Bene Zoltán: Teremt, és...

2021. október 06., 08:48

Rovatunk e heti vendége a Kölcsey-éremmel kitüntetett Bene Zoltán író, akitől ma a KMI 12 program szerzőinek műveiből összeállított Bennem a többi című antológiában megjelent egyik novelláját közöljük.

Kaliczka Patrícia: The spirit of water departs from the vase (olaj táblán, 25 × 20 cm, 2018)

Balogh Vilmos tanyán élt a dédnagymamájával, a kilencvenkilenc esztendős özvegy Balogh Ferencnével meg a lábasjószágokkal. Minden reggel ellátta a dédnagyanyját és a majorságot, heti háromszor gombaszakértőként tevékenykedett a környék legnagyobb piacán, ahová szép időben, esőben, sárban, hóban egyaránt kerékpáron jutott el; a fennmaradó időben heverészett, rajzolt, a dédit gondozta, főzött, fát gyűjtött vagy a szárnyasokkal társalgott. Tizenkét tyúk, egy kakas, hét kacsa és kilenc gyöngyös alkotta társas körét. A legfiatalabb jószág is betöltötte a tizedik életévét. Tojást régen nem tojt egyik se, amit Vilmos egy pillanatig sem bánt, ugyanis vegán étrendet követett. Nem a burjánzó divat miatt (arról tudomása sem volt), hanem szervezetének fogyatékossága okán: valamiféle enzimhiányban szenvedett, semmiféle állati eredetű ételt nem bírt megemészteni. Özvegy Balogh Ferencné, jóllehet ifjabb korában nagy barátja volt a tányérjában illatozó zsíros húsneműeknek, egy híján százévesen, fogatlanul és emésztési problémákkal küzdve, megelégedett a főzelékfélékkel. Ebédidőben, amikor dédunokájától megkapta a tányér kását, a fiatalkori bőrfarkas okozta hegektől elcsúfult arca földerült, kivillantotta vörös ínyét, és komótosan nekilátott az ételnek. Legkevesebb egy órán keresztül evett, s Vilmos mindvégig vele maradt a konyhaasztalnál, noha ő tíz perc alatt végzett a maga porciójával. Az alapanyagokat, amelyekből eledeleik készültek, Vilmos a gombaszakértői munkáért kapta cserébe, némi pénzzel kiegészítve. A bankókon kenyeret, rajzpapírt, ceruzát és baromfieleséget vásárolt, másra nemigen költöttek; a gyógyszerekben nem bíztak, a dédinek új öltözékre emberemlékezet óta nem volt szüksége, és Vilmos is igen ritkán frissítette a ruhatárát. Télen a környékbeli erdőkből összegyűjtött fával fűtötték két vaskályhájukat, rétegesen öltözködtek és pokrócokkal tömték ki az ablakok közeit. Két rádióval rendelkeztek, az özvegy naphosszat a Kossuthot hallgatta a nagy, ódon szerkezeten, az unokája meg hébe-hóba a helyi adókat a viharvert Sokolon. Vilmos úgy gondolta, elégedettek lehetnek az életükkel. Dédnagymamáját réges-régen nem foglalkoztatták efféle kérdések

Amikor egy-egy rádióműsor hatására a boldogságon tűnődött, Vilmos nehezen tudta eldönteni, vajon rajzolni szeret jobban vagy a baromfiakkal cseverészni. Mindenesetre sosem rajzolt egyebet, csakis tyúkot, kacsát, gyöngyöst. Nagy gonddal, a legapróbb, avatatlan szemnek bizonnyal lényegtelennek tűnő részletekre is ügyelve vetette papírra a szárnyasokat. Kezdetben, jó pár évvel azelőtt a lehető legnagyobb élethűségre törekedett, később azonban szabadjára engedte a fantáziáját. 

Néhány esztendeje, egy tavaszi napon, ajándékba kapott egy könyvet egy asszonytól, akinek négy gyilkos galócát kotort ki a kosarából. A kötet borítója hiányzott, a lapjai megsárgultak, megfoltosodtak, ennek ellenére használható, tehát olvasható maradt. A címoldalán ez a két szó állt: Legendás történetek. Vilmos örült az ajándéknak, gyerekkorában szerette bújni a könyveket. Az iskolában jó tanulónak számított, sűrűn látogatta az iskolai könyvtárat. Szívesen olvasgatott volna később is, ám a tanyán pusztán két könyvet forgathatott, egy ősrégi breviáriumot – amelyből kijártak a lapok – és egy gombászati szakkönyvet, s mind a kettőt erősen unta már. Amióta azonban hozzájutott a Legendás történetekhez, szabad idejében gyakorta azt olvasgatta. Történetesen a könyv változtatta meg a rajzait is. Igaz, nem zárható ki a véletlen egybeesés esete sem, mégis inkább az a valószínű, hogy a legendák hatására kezdett másfajta képeket készíteni: a papíron a baromfiudvar lakóinak precíz másai helyett olyan lények jelentek meg, amelyek első pillantásra miben sem különböztek az eredeti állatoktól, ha azonban valaki behatóbban tanulmányozta volna őket, számos eltérésre lehetett volna figyelmes. Az ördög, mint általában, ezúttal is a részletekben lakozott. Az egyik rajzolt tyúk például rovarszemmel nézte a világot, a másiknak ugyanakkor úszóhártyák nőttek a lábujjai között, míg a harmadik pazar színekben pompázott, akár a páva, a negyediknek pedig koronára emlékeztető, ékkövekkel kirakott taraj ékesítette a fejét. A gyöngyösök és a kacsák hasonló metamorfózisokon estek át: úszóhártya nélküli, vagy éppen karvalycsőrű gácsérok és halszemű gyöngytyúkok formálódtak a papirosokon. Vilmos nem kevés büszkeséggel szemlélte alkotásait.

