Hőfok
Egy gyönyörű tavaszi délután ismerkedtek össze, varázslatos pillanatban, pont a megfelelő fokszámot mutatta a hőmérő, tehát minden passzolt közöttük. Szerelem volt és vibráló kémia, beteljesült ígéret, fantasztikus lehetőségek első látásra. Lelkileg, intellektuálisan és minden szempontból kiegészítő felei és teljességei voltak egymásnak, szétválás előtti androgünök az aranykor kezdetén. Ilyen nem történhet, csak egy kitüntetett felsőbb kegyelem folytán, egymilliárd sorsból egyszer, a véletlen szeszélyeképpen. De változott az időjárás, és mivel a férfi csak bizonyos hőmérsékleten kezdte jól érezni magát, a nő igazából csak azalatt, találkozásaik megritkultak, de a vonzalom kétségbeesetten kitartott. Minden tünemény és vágyakozás vonzalmuk kiteljesedése volt, ezentúl csak egymást keresték nyugtalan szívvel, rengeteget telefonáltak, aggódva, becézve, búgó hangon, minden gondolatuk a másik körül forgott. A férfi 24 fok alatt depressziós lett, fázott, remegett, idegláz gyötörte, a nő csak akkor kezdett élni, ő a meleget nem bírta, viszont mínusz 35 fokig a legkisebb baja sem történt. Eljött a nyár, és a nő légkondis szobájába zárkózott, amit a férfi nem viselt el, jött a tél, és a férfi alig volt képes kimozdulni a lakásából, ha megfújta szél, azonnal megbetegedett. A sors és a természet apró mozaikjai és kirakós kockái valahol mégsem passzoltak össze egymással. Nem tudhatták, de valójában a lehetetlenre vállalkoztak. Legközelebb csak mintegy 260 millió esztendő múlva sikerült újra találkozniuk, sok-sok tévút, tönkrement párkeresős élet után, s mert ilyen a részletek hatalma, ráadásul egy Földhöz igen hasonló exobolygón (ahol persze kicsit másképp mérik az időt, de lakói hasonlóan viselkednek, és körülbelül ugyanúgy néznek ki, mint mi). Na, ott viszont a technikai fejlettség, a mesterséges naphőmérséklet-beállítás miatt mindig 24 fok körüli volt az időjárás, az összes évszakban. Persze nem emlékezhettek már egymásra, valaha volt életeikre és önmagukra sem, hiszen az efféle múltbeli vonzalmait és tükröződéseit, ösztöneivel együtt, az ember mindig teljesen elveszíti halála után, de végül is csak összejött nekik a találka. Hát ilyenek az univerzum törvényei, ilyen a karma.
A 21. század vége II.
A század vége felé normalizálódik a helyzet, az emberiség kicsit magára eszmél. A katasztrófák után meglepően hamar helyreáll a rend, de az addigi atavisztikus életritmus teljesen megváltozik, a lokális atomrobbanások genetikai hatásai révén a túlzottan üzleti irányba fordult világszemlélet 180 fokos fordulatot vesz. A gazdasági profithajszolás emléke is eltűnik, a Föld lakói hirtelen rájönnek, hogy a természet magától is terem, és mindenkit eltart, a mohóság, valamint az addigi hivatalok, meg az egymást ellenőrző és csesztető polgári foglalkozások teljesen fölöslegessé válnak. Az I. világháború utáni korszak némely művészeti irányzatához hasonlóan, valamiféle új, globális dadaizmus szelleme járja át a világot. Belátva a harcok és az élet értelmetlenségét, a gondolkozással együtt a köznyelv is jelentős változásokon megy keresztül. A tv-ben például így és ehhez hasonló módon köszönti a bemondó a nézőket: „Juhúúú regvelt, halhatatlanok, kérődző teknősbékák, emberevők! Hamíg kiskelep a semmi köldökzsinórján tekerző álomszövét volhattam, gazdátlan irodám gyámola pezsdít pöffeteg agyalány ősmost pukk indexet helytelenítvén időt jósolni merszem lábra kap...” Ez ilyen korán még viszonylag követhető, de például már a gyermekek is hamar átveszik a maguk világában az új stílust: „Apuuuú! Agggyá csejpet, gyurgyalj mászoj pakkantósat, kérek paragy püsöjt mááár, jóóó?” Mire a kissé bosszús szülő ilyeneket válaszol: „Kislányom, anyád mandorláz épp, sajpog, tonhalat tepsiz, neki pangjál, türcsizz, szeletke gyémre valamár kipeselj, toppants!” Amikor elkezdődik a nap, az egész bolygón lelkes eszmecserék zajlanak mindenféle témákról, rengeteg hír és esemény történik, népfalvárok, monyaszték, matamórok, genetikataktikus tamerlákok tűnnek fel a képernyőkön, sok a vita, de a megbékélés is aztán. A 2097-es Szép versekben változatos lírai műfajokban gyönyörködhetünk, vannak például a hagyományőrzőbb stílusok képviselői: „Zsipp-zsupp kenderzsupp / ha kiborgjuk zsendersupp / szelevellő sárnyabbal / meghittek pár ványhabbal...” És vannak, akik a kor nyelvezetén is megpróbálnak túllépni: „gdztr **45gfzkskj mmgsgs? djgsdt...uwefpj porrrrongy jqsfh / eőfeee eee! ism!! eszem me e3f7houh zsákharkány dhg88 ee...” Persze akadnak kívülállók is, a korszak különcei, akik ideges, érzékeny lényükkel, eldugott sötét helyeken, szinte titokban gyűlnek össze, és lassú füstöt eregetve egy pohár olcsó ital mellett hajdan volt banki rátákról, thm-csökkenésekről, kamatlábakról beszélgetnek.
