Régen valahogy úgy képzeltem, az ördög azért teremtette meg a gitárszólót, hogy az énekesnek legyen ideje whiskyt inni két üvöltés között. Látom, ahogy ott remeg az üveg a lábdob előtt, a szesz már félig „elpárolgott” belőle, én meg egyre jobban szédülök. Ahogy a gitárosunk belekezd a szólóba, kitekerem a kupakot, nagyot kortyolok, és hagyom, hogy a hangszálaim felforrósodjanak, rövid időre tisztára pucolja a torkomat a szesz. Aztán, még éppen időben, elkapom a mikrofonállványt, két kézzel belecsimpaszkodom, és amikor a dobos a hátam mögött egy jellegzetes keveréssel, majd a beütőcinnel rávezet minket a záró refrénre, én is újra csatlakozom a dalhoz. Hatalmasat visítok, csillagokat látok tőle, de nem bánom. Hosszan kitartom, kicsit talán hosszabban is, mint kéne, és pokolian élvezem. Egy kis vibrato a végére, még éppen kijön ennyi a tüdőmön és a hangszálaimon, belefeszülnek a rekeszizmaim, a szívem feldübörög, én meg akkor is mindenhatónak érzem magam a színpadon, ha aznap este éppen csak ötven ember tombol a zenénkre. A visítás végén elvigyorodom. Ezt akkor is őszintén tudom élvezni, ha egyébként éppen nem vagyok formában, és nem tudok teljesen ráhangolódni a bulira. Semmi szöveg, semmi kötöttség, csak egy iszonyatosan hangos sikoly, nyerítés, félkész falzett, egyenesen bele a reflektorfénybe és a tömeg arcába. Rock and roll!
Ma már nem hiszem, hogy a gitárszólót az ördög teremtette volna – vagy hogy bármit is teremtett volna az ördög. Pláne nem azért, hogy whiskyt vagy bármiféle töményet ihassak, amíg a szóló tart. Tudjátok ti, mit művel az égetett szesz a hangszálakkal? Tudományosan nem lennék képes levezetni, de éppen elég annyi, amennyit tapasztaltam belőle. Régen, még az első komoly zenekaromban gyakran whiskyvel vagy pálinkával locsoltam a torkom két dal között, amikor éreztem, hogy kezdek berekedni. Ezzel a módszerrel nagyjából tíz-tizenegy dalt tudtam kellő minőségben előadni, aztán az azokat követő utolsó két-három számra már alig maradt szuflám. Egyszerűen nem bírtam magamból kipréselni a megfelelő hangokat, mintha valaki a torkomat szorongatta volna. Manapság általában harminc-egynéhány dalt énekelek egy-egy koncerten, tömény ital fogyasztása nélkül – és végig tisztán, magabiztosan használom a hangszálaimat. Szóval az ördög és a tömény szesz kiesett (na jó, azért buli előtt persze lehet koccintani egyet-kettőt az öltözőben), de sok minden ugyanúgy megmaradt, mint a régi időkben.
Például a fent ecsetelt sikoltás. Nem szabad túlzásba vinni, okosan kell adagolni, hogy mindig üssön, mint egy jó poén – de nekem valahogy azóta ez jelenti a rock éneklés legtöményebb esszenciáját, hogy tizenhat évesen felfedeztem a Deep Purple klasszikus korszakát, és meghallottam, hogyan nyomta a falzettót a fiatal Ian Gillan. (Nem véletlen, hogy a jellegzetes sikolyokkal teli Highway Star című Purple-gigasláger mind a régi, mind a jelenlegi zenekarom koncertrepertoárjának állandó részét képezte és képezi. Amíg ezt el tudom énekelni, nincs nagy baj.) Szóval a sikoly örök, azt egyszerűen képtelen vagyok megunni. Tizennyolc évig álmodoztam róla, hogy saját dalban, stúdiókörülmények között is produkálhassak ilyesmit, míg végül valóra vált az álmom. Koncerten pedig akár még egy-egy bluesnótába is pofátlanul belevisítozok, ha úgy diktálja pillanatnyi őrült hangulatom.
Az az illúzióm is elmúlt, hogy valamiféle mindenható lennék a színpadon. Felvidéki amatőr zenészként egyszerűen nonszensz ilyesmire gondolni. Vince Neil mesélt róla a Mötley Crüe történetét feldolgozó The Dirt című könyvben, hogy akkor értette meg, miképpen istenülnek meg önmaguktól olyan könnyen a rockzenészek, amikor először élte át, hogy minden rezdülésére, minden mozdulatára több százezer ember rezonál. A tömeg itt már nem egyéneket, hanem egy hatalmas, arctalan masszát jelent, amely azt csinálja, amit a frontember diktál. Egy-egy ilyen élmény könnyen vezethet komoly személyiségferdüléshez, mert az embert valóban abba a hamis tudatba ringatja, hogy ő ettől mindenhatóvá lett. Nos, ez a veszély valószínűleg egyetlen felvidéki zenészt sem fenyegeti.