Egy őszi estén a Gólemről olvasott. Legott megbabonázta ez a mese, amelyben az ember, a teremtés titkát elorozva, Istenné válik. A könyv szerint a Gólem alkotója egy titokzatos szót suttogott az agyagszobor fülébe, amitől az megelevenedett. Attól fogva Vilmos is suttogott egy-egy szót minden rajzának. Hol ezt, hol azt. Napokon, hónapokon, éveken keresztül úgy alakította az életét, hogy minden egyes estére elkészüljön három rajzzal. Miután a Nap lebukott a horizont mögött, mind a háromnak mondott valamit. A rajzok mindig, mindig élettelenek maradtak. Idővel Vilmos fölírta az ábécé betűit egy papírra, szétvagdosta a lapot és a betűket beledobálta régen elhalálozott dédpapája régi, rossz kalapjába. Esténként találomra előhúzott néhányat, hogy az így, véletlenszerűen kialakuló néha értelmes, többnyire értelmetlen szavakat susmorogja a rajzainak. Azok, persze, továbbra sem keltek életre

Mikor beköszöntött a legutóbbi tél, özvegy Balogh Ferencné, Vilmos dédnagymamája, egy héttel a századik születésnapja előtt jobblétre szenderült. Dédunokája megsiratta és eltemettette, pénze nem lévén, az állam költségén. A temetésen kizárólag Vilmos és a sírásók lábatlankodtak a sírgödör körül. Meg a varjak, akik okos szemüket le nem vették az emberekről. Attól fogva Vilmos rajzain egyre gyakrabban tűntek föl varjakra jellemző tulajdonságok. Magától értetődően tyúkok, kakasok, kacsák és gyöngyösök testén.

Bár hiányzott a dédi, Vilmos nem kesergett, nem abajgott. Eljárt a piacra, vizsgálta a gombákat, otthon sokat diskurált a tollas néppel, növényeket evett és kútvízzel öblítette a torkát. Továbbra is három alkotással készült el naponta, s mind a háromnak elsuttogta az esetlegesen összeállított szavakat. Sosem történt semmi, így aztán estéről estére csalódottan söpörte vissza a kalapba az asztal lapján szavakká rendezett betűket. 

Egyik reggel azonban, pontosan harminchárom nappal özvegy Balogh Ferencné halálát követően, az előző esti rajzok egyike eltűnt a papírról. Vilmos, dacára a hidegnek, azonmód, gatyában kirohant az udvarra, s késedelem nélkül kiengedte éjjeli szállásáról a lábasjószágot. Nem csalatkozott, ezúttal nem. Kisvártatva megpillantotta teremtményét, megelevenedett alkotását. Voltaképpen a gyermekét. Teste tyúké, lábai kacsáé, szárnyait a gyöngyösöktől kölcsönözte, feje a varjakéra hajazott. Ott lépegetett a többi jószág között, kicsit imbolyogva, de tagadhatatlanul valóságosan. Társai el-elhúzódtak tőle, idegenül méregették. Vilmos szíve repesett a boldogságtól, míg…

…míg eszébe nem jutott, hogy az előző esti szavakat éppen úgy fölszámolta, akár az összes többit. Mivel hatástalanoknak hitte mind a hármat, visszasöpörte őket a kalapba. Nem esett kétségbe. Beszaladt a házba, néhány fát dobott a kályhába, nadrágba bújt, pulóvert öltött, azzal leült az asztalhoz, s erősen törni kezdte a fejét, hátha összeállnak emlékeiben az elpusmogott szavak. Mit mondhattam tegnap este, erőltette a memóriáját, mit mondhattam akkor? Órákig gyötörte magát, ám nemhogy közelebb, inkább egyre messzebb került a megoldástól. Értelmetlen szavak születtek a találomra kihúzott betűkből, fogódzót semmi sem kínált, a kísérlet halálra ítéltetett. Még az is megfordult a fejében, talán nem is az ige keltette életre az ábrát, hanem elhunyt dédnagymamája szelleme tért haza. Vilmost a sírás kerülgette. 

Aztán egyszeriben valami meleg áradat öntötte el a szívét, mint mikor éjjel a dédivel álmodik. Elmosolyodott. Hiszen a teremtménye, az ő egyszülött gyermeke él és virul, kinn mászkál az udvaron! Jóllehet nem ismétlődhet meg a csoda, attól még az egyszeri siker bizonyítéka, teremtő erejének igézete vele marad! S ha a dédi szelleme lakik benne, annál jobb! Fölugrott, kirohant az udvarra, ám a teremtményt nem láthatta többé, csupán azokat a véres cafatokat, amik megmaradtak belőle. Míg ő a varázserejű szóval foglalatoskodott mindhiába, udvarának lakói úgy döntöttek, nem fogadják be a különös jövevényt. Széjjel is tépték a szerencsétlent, amint erről a véres csőrök, iszamós lábak és a szerteszórt maradványok árulkodtak. Percekbe telt, míg Vilmos fölfogta, mi történt. Akkor ijesztő magányosság öntötte el, lerogyott a fagyos földre, arcát kezébe temette. Bosszúvágy ébredt a szívében, szeretett volna a konyhába rohanni, kést markolni és vérengzést rendezni. Mégsem tett semmit. Csak kuporgott, csak fázott, csak szipogott. Szállingózni kezdett a hó. Meglehet, valaki el akarta fedni az árulkodó jeleket…