Berta Zsolt: Háború se béke, részlet

2022. április 08., 11:05
Cseke Benedek alteregója, Berta Béla

Horthy kormányzó úr és adminisztrációja elérkezettnek látta az időt (alighanem az Anschluss sugallatára), hogy megágyazzon a Trianonban elvett területek visszaszerzésének. Nyíltan még nem léphetett, de a Rongyos Gárda akkor már jó ideje tevékenykedett a Felvidéken, illetve Kárpátalján, természetesen nem hivatalosan. Mindenféle diverzáns akciót hajtottak végre, s az ottani magyarságot igyekeztek megszervezni a majdani harcokhoz. Gyakorlatilag ez már háború volt, halottakkal, sebesültekkel, nyert és vesztett csatákkal. Ebben mi, reguláris katonák még nem vettünk részt, de a későbbi nagy háború tragikomikus főpróbáját én is eljátszottam. Amikor a München előtti napokban mozgósították a magyar hadsereget, zenekísérettel vonultunk végig Budapest főutcáin a pályaudvarhoz. A pályaudvar hátsó kijáratánál azután csukott teherautókba szálltunk, és visszahajtottunk a laktanyába. Délután megismételtük a délelőtti kivonulást, majd este harmadszor is végigmeneteltünk a Körúton. Amikor végül beülhettünk a vonatba, a közkatonáknak le kellett vetniök vadonatúj, kincstári egyenruháikat, és régi, szakadt uniformisokat kaptak, ismétlőpuskáikért pedig régimódi karabélyokat, melyekbe a töltényeket egyenként kellett belenyomni.* (*Faludy György: Pokolbéli víg napjaim) A ruhacsere teljesen indokolt volt, hiszen háborúba mentünk, erdőbe, bozótba, ami könnyen megtépheti a ruhát, s minek pocsékolni, nem igaz? „Anyagtakarékosság: nemzetvédelem”, hangzott a korabeli jelszó. (Vagy ezt már a háború után hallottam? Nem is tudom.) A szép, modern fegyvereket meg végképp kár lett volna kitenni a természet és az időjárás viszontagságainak, mert – mint ahogy első éles felderítésem alkalmával kipuhatoltam – az Ipoly folyó másik oldalán jórészt magyarok alkotta szlovák hadtest feküdt velünk szemben, s eszük ágában sem volt tüzet nyitni miránk kiváló minőségű, cseh gyártmányú fegyvereikből, és jól kiépített betonállásaikból. De ezt akkor még nem tudtuk. Egy őrnagy bízott meg engem és felderítőrajomat azzal, hogy kitudjam, kik lapulnak az ellenséges állásokban velünk szemben, milyen létszámban, és milyen fegyverzettel rendelkeznek. Rosszul indult az első bevetésem, mert a rádiósom szerencsétlen módon a vonatról leszállva kificamította a bokáját. Ami a hadművelet szempontjából még nem lett volna nagy baj, hiszen én is, és rajom minden tagja tudott bánni az R1-es rádiónkkal, de amikor be akartuk üzemelni, kiderült, hogy bedöglött. Az őrnagy, aki Rétságon kvártélyozta be magát, azt mondta, kérjünk a felderítéshez egy rádiót attól a híradós szakasztól, amelyik néhány napja ott állomásozik a folyóparti berekben, hogy a megszerzett információt haladéktalanul (ő úgy fogalmazott: „mielőtt a szlovákok szétlövik a seggünket”) eljuttassuk hozzá.

Az volt a tervem, hogy miután a rádiót a rádióssal együtt magunkhoz veszem, a parton haladva keresünk egy helyet, ami kevésbé őrzöttnek tűnik, az éj leple alatt átkelünk a folyón, megközelítünk egy szlovák egységet, ha lehet, foglyot ejtünk, ha nem, akkor majd világosban feltérképezzük, amit tudunk. Pontosan olyan feladat volt ez, amire Zalán alezredes kitalált bennünket. Ő egyébként erre az alkalomra szétosztotta a dugovicsosokat az egész frontvonalon, hogy kipróbáljon. Feladatunk mindenhol a harcoló alakulatok részére való felderítés, valamint alkalom és szükség szerint diverzáns akciók végrehajtása volt.