Ugyanakkor mégis bekövetkezik valamiféle más-állapot, amikor az ember felmegy a színpadra, rávetül minden fény, a hangját vagy a hangszeres játékát őrületes erővel árasztják a hangfalak, és egy csomó másik ember csillogó szemmel ugrál, táncol, énekel, sír, izzad, ölelkezik, csókolózik, tombol, miközben ő ott fent zenél. Attól, hogy ő a barátaival, társaival azt csinálja, amit jobbára minden pénteken is, a próbaterembe zárkózva. Azt, ami számára teljesen természetes létállapot. Ez mindenképpen valamiféle mágikus erővel ruházza fel a zenészt, legalább arra az egykét órára, amíg övé a főszerep.
Azt például elképzelhetetlennek tartom, hogy a hétköznapi életben, mondjuk az utcán vagy a boltban embereket instruáljak üvöltve. A színpadon mégis ezt teszem: közös éneklésre, még nagyobb tombolásra sarkallom őket, frontemberként egy olyan pofátlan állattá változom, amilyen a mindennapi életben nem tudnék lenni. Egyáltalán nem istenülök meg önmagamtól, nem képzelem, hogy mindenható lennék, de arra az egy estére mégiscsak teremtek magamnak egy kis buborék-királyságot, amit a zenésztársaimmal közösen uralunk. Azt hiszem, ez másképpen nem is működhetne: egyfajta illúziót kell teremteni, amiben együtt vagyunk jelen a közönséggel.
De a varázslat igazából nem itt kezdődik, ez már a csúcspont. A mágia ott szökken szárba, amikor néhány ember a hangszereivel magára zárja a próbaterem ajtaját, és először szólalnak meg együtt. Amikor először kerülnek szinkronba a hangszerek, és megdörren ez a közös erő, valami egészen újat szülve – nos, az valóban szinte leírhatatlan élmény. Ilyen szempontból az is teljesen mindegy, hogy a banda a saját dalait vagy másokéit játssza-e: ha a varázslat sikerült, ez a kérdés bizonyos szempontból teljesen lényegtelenné válik.
A szárba szökkenés előtt is van azonban még valami: az a bizonyos elvetett mag. Stephen King, aki maga is gitározik, rendkívül érzékletesen írja le Újjászületés című könyvében azt a pillanatot, amikor a főhős először hallja meg, amint a bekapcsolt erősítőbe bedugnak egy gitárkábelt. Ez a hang a regény főhősének életében ugyanolyan sorsfordító pillanat, mint jóformán minden amatőr vagy profi zenészében. Én például énekes vagyok, de ez az elektronikus hang, ez az egyébként semennyire sem muzikális zümmögés, halk reccsenés számomra is zenei ősélmény. Mintha azt jelezné: valami elkezdődött, mostantól semmi sem lesz ugyanaz. Aki egyszer belekóstolt, milyen érzés rockzenét játszani, és ezt még színpadra is tudja vinni kisebb vagy nagyobb sikerrel, azt soha többé nem ereszti ez a világ. A piros pirulát választotta, belezuhant a nyúlüregbe, elfogadta a meghívást a Roxfortba, elindult az Egy Gyűrűvel Mordorba, kihúzta a kőből az Excaliburt – és még hosszan sorolhatnám. A lényeg, hogy aki akár csak egyszer is belekóstolt, az sosem felejti az ízét.
Az öltözőben ülök, amit egyébként igazából sosem hívunk öltözőnek: mind azt mondjuk, bekksztédzs. A hangbeállás már rég véget ért, elégedettek vagyunk, a zenekar garantáltan meg fog dörrenni ma este. Nyak- és vállkörzéseket végzek, ismétlem a légzőgyakorlatokat, elszopogatok egy eukaliptuszos cukorkát, amiből a gitárosunknál mindig annyi van, hogy valószínűleg ő tartja el ezt a márkát. Ő is csendben ül, cukorkázik. A dobosunk a combját csapkodja a dobverőkkel, aztán még megigazítja a füldugóit. Nekem is használnom kéne, mert minden koncert után órákig cseng a fülem – csakhogy a füldugókkal kirekesztem a közönség ovációját is, én pedig minden pillanatot a lehető legjobban át és meg akarok élni a fellépéseken. A basszusgitárosunk felcsapja az elengedhetetlen kapitánysapkáját, és tölt egy kör rumot. Billentyűs zenekarvezetőnk lelkifröccsöt tart arról, hogy valószínűleg kevesen lesznek ma este, mert egyszerre három koncert zajlik a városban, de ez ne szegje a kedvünket, mi attól még adjunk bele mindent. Beszűrődik a közönség moraja. A reflektorok égnek, a füstgép sejtelmes gomolygással árasztja el a színpadot. Készen állunk. Az ezerszer ismételt viccet idézzük: mi öt embernek is ugyanúgy játszunk, mint hatnak.
Együtt vonulunk ki a színpadra, hogy néhány óra erejéig újból megteremtsük az illúziót, a buborék-királyságot.
Tele van a nézőtér. Üvöltenek.
Kezdődhet a HaddelHadd!
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. júliusi számában)
