház előtt, a járdaszegélyen, és mereven bámul maga elé. Eleinte senki nem merészkedik közel hozzá, később pedig már nem engedik oda azokat, akik mégis megpróbálják. Kezdetben úgy tűnik, mintha félnének tőle, holott inkább önmaguktól tartanak. Hogy nem lesz mit mondaniuk. Vagy éppen ellenkezőleg, nagyon is sokat találnának beszélni. Olyankor pedig óhatatlanul elhangzik olyasmi, aminek nem kellene.
Maga elé mered, az arca ég, mintha forró vízpárában fürdetné. Képtelen megtalálni a helyes testtartást, a megfelelő mozdulatokat, a tökéletes arckifejezést. Ezért inkább nem mozdul, nem emeli föl a fejét. Mélységesen szégyelli, hogy ilyesmin jár az esze.
A rendőrök egy része hümmögve mászkál föl s alá, a többiek ki-be rohangásznak a házból. A kíváncsiakat egyre hátrébb tessékelik, s ahogy nő a távolság köztük és a járdaszegélyen borzas óriásmadárként gubbasztó fiatalasszony között, mintha visszanyernék a hangjukat. Először duruzsolni kezdenek, majd amikor a személyzet csüggedten visszaül a mentőautóba, sutyorogni. A mentő nem szirénázik, amikor elindul.
− Nyilván nincs miért – jegyzi meg az egyik bámészkodó hangosan.
− A dohányboltba ment – súgja egy testes férfi egy csont és bőr asszony fülébe. Közben beszívja a nő illatát, ami fenyőerdőre emlékezteti.
− Elfogyott a cigarettája – motyogja a vézna nő, s kissé távolabb húzódik, hogy ne érezze a férfi langyos leheletét a bőrén.
Két rendőr a magába roskadt alakhoz lép. Lehajolnak, beszélnek hozzá.
− Elviszik kihallgatni – véli egy fiatalasszony.
− Bilincsbe’ kéne – sziszegi egy éltesebb nő.
− Azért az még korai lenne, nem? – kérdezi valaki.
− Cigiért ment, hallotta, nem?
− És ha kenyérért ment volna, akkor mi van? Másként történik minden?
− Azért a cigi mégis más. Én is dohányzom, de azért ezt!
− Hülye picsa – súgja a testes férfi a csontsovány asszony fülébe.
− Ki? – fordul felé a nő olyan hirtelen, hogy majdnem betöri az orrát a homlokával.
− Az – bök a cigarettán lamentáló bámészkodó felé a férfi.
− Az? Inkább ő, nem? – húzódik félre a vézna nő. – Türhő – teszi hozzá, és mint akinek hirtelen eszébe jutott, mennyi dolga van, elsiet.
− Anyád – dörmögi a testes férfi, azzal ő is indul. Ugyanabba az irányba, mint a csenevész asszony, de ügyel arra, hogy tisztes távolságban lemaradjon mögötte.
Egyre többen távoznak, a kíváncsiskodók száma gyorsan megcsappan. Hatan-heten azért továbbra is maradnak. Hiába hessegetik el őket rendre a rendőrök, mindig csak pár lépést hátrálnak, hogy aztán visszaaraszoljanak a lezárt úttest közepére. Már egyáltalán nem hallgatnak, nem is duruzsolnak, nem is sutyorognak, ellenkezőleg: egyre hangosabban beszélnek.
− Nem biztos, hogy cigiért ment.
− Bárhová is ment, rosszul tette.
− Egyedül volt, mit csinált volna?
− Mondjuk, viszi a büdös kölyköket magával, nem?
− Ja, mondjuk, azt éppen lehetett volna.
− Nem lehetett volna. Azt kellett volna! És nincs semmi baj!
− Vagy maradt volna otthon.
− Most már cseszheti.
− Minek császkálni, nem?
− Ja, maga se szokott, ugye? Akkor mit keres itt?
− Én megtehetem!
− Na, ja, meg hát.
− Na! Beviszik végre!
A járdaszegélyről nagyon lassan, nehézkesen fölemelkedő alakot az egyik rendőrautóhoz támogatják, a hátsó ülésre ültetik. Az egyik egyenruhás végigméri a bámészkodókat. Micsoda életkép, gondolja, aztán óvatosan becsukja a gyanúsított után az ajtót.
− Mint a hímes tojásra, úgy vigyáznak rá – röfögi valaki. − Hülyék ezek.