A híradós szakaszt valóban a magas fűben hasalva, a folyóhoz közel találtuk meg. Egy magam korabeli tartalékos zászlós parancsnokolt fölöttük, ami abból állt, hogy vele egyetemben hanyatt feküdtek a fűben, s fűszálat rágcsáltak. Még őrszemeket sem állított a fickó. Olyan közel kúsztunk hozzájuk, hogy megbökhettük volna őket bajonettjeinkkel, mire ráébredtek a jöttünkre. Ami azt illeti, én meg is tettem, sebesen talpra ugrasztva a tartalékos zászlóst. Az majdnem szabályosan lejelentkezett, de közben szélesen, barátságosan mosolygott, mintha csak a kávéházban találkoztunk volna. Majd afelől érdeklődött, hoztunk-e magunkkal a részükre ennivalót. Azt bizony nem vittünk.

– Mióta nem ettek? – kérdeztem.

Nem fárasztotta magát az előírt katonai beszédformulákkal, kedélyes, civil hangnemben válaszolta:

– Bizony már harmadik napja várjuk az ételt.

– A fenébe!

– Ahogy mondja, hadnagy úr.

– Velünk nem küldtek semmit. De ott az a sok almafa.

– Az a Sváb nénié. Megígértem neki, hogy csak akkor járunk rá a fáira, ha minden kötél szakad.

– Értem. No, most már bizonyára hoznak valamit.

– Bizonyára.

– Én azért jöttem, hogy elvigyem egy emberét a rádióval együtt.

– Hová?

Engem sosem bosszantott, ha a katonáim tudni akarták, hova parancsolom, hova viszem őket, még ha nem is mindig kötöttem az orrukra. Ezt a fickót azonban csak két perce ismertem, és mégiscsak az első bevetésemen voltam. De rokonszenvesnek találtam. Úgy tíz évvel néztem magamnál idősebbnek, de kiderült, hogy csak karakteres arca csalt meg, s csupán négy év van közöttünk.

– Ha tudni kívánja a zászlós úr, egy kis felderítésre.

Ijedten, vagy inkább az ijedtség paródiájával nézett rám, de továbbra is nevető szemekkel. Fejével az Ipoly túlpartja felé intett.

– Csak nem oda át?

– Alighanem, mivel hogy ott az ellenség.

– Meglehet, nem is ellenség az.

– Az meglehet. Úgy ezt is ki kell derítenünk.

– De minek ahhoz átmenni? Még a végén megsérül valaki.

– Az is meglehet. Ez ugyanis egy háború, kedves barátom – váltottam magam is joviális stílusra, mert felettébb szórakoztatott a fickó.

– Meglehet, nem is háború – felelte továbbra is mosolyogva. – De ha átmegyünk, könnyen odáig fajulhat a helyzet. De kitudhatunk minden tudnivalót anélkül is, hogy átmennénk, és emberek bőrét kockáztatnánk mindkét oldalon.

– És azt hogy képzeli?

– Bizonyára nekik is van rádiójuk.

– És? Rájuk akar rádiózni?

– Miért ne?

– Például azért, mert haditörvényszék elé állítják az ellenséggel való trafikálás, vagyis hazaárulás vádjával.

– Hadnagy úr, én azt hiszem, magyarok vannak odaát.

– Honnan veszi?

– Három napja fekszünk itt. Csak magyar szavakat hallottunk átszakadni a víz fölött.

– Hátha csak hadicsel.

– És ha nem? Tűzharcba kíván keveredni magyarokkal?

Pár másodpercig gondolkodtam csak.

– Na, jól van, csinálja!

– Máris. Cigaretta sincs maguknál, hadnagy úr?

– Kőszegi, adjon cigarettát a zászlósnak!

Miután rágyújtott és boldogan vigyorogva fújta a füstöt, utasította egy emberét, hogy keressen kapcsolatot a túlparti szlovák alakulattal rádión. Kőszegi tizedes további utasítás nélkül is körbekínálta az éhes híradósoknak a pakliját. Hamarosan az egész szakasz füstölt.

– Hogy hívják magát? – kérdeztem a zászlóst, mert a lejelentkezésekor nem a szavaira, hanem az arcára, szemére figyeltem, ami amúgy is rossz szokásom, mert ezért aztán fogalmam sincs soha, milyen nevet mondott csak fél perce az illető.

– Faludy György zászlós, szolgálatára! – felelte katonásan, de továbbra sem katonai nyelven, s még a bokáját is összecsapta vigyorogva.

Láttam, hogy viccet akar csinálni ebből az egész katonásdiból, de én az ilyesmit sem bántam soha, amíg a fegyelem megvolt, s a parancsaimat haladéktalanul végrehajtották. A nevén azonban megütköztem. Újra megnéztem az arcát, mintha láttam volna életemben valaha is.

– Az a Faludy György?

– Hogy érti, hadnagy úr, melyik?

– A költő? Aki Villon-verseket is ír?

– Személyesen.

– Nohát!

