Erik lovag felkaptatott az utolsó emelkedőn. Apró kavicsok csikorogtak paripája patái alatt, ahogy az ébenfekete csatamén minden izmát megfeszítve feljebb és feljebb cipelte páncélos gazdáját. Erik tudta, hogy ez az utolsó emelkedő. Valahol legbelül érezte, hogy nincs több.
Csaknem három hónappal korábban kelt útra. Az Aranynap Királyság felszentelt lovagja volt, az Acélkard Lovagrend hetedik tagja. Előtte már hat bajtársa indult el a hosszú és veszélyes küldetésre, hogy átkelve a Kristályhegységen, az Ezer Láp Országán és a Leprások Völgyén, elérkezzen a sárkány várához, ahol legyőzi a tűzokádó bestiát, majd kiszabadítja a királylányt, s boldogan élnek, míg meg nem halnak – akárcsak a mesében.
Erik lovag e küzdelmes negyed esztendő alatt alig aludt és pihent, végig csak a feladatra összpontosított. Tetőtől talpig páncélban, tűző napon és dermesztő hidegben lovagolt, s most készen állt rá, hogy beteljesítse sorsát.
Nem is kellett csalódnia: ahogy hátasa fújtatva megállt a kavicsos domb tetején, feltűnt előtte a sárkány várának sötét tömbje. Tudta, hogy elérkezett a végső összecsapás ideje. Abban sem kételkedett, hogy képes lesz végezni a sárkánnyal, és övé lesz a jutalom: a királylány. Ahogy első közös éjszakájukra gondolt, ágyéka fellángolt, ereje megsokszorozódott – hiszen tisztában volt vele, hogy a világ egyik leggyönyörűbb hajadona vár rá. Megsarkantyúzta lovát, előhúzta kardját, és ügetve közeledett a tárva-nyitva álló kapuhoz. Félelmetes látványt nyújtott harcra készen, talpig vasban, hatalmas címerpajzsával, melyet rendjének színei ékesítettek.
Átléptetett a kapun.
Odabent halotti csend honolt, a roppant előcsarnokban csak páncélos csontvázak hevertek tucat-, sőt százszámra. Erik lovag körbejárta a belső udvart, az egész várat, de a sárkánynak nyomát sem találta – mindenütt csak régvolt vitézek porhüvelyeit kerülgette.
Végül elérkezett a legmagasabb toronyhoz, melynek legfelső szobájában a királylány várta szabadulását. A torony aljában legalább egy tucat halott vitéz feküdt összezúzva, kicsavarodott végtagokkal: ezek már nem csontvázak voltak, hanem viszonylag friss holtak, s köztük Erik hat egykori bajtársára ismert. Lassan leszállt a lováról, levette a sisakját, és csupán karddal a kezében indult el felfelé a végeláthatatlan csigalépcsőn. Lépésről lépésre egyre hevesebben vert a szíve. Tudta, hogy ő az első, akinek ez sikerült. Végül elérkezett a legfelső toronyszobába. Izgatottan tárta ki a nehéz, vasalt tölgyfaajtót, majd belépett.
– Eljöttem, hogy kiszabadítsalak, szépséges királylány! – mondta fellengzősen, szinte énekelve a mellét feszítő büszkeségtől. – Jöjj velem hazámba, s halálunkig jólétben, boldogan élhetünk, magának a királynak az áldásával!
A fátyollal letakart ágyban megmozdult valaki, majd félrelebbent a poros, pókhálós lepel, és Erik végre megláthatta jutalmát.
Kopaszodó, görbedt hátú, ősz banya ült az ágyon, testét összeaszalta az idő, s fogatlan mosolyt eresztett meg hős szabadítója felé. Felállt, hogy közelebb csoszogjon a lovaghoz.
– Hát eljöttél értem, szép daliám? – recsegte szerelmesen.
Erik lovagot mérhetetlen csalódottság töltötte el. Egész testében remegett, undorodott a vén csoroszlyától, aki most még közelebb sántikált hozzá. Pöttöm szeme mély, fekete gödörben ült, arcát és nyakát ormótlan, szőrös bibircsókok borították. Szederjes szája fölött fekete bajuszka éktelenkedett.
– Oly rég várom már a szabadulást – panaszkodott fáradtan –, de mindenki kudarcot vallott, s az évek, évtizedek keserű magányban teltek. Amióta a sárkány is meghalt, úgy unatkozom, hogy az valami szörnyű! De most végre itt vagy te – nézett rá hátborzongató arckifejezéssel. – Végre soha többé nem kell unatkoznom. Gyerünk, végy ölelő karodba! Csókolj és szeress!
Erik lovag kezéből erőtlenül hullott ki a kard. Most érezte csak igazán, mennyire fáradt – hogy halálosan fáradt. Nagyon hosszú utat tett meg, amely kiszívta minden csepp erejét. Úgy érezte, a nehéz páncél lassan agyonnyomja. Agyába szörnyű gondolat fészkelte be magát: nem fogja kibírni a viszszautat. Így nem!
Az öreg banya még közelebb lépett hozzá, száját csókra csücsörítve, két fonnyadt karját ölelésre tárva. Erik fülében hangosan zúgott a vér. Kavargó gyomorral hátrált néhány lépést. Egy pillanatra megszédült, s belekapaszkodott az ablakpárkányba. Megfordult, és lenézett a mélybe, a tucatnyi halott lovagra. Fejében kósza gondolat suhant át: Vajon ők is…?
Még egy utolsó pillantást vetett az egyre közeledő szipirtyóra, s végre elhatározásra jutott. Összeszedte maradék erejét, felhúzta magát a párkányra, majd leugrott a mélybe.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. májusi számában)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.