A Balaton apró porszeme vagyok, lábam a kövein, hátam partjának füvén. A Balaton apró cseppje vagyok, felszínéről kapott fel, s vágott be a robogó vonat ablakán a szél. A Balaton apró oxigénmolekulája vagyok, fenyvesek gyantaillatából, dús nádasok, puha hínárosok öleléséből szintetizálódtam a világra. A Balaton apró zsarátnoka vagyok, vén fűzfába csapó villámából pattantam elő. Apró, de szerves része vagyok, akár a halai, madarai, akár a felszínét minduntalan, s mindhiába felsértő vitorlásai, csónakjai, hegyoldalaiba fúrt borospincéi, kikötői, lángossütői, kocsmái, várromjai. Én benne, és ő bennem. Hordozom a szélrózsa minden irányába négy elemét, ami magam vagyok, s amit visszajuttatni belé minduntalan vágyok. Egy pillanatig sem vár vissza. Jelentéktelen veszteség a távozásom, mintha rólam egy hajszál hullna le, egy darabka felsértett bőr… észre sem veszem, észre sem vesz. Ő nélkülem is egész, én nélküle csonka vagyok… csonka lennék. Akkor is, ha nem ismerném, ha nem tudnék róla, ha kétszáz évvel ezelőtt lecsapolhatták volna kihűlt hamuszívű, hályogszemű profitemberek, holmi eladható termőföldeket ígérve pénzlelkű politikus-testvéreiknek.
A felnégyelt vezér helyén ülök, feneke nyomát őrzi alattam a part. Fontos bizánci követet kell elkápráztatnia halban-vadban való gazdagságával. Szeme nyomán kémlelem a vizet, jönnek-e már a haltól roskadozó sajkák, jön-e már a túlpartról a Bakony makkján hízott vaddisznóval rakott tutaj. Buzogánya a keze ügyében, cilinderen, koponyacsonton szakadt volna át, ha megneszeli a Balatont elveszejtő, ostoba, kapzsi tervet.
Az én kezemben csak palack, a közeli bodegában vettem, hullámok fodroznak benne, hűs habjával hajók, halak, fürdőzők csúsznak le torkomon. A balatoni sör egészen más, mint a többi, mindenki tudja. Ahogy egészen más a balatoni dinnye, kukorica, fagylalt, lángos és palacsinta is. És más a balatoni napsütés, a balatoni eső, és… hát persze, a balatoni szerelem. Szót se róla.
A Balaton celláim, körleteim, bérlakásaim, padlásszobáim paradicsoma. Lélekakkumulátor. Túlélőcsomag. Defibrillátor. Remény.
Nem tehet semmiről, nem vár sem hálát, sem köszönetet. Nem tehet a fekete felszínén vibráló holdfényről, utánozhatatlan viharzöldjéről, nyugalomkékjéről, forró éjszakáiról, enyhet adó hűséről, lágy zsongásáról, csupa élet illatáról, lenyűgöző, megtartó erejéről, szabadságot sugalló végtelenségéről, könnyed, nyári fecsegéséről, fenséges téli némaságáról. S nem tehet a vizébe fúltakról, az elsüllyedt hajókról, a mélyén lapuló vadászgépekről, nem tehet a partjára okádott diszkókról, a mirelit hamburgerről, a kazahsztáni keszegről és fogasról, az alföldi homoki borról, a settenkedő tolvajokról, az elbarikádozott parti villákról, s a mindezt tőle védeni hivatott betonszegélyről sem.
A Balaton csak van. Magának, s nem érdekli, hogy nekünk... nekem is, aki mindenekkel együtt a része lehetek, akár a varjú, amelyik kikapja iszapjából a kagylót, a parti sétány aszfaltjára ejti, hogy összetörjön, leszáll mellé, s falatozni kezd. Mint a nád, mely a vizét tisztítja, mint a szúnyog, amelyik lárváit a nád tövére rakja, mint a ponty, aki a lárvát leeszi onnan, s mint a halászlé a tányéromban, melyben este a ponty végzi… mint az ember, aki nádat és szúnyogot írt, s mérgesen morog, ha nincs balatoni ponty az étlapon.
Láttad már az északi part hegyei mögött tomboló vihar néma villámait? Láttad már Badacsony baloldalán a lemenő napot, s ritkaszövésű felhőkön át földbe-vízbe szúró szentkép-sugarait? A berek rétjein a gulyákat? A víz reggeli rezzenetlen nyugalmát? A Balatont először megpillantó gyermek arcát?
Láttál már a hátsó tavak felé igyekvő busarajt? Hálót vető halászhajót? Erős vasú stéget papírként összegyűrő jeget? Jégen kopogó szomjas vaddisznót, szarvast? Vízre szálló hattyút, útra szálló gólyát? Szántókon aranyló szénagurigákat? Halat cipelő rókát, vízisiklót? Kikötőből kiúszó vitorlást? Csíkos napernyőt kihajtó vendéglőst? A köveken magányosan ücsörgő lányt? Csónak aljába boruló fiú-lány sziluettet? Parti sétányon egymást támogató idős párt? Mohás kőkeresztet a dombtetőn a tengernyi sík víz fölött? Ó... én láttam. S mindebben magamat is.
A Balaton apró emlékfoszlánya vagyok.
Pócsmegyer, huszonhárom június huszonegy, szerda. Tegnap láttam egy képet. Eszter csinálta, fekete-fehér, mindössze két szalag kék rajta. Anya gyermekével. A gyermek anyjával játszik. Az a játék, hogy a gyermek kék szalagokkal díszíti fel az anyját. Az egyik szalagot az anyja kezére köti, a másikat a fülére.
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.