Ennél jobban csodálkozni nem maradt időm, mert a rádiósnak sikerült hullámvégre kapnia a szemközti szlovák alakulatot, illetve annak hadnagyát. És bizony olyan magyarok voltak, mint mi, vagy még magyarabbak, ha az ilyesmit egyáltalán lehetséges fokozni akár lefelé, akár felfelé. Igaza volt Faludynak. Hosszas eszmecsere s kölcsönösen tapogatózó kérdések után megbeszélte a hadnaggyal, hogy este átcsónakázunk. Addig rábíztam a tárgyalást, mert igen ügyesen csinálta, ekkor azonban integettem neki, hogy ez azért túlzás, ezért már valóban haditörvényszék elé kerülhetünk. Ő azonban magabiztos, fölényes gesztussal jelezte, hogy csak legyek nyugodt. Majd kezével befogta a szénmikrofont, és odaszólt:

– Úgyis átmentek volna, hadnagy úr, nem igaz? Így legalább nem lesznek csuromvizesek, s nem lyuggatják ki magukat.

Közben a tárgyalópartnere vacsorára invitálta, amit azonnal elfogadott, s onnantól kezdve evidenciaként kezelte, hogy ő is velünk tart. Megértettem, hiszen három napja nem ettek már. Végül csak kettesben mentünk, úgy gondoltam, beszélgetni elegen leszünk, ha pedig mégis csapdát állítottak, úgy jobb, ha csak kettőnket géppuskáznak le, mintha az egész szakaszomat. Fura módon az futott át a fejemen, mit szól majd édesanyám (aki a két évvel korábban meghalt József Attila után Faludy verseiért rajongott leginkább), ha azt a hírt kapja, hogy drága fiacskája az immár legnagyobb élő magyar költővel együtt halt hősi halált, avagy annak sugallatára vált hazaáruló renegáttá, ez ugye attól függ, miképpen ítéli majd meg a hadsereg ténykedésünket. (A legnagyobb élő magyar költő címmel Faludi maga tüntette ki magát, s én nem tudtam eldönteni, éppen viccel-e szokása szerint.) De nem lett baj. A felénk meredező géppuskákból nem zúdult ránk tűz, s egész jó vacsorát költöttünk el a magyarokból álló szlovák alakulattal, illetve a hadnagyukkal. Készségesen beszámolt mindenről, ami felől kérdeztem, s hogy egészen megnyugtasson, megmutatta a már előre elkészített fehér lobogóikat, amivel a várva várt magyar rohamot kívánták fogadni a géppuskák helyett. Végül egy nagy zsák konzervet ajándékozott nekünk, mert a nálam jóval kevésbé szófukar, jóval civilebb és láthatóan remekül szórakozó Faludi azt is elárulta neki, hogy a szakasza három napja nem evett. A küldetést tökéletesen teljesítve, elégedetten csónakáztunk vissza az Ipoly másik oldalára, ahol haladéktalanul megrádióztam Rétságra az őrnagynak a kitudottakat, a szlovákok létszámáról, fegyverzetéről, fehér zászlóikról, és azt is, hogy azok a szlovákok magyarok. Erre Faludy halkan, hogy ne hallatszódjék be a mikrofonba, azt mondta vigyorogva: ezek szerint a szlovákok azok a magyarok, akik tudnak csehül. Ezek után elbúcsúztam tőle, s a parancs szerint egy távolabbi helyen foglaltam állást a szakaszommal, további hadiutasításokat várva. Mi is heverészéssel töltöttünk két napot, s mi sem kaptunk ellátmányt egyszer sem. A környékbeli gyümölcsösöket fosztogattuk, mígnem elhatároztam, hogy visszamegyek Rétságra, s magam szerzek ételt magunknak és Faludy szakaszának is, az ottani tábori konyháról.

Éppen akkor érkeztem meg az őrnagy hadiszállására, amikor a letartóztatott Faludyt odaszállították, így tanúja voltam, amint az őrnagy csúnyán lehordja, és haditörvényszékkel fenyegeti. Ezzel végezve kiküldte a szárnysegédjét az irodából, de engem nem, miután barátságosan köszöntöttük egymást a költővel. Gratulált neki, és elszavalta két versét, melyek közül az egyiknek felmondása különösen figyelemreméltó teljesítmény, egyrészt mert hosszú, másrészt éppen a Német zsoldosdal volt az.

 

…Nem ismerünk apát, anyát,
kivágunk minden almafát,
megmérgezzük a kútvizet,
s azt szolgáljuk, ki megfizet,
annyit se mondunk: jónapot,
s kinyitjuk a hordó-csapot,
széthordjuk ingóságodat,
kurvának visszük lányodat,
s ha nem mondod, hogy: köszönöm
lebunkózunk a küszöbön,
mert mink vagyunk a foltozott
irhájú német zsoldosok…

 

Sajnos csak ezt a versszakot tudom pontosan idézni, a többit csak összevissza, hiányosan.