Nézem, ahogy beszél. Elkalandozom. Néha nem is tudom, mit mond, csak a száját nézem, időnként a szemébe pillantok. Mélykék. Mi az, hogy mélykék? Hogy mélyen belé látok? Hogy elveszek benne? Hogy ott a mélységben összekapcsolódunk? Vajon ő tudja ezt? Vagy a személyiségrétegei most, ebben az életünkben elrejtik még a tudást önmaga elől?
Harminc év után sem múlt el úgy nap az életében, hogy ne jutott volna eszébe az a kora délután, amikor a dunakeszi révre várakoztak, mint most ezek a fiatalok itt, akik, bár még csak szürkület van, máris fáklyát gyújtottak, nyilván odaátról várnak valakit, és tudják, mire átér a komp, be is sötétedik. Annak idején ők a túlsó partra szerettek volna átjutni. A többi fiúval együtt János is hallotta Vera felharsanó kacagását az ártéri fák közül, aztán közvetlenül utána a sikoltást, amitől meghűlt ereiben a vér, jó darabig mozdulni sem tudott, mire leért a partra, Verát már körbevették a többiek.
Yarden már kora reggeltől forgott, mint a ringlispíl: vendéget várt. Ritkaságszámba ment nála akkoriban a látogató, így nem bízta teljes mértékben a gépekre a takarítást. Persze azért ne gondold, hogy felmosott vagy porszívózott – nem ment el az esze! Inkább azon lakássejteket rendezgette, amelyeket vendégének is megmutat majd.
Régen valahogy úgy képzeltem, az ördög azért teremtette meg a gitárszólót, hogy az énekesnek legyen ideje whiskyt inni két üvöltés között. Látom, ahogy ott remeg az üveg a lábdob előtt, a szesz már félig „elpárolgott” belőle, én meg egyre jobban szédülök. Ahogy a gitárosunk belekezd a szólóba, kitekerem a kupakot, nagyot kortyolok, és hagyom, hogy a hangszálaim felforrósodjanak, rövid időre tisztára pucolja a torkomat a szesz.
Sudár, égre csodálkozó fák között kígyózó, süppedős ösvény viszi lábam. Erdei sudárút. Az óriások lombkoronáján át beszórja fényét a nap. Mintha mindenfelé aranypor lebegne. Avar- és gombaillat lengi be a levegőt, teret adva a kesernyés szagú friss zöldnek is. Ballagok. Mintha álmodnék. Távol a város zajától minden más értelmet nyer.
Hallottál már a ravasz vándordiákról, aki mágikus könyvéből képes akár egy sárkányt is kiolvasni? Akitől reszketnek a népek, hiszen sötét varázserejével irányítani tudja az időjárást? Nem? Hát akkor éppen itt az ideje! De mégis ki is ő? És tényleg oly rémisztő, mint ahogyan mondják?
Almabál. Azt szerveztek itt, a Székelyföld eme eldugott zugában minden ősszel. Bár egyre nehezebben jött össze, a fiatalság ugyanis egyre fogyott. Lejjebb, ahol a szőlő megterem, ha nem is nagy mennyiségben, de bár mutatóban, háztájékon, szüreti bálokat szerveztek, de itt a szőlő nem igazán volt honos (bár néhányan próbálkoztak a direkttermő fajtákkal), itt a vendég csak akkor kért bort a házigazdától, ha sérteni akart.
Legendák terjednek az újságírók között, hogy vajon miképpen alakulhatott meg a Kelet Az Új Nyugat folyóirat. Mivel az alapítás után húsz évvel csatlakoztam a szerkesztőséghez, így szokásommá vált, hogy kérdéseket tegyek fel ezzel kapcsolatban a munkatársaimnak. Tudni kell rólam, hogy még csak két éve kezdtem el újságírással foglalkozni. Ám a kollégáim sem tudnak többet, mint én, talán csak egyikük-másikuk, de persze ők sem mondhatják el. Miért? Mert titok övezi az alapítók kilétét, vagy csupán nem szeretnék, hogy megtudjuk, ki kicsoda volt akkortájt.
De íme, az ajtó nyílik. Apám érkezik. Vállára vetett kabátban belép és körülnéz. Az aranyozott székek, karcsú lábú, kecses asztalkák, festmények világa nem az övé. De apám, ez az én szülőm, minden képtelen helyhez és helyzethez azonnal, dühítően és villámgyorsan alkalmazkodik. Shit!, mondom magamban, nem változott. Nem remélhetek semmit tőle. Csak pénzt. De azt nagyon.
Klára azt kérte, csak fehér virágokat vigyünk a temetésére. Nem valami ötletes. Ha én lettem volna a helyében, kékeket vagy feketéket kérek, hogy a rokonoknak ne legyen olyan könnyű dolguk. És ragaszkodtam volna hozzá, hogy ne legyen a temetésen pap – utálom a papokat –, és hogy rendes zenét játsszanak, ne azt a templomi nyavalygást. Talán Vangelist. Vagy valami sötét, kétségbeesett rockot.