Hülye vagy te, gondolja a nyomozó, és elrakja a telefonját a zakója zsebébe. Tisztában van vele, hogy reszket a keze. Mindig ez történik, amikor az exével beszél. Megint nem hozhatja el a fi át, elutaznak újabb hosszú hétvégére.
− Megkérdezted, hogy nem akarna-e inkább az apjával lenni?
− Meg.
− És?
− Nem hagyná ki a wellnesst.
A nyomozó szája olyan száraz, akár a múmiák bőre, a vízautomatából iszik egy pohár vizet, s csak utána lép be az irodájába. A fejével int az egyenruhás rendőrnőnek, hogy elmehet. Az íróasztala előtt egy harmincas nő gunnyaszt. Hangyányit lenőtt szőke haj, könnyektől elkenődött szemfesték, farmer, póló. Jó alakja lehet, bár ezt nehéz megmondani, ahogy görnyedten kuporog a kényelmetlen széken.
− Először fölveszem az adatait – zöttyen le az asztala mögé a nyomozó.
A nő lassan bólint. A férfi bekapcsolja a diktafont, majd kérdezgetni kezd, a nő lesütött szemmel válaszolgat, a számítógép billentyűzete puffog. Még mindig reszket kicsit a férfi keze, azért püföli erősebben a klaviatúrát. Mialatt az adatokat fölveszi, kicsit lecsillapodik.
− Mesélje el, hogyan történt!
− Elmentem otthonról tíz percre. Mire hazaértem, már megtörtént a baj.
− Ennél azért kicsit részletesebben kellene!
− Nem akarom ennél részletesebben… A nyomozó próbál megértően, barátságosan mosolyogni.
− Ez nagyon nehéz, tudom.
− Nézze, nincs mit mondanom… − a nő az asztal sarkát bámulja, miközben beszél. − Nem tudok mit... Csak azt tudom, hogy felelős vagyok.
− Ez majd kiderül – szögezi le a férfi. – Éppen azért kellene részletekbe bocsátkoznia.
− Felelős vagyok, kész. Ha csak ezért kíváncsi a részletekre, mellőzhetjük is a további beszélgetést.
− Ez sajnos nem egy beszélgetés, asszonyom, ez egy kihallgatás – mondja a nyomozó.
A nő nem válaszol, hol az asztal sarkát, hol az ölében fekvő kezét nézi. A nyomozó fölsóhajt, hátradől a széken, két karját a tarkója mögött összekulcsolja.
− Hamarabb szabadul tőlem, ha elmond mindent.
− Nincs több mondanivalóm, mint amit eddig mondtam.
− Értem – a nyomozó föláll, megkerüli az asztalt, s mielőtt egyedül hagyná az asszonyt, csak annyit jegyez meg, mintegy magának, hogy:
− Akkor majd a pszichológus. Aztán mégsem lép ki a helyiségből. Áll, kezében a kilincs. Szuszogása betölti a teret.
− Nézze – hallja a háta mögül −, magukra hagytam őket az ágyban fekvő, halálos beteg anyámmal, aki oxigénpalackból lélegzett. És miután hazaértem, negyedórába is beletelt, mire ránéztem az anyámra. Addigra megfulladt.
− A gyerekek zárták el a csapot? – kérdezi a férfi, s közben próbálja elképzelni a képet, a halott öregasszonnyal az ágyban, mellette az ijedt lányával, a háttérben rémült unokákkal. A legerősebb a halál képe, attól még képzeletben sem tud szabadulni.
− Más nem járt ott.
A nyomozó megfontolt léptekkel megy újra az asztala mögé, leül.
− Tudja, mit fognak kérdezni?
− Vannak sejtéseim.
− Kérdezték is már?
− Nem tudom.
A rendőrt egyszerre elönti az együttérzés és a szánalom.
− Az emberek egy része azt hiszi, valamelyik gyerekkel történt baj − mondja. − Ezt a kollégáktól tudom, akik a kíváncsiskodókat tartották távol.
− És ebben is igazuk van – szipog a nő. – A gyereknek se lesz egyszerű…
− Tudja, melyikük volt?
− Nem.
− Tudja, mit fognak még kérdezni? A többi nyomozó, az ügyész, a bíró, az újságírók, az emberek?
− Sejtéseim vannak… De nem.
Hosszan hallgatnak.
− Kér egy pohár vizet? – emelkedik föl a rendőr.
− Igen – mondja az asszony. − Illetve, úgy értem, igen, tudom, mit fognak a legtöbbször és a legtöbben kérdezni.
− És?
A nyomozó egy pohár vizet nyújt a nő felé, ám az nem veszi el, a fejét azonban fölemeli, a férfi arcába néz.
− Nem én kapcsoltam ki – a hangja ezúttal egészen határozott. − Nem hiszek a kegyes halálban, és nem tettem volna tönkre a gyerekeim életét.
A rendőr leteszi a poharat az asztalra, újra leül.
− A férje?
− Fél éve elment, válni készülünk. A válás szar ügy, gondolja a nyomozó.
− Muszáj átadnom a pszichológusnak – sóhajt aztán.
A nő nem reagál, újra lehorgasztja a fejét, az asztal sarka és ölébe ejtett keze között jár a tekintete.
A nyomozó kikapcsolja a diktafont.

Egy testes férfi egy csont és bőr asszonyt figyel. A pékség kirakatán keresztül jól látja a nő minden mozdulatát: ahogy fizet, ahogy a táskájába pakolja a péksüteményt. Ha kijön, a park felé kell mennie, gondolja. És akkor megmutatom a kurvának, ki a türhő!

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. májusi számában)