Faludy egy szót sem szólt arról, hogy velem együtt ment trafikálni az ellenséghez, és hogy az információk megszerzése az ő érdeme. Az őrnagy egy disznóólba záratta, ahova előzőleg berakatott egy kényelmes pamlagot és karosszéket. A következő napokban felváltva láttuk el a költőt vörösborral, élelemmel, cigarettával és olvasnivalóval. Tőlem egy P. Howard-regényt kapott, aminek láthatóan nem nagyon örült, de azért mosolyogva köszönte meg.

Mellesleg a szomszédos tehénistállóban az őrnagy rongyos gárdistákat őriztetett, akiket némi fosztogatáson túl fegyver- és lőszerlopáson kaptak. Pedig korábban úgy hírlett, a titkos szabadcsapatok kötelékéből a nyilasok többségét sikerült eltávolítani.

Az őrnagy a München utáni zűrzavart arra használta fel, hogy szabadon engedje Faludyt, és visszaküldje a szakaszához, mely időközben lelegelte a szomszédos gyümölcsösöket, és özvegy Svábné halastavából kézigránáttal szerezte be húskészletét. Rövidesen bevonultunk Dél-Szlovákiába, melyet a bécsi döntés visszacsatolt Magyarországhoz. A szlovák lakta vidékeken néma elkeseredéssel, rémülten nézték bevonulásunkat, a magyar falvakban virágesővel fogadtak. Abban a magyar faluban, ahol megszálltunk, a második éjjel beverték szobám ablakait, és ugyanakkor megkéselték két katonámat a kocsmában. Ez akkor történt, amikor a parasztok értesültek, hogy búzájukat ezentúl csak féláron értékesíthetik, viszont az iparcikkekért majdnem dupláját kell fizetniök, mint a Csehszlovák Köztársaságban.* (*Faludy György: Pokolbéli víg napjaim) Kassán magyar címeres zászlót lengetett egy család egy erkélyen, de ennél sokatmondóbbak voltak az üzletek magyar feliratai. A család alatt balra egy üzlet cégérén például az állt, hogy KASSAI BANK GUPA Részv.társ, jobbra pedig, hogy  MODERN CSŐBUTOROK. Barsány gróf budapesti műtermében láttam is néhány ilyen darabot, s tőle tudom, hogy egy Breuer Marcel nevű pécsi fickó tervezte az elsőt a húszas években, a németországi Bauhaus iskolában. Tehát nem lehettek kétségeink afelől, hogy magyar földre vonulunk be, de afelől sem, hogy a szlovákok az elmúlt évtizedekben nem szedették le a magyar feliratokat. Akkor még. Úgy tudom, azóta már akkurátusabban ügyelnek az ilyesmire, hiába a nagy szocialista testvériségünk.

Faludy, amikor másodszor is elbúcsúztunk egymástól, s én nagy baráti lelkesedésemben, és személye iránti rokonszenvem sugallatára felajánlottam, hogy ha tudom, átvezényeltetem az alakulatomba, így felelt:

– Nagyon örülök, hogy ennyi hűséges olvasóra bukkantam a hadseregben, de ha egy mód van rá, a Magyar Királyi Honvédség hadműveleteiben a közeljövőben minden hazafiságom ellenére sem kívánok részt venni. Legalábbis amíg Hitler áll Németország kormánykerekénél, mi pedig az uszályában hajózunk. De nagyon kedves az invitálása, köszönöm, Cseke hadnagy úr!

Faludy csak megúszta az ügyet, engem viszont később ezért a haditettért egyenesen kitüntettek, és ugyanerre való hivatkozással a következő lehetséges alkalommal főhadnaggyá léptettek elő. Szívesen mesélem olykor, hogy Faludy György tett főhadnaggyá, s hogy talán az életemet is megmentette.

A szakaszom kérés, felszólítás nélkül is, örömmel és önként vállalta a cinkosságot. Vigyorogva mesélték hőstetteinket mindenfelé, s olyasmiket hallottam vissza más katonáktól, hogy a Cseke hadnagy úr és emberei mindössze nyolcan egész tót regimenteken vágták át magukat, tucatjával ölve amazokat, és sok tucat hadifoglyot ejtve. Kőszegi tizedes személy szerint két magyar szüzet ragadott vissza szlovák martalócok karmai közül, s most mindkettő a kedvese. Nem hiába, hogy Benedek Elek a magyar nép egyik nagyja.