Bíró Szabolcs: A jutalom

2022. május 26., 10:30
Vetró András: Lovag

Erik lovag felkaptatott az utolsó emelkedőn. Apró kavicsok csikorogtak paripája patái alatt, ahogy az ébenfekete csatamén minden izmát megfeszítve feljebb és feljebb cipelte páncélos gazdáját. Erik tudta, hogy ez az utolsó emelkedő. Valahol legbelül érezte, hogy nincs több.

Csaknem három hónappal korábban kelt útra. Az Aranynap Királyság felszentelt lovagja volt, az Acélkard Lovagrend hetedik tagja. Előtte már hat bajtársa indult el a hosszú és veszélyes küldetésre, hogy átkelve a Kristályhegységen, az Ezer Láp Országán és a Leprások Völgyén, elérkezzen a sárkány várához, ahol legyőzi a tűzokádó bestiát, majd kiszabadítja a királylányt, s boldogan élnek, míg meg nem halnak – akárcsak a mesében.

Erik lovag e küzdelmes negyed esztendő alatt alig aludt és pihent, végig csak a feladatra összpontosított. Tetőtől talpig páncélban, tűző napon és dermesztő hidegben lovagolt, s most készen állt rá, hogy beteljesítse sorsát.

Nem is kellett csalódnia: ahogy hátasa fújtatva megállt a kavicsos domb tetején, feltűnt előtte a sárkány várának sötét tömbje. Tudta, hogy elérkezett a végső összecsapás ideje. Abban sem kételkedett, hogy képes lesz végezni a sárkánnyal, és övé lesz a jutalom: a királylány. Ahogy első közös éjszakájukra gondolt, ágyéka fellángolt, ereje megsokszorozódott – hiszen tisztában volt vele, hogy a világ egyik leggyönyörűbb hajadona vár rá. Megsarkantyúzta lovát, előhúzta kardját, és ügetve közeledett a tárva-nyitva álló kapuhoz. Félelmetes látványt nyújtott harcra készen, talpig vasban, hatalmas címerpajzsával, melyet rendjének színei ékesítettek.

Átléptetett a kapun.

Odabent halotti csend honolt, a roppant előcsarnokban csak páncélos csontvázak hevertek tucat-, sőt százszámra. Erik lovag körbejárta a belső udvart, az egész várat, de a sárkánynak nyomát sem találta – mindenütt csak régvolt vitézek porhüvelyeit kerülgette.

Végül elérkezett a legmagasabb toronyhoz, melynek legfelső szobájában a királylány várta szabadulását. A torony aljában legalább egy tucat halott vitéz feküdt összezúzva, kicsavarodott végtagokkal: ezek már nem csontvázak voltak, hanem viszonylag friss holtak, s köztük Erik hat egykori bajtársára ismert. Lassan leszállt a lováról, levette a sisakját, és csupán karddal a kezében indult el felfelé a végeláthatatlan csigalépcsőn. Lépésről lépésre egyre hevesebben vert a szíve. Tudta, hogy ő az első, akinek ez sikerült. Végül elérkezett a legfelső toronyszobába. Izgatottan tárta ki a nehéz, vasalt tölgyfaajtót, majd belépett.

– Eljöttem, hogy kiszabadítsalak, szépséges királylány! – mondta fellengzősen, szinte énekelve a mellét feszítő büszkeségtől. – Jöjj velem hazámba, s halálunkig jólétben, boldogan élhetünk, magának a királynak az áldásával!

A fátyollal letakart ágyban megmozdult valaki, majd félrelebbent a poros, pókhálós lepel, és Erik végre megláthatta jutalmát.

Kopaszodó, görbedt hátú, ősz banya ült az ágyon, testét összeaszalta az idő, s fogatlan mosolyt eresztett meg hős szabadítója felé. Felállt, hogy közelebb csoszogjon a lovaghoz.

– Hát eljöttél értem, szép daliám? – recsegte szerelmesen.

Erik lovagot mérhetetlen csalódottság töltötte el. Egész testében remegett, undorodott a vén csoroszlyától, aki most még közelebb sántikált hozzá. Pöttöm szeme mély, fekete gödörben ült, arcát és nyakát ormótlan, szőrös bibircsókok borították. Szederjes szája fölött fekete bajuszka éktelenkedett.

– Oly rég várom már a szabadulást – panaszkodott fáradtan –, de mindenki kudarcot vallott, s az évek, évtizedek keserű magányban teltek. Amióta a sárkány is meghalt, úgy unatkozom, hogy az valami szörnyű! De most végre itt vagy te – nézett rá hátborzongató arckifejezéssel. – Végre soha többé nem kell unatkoznom. Gyerünk, végy ölelő karodba! Csókolj és szeress!

Erik lovag kezéből erőtlenül hullott ki a kard. Most érezte csak igazán, mennyire fáradt – hogy halálosan fáradt. Nagyon hosszú utat tett meg, amely kiszívta minden csepp erejét. Úgy érezte, a nehéz páncél lassan agyonnyomja. Agyába szörnyű gondolat fészkelte be magát: nem fogja kibírni a viszszautat. Így nem!

Az öreg banya még közelebb lépett hozzá, száját csókra csücsörítve, két fonnyadt karját ölelésre tárva. Erik fülében hangosan zúgott a vér. Kavargó gyomorral hátrált néhány lépést. Egy pillanatra megszédült, s belekapaszkodott az ablakpárkányba. Megfordult, és lenézett a mélybe, a tucatnyi halott lovagra. Fejében kósza gondolat suhant át: Vajon ők is…?

Még egy utolsó pillantást vetett az egyre közeledő szipirtyóra, s végre elhatározásra jutott. Összeszedte maradék erejét, felhúzta magát a párkányra, majd leugrott a mélybe.

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. májusi számában)