Bonczidai Éva: Elefánt a pókfonálon

2021. március 07., 09:06
Mara Kinga Villő: Áramkör (olaj, vászon, 80 × 80 cm, 2012) – Fotó: Farkas Dávid

Irma nem csak a neve miatt volt érdekes. Ma már csak öregasszonyokat hívnak így, meg az egyetlen barátnőmet, azt a szőke copfú, babaarcú lányt, akit régebben folyton beszéltettek a kapuban pusmogó nénik, és hangosan kuncogtak a szavain, miközben pirospozsgásra csipkedték a pofiját. Irma anyja egy százhúsz kilós, román asszony volt, Viorica néni. Tőle tanult meg beszélni azon a furcsa keveréknyelven, melyet úgy csodáltak a felszegiek.

Úgy szerettem nézni Viorica nénit, ahogy botra támaszkodva, sípolva szuszogott keresztül az utcán, hogy aztán fújtatva pihegjen anyám konyhájában. Széles terpeszben ült le mindig, középen gyűrődött a hasa, kétoldalt lecsüngött a melle, egy nagy hullámzó rázkódás volt az egész teste, ha felnevetett. Csak aztán mindig fuldokolni kezdett, Irma ugrott az oxigénpalackért, anyám hányta neki a szenes vizet.

– Mert ezek a bamba falusiak mindig megbámulják az idegent – sziszegte haragosan anyám. – De ne törődj velük, mindjárt meggyógyítalak – biztatta a tikogó vendéget.

Irma mindig elkerekedett szemmel csodálta anyám kézmozdulatait, a vizespohárban sercenő széndarabokat, anyám hangját, ahogy mormog valami érthetetlen imát, ki tudja, miféle hatalmaknak. Én csak Viorica nénit néztem, ahogy remegnek a hurkák az oldalán, ahogy pufók kezével letörölgeti a könnycseppeket, amelyek a fuldoklástól gyűltek a szeme sarkába. Csodáltam az apró lábait is, amelyek mindig beledagadnak a nájlonpapucsba. Úgy szerettem volna megérinteni a lábujjait – hogy hátha csiklandós, rengjen megint. De csak mellékuporodtam és belélegeztem az illatát. Mindig ibolyaillatú volt. Ez úgy tetszett. Elképzeltem, hogy reggeli mosakodás közben minden redőjét, hurkáját átsimogatja és valahonnan ibolyaillatot keneget a bőrére, a plafont nézi, hogy elérje a tokája alatti részeket is, megemeli a nagy melleit, és alattuk is megillatosítja, átbogarássza a hasa tűrődéseit és a combjai redőit is, végül odahívja Irmát, hogy a lábujjai közé is ibolyát masszírozzon – közben megsimogatja Irma haját is azzal az ibolyás kezével.

Irma mesélte, hogy mielőtt ő megszületett volna, Viorica néni karcsú nő volt. Hogy most sem eszik sokat, nem azért kövér, hanem ez egy betegség. Ezért neki sokat kell segíteni otthon. Ő mossa és fésüli Viorica néni hosszú, szénfekete haját, öltözteti, vetkőzteti, sétáltatja az anyját. Mintha lenne egy százhúsz kilós, beszélő babája. És az a gyönyörű hollóhaj. Befonta, feltűzte, kontyokat készített mindennap. Az én anyámnak olyan se rövid-se hosszú haja volt, és idegesítette, ha babrálom. És a betegsége sem olyan volt, hogy otthon ült és csak hízott, hízott, hanem hónapokra elvitték a kórházba, és csak fogyott, fogyott. A fuldoklása is másmilyen volt. Nem az a könnyes-sípoló kacagás, hanem hörgő, vérköpő zokogás az egész. Azt egy mozdulattal le se lehetett törölni az arcról. De a nevetése! Az sokkal szebb volt, mint Viorica nénié. Olyan hangos csengés-bongás, hogy az öreg Laci bácsi mondta is apámnak, hogy ha Erzsi mást se tudna, csak így kacagni, akkor is megérte elvenni feleségül.

De anyám szép is volt. Aki megszerette, nem felejtette el soha. Melindáék apja, ha megrészegedett, mindig eljött a házunk elé kiabálni, hogy aztán jól bánjanak itt Erzsivel, vagy ő elviszi, és ránk gyújtja a házat. Én mindig féltem attól az embertől. Apám nem, de mégsem ütötte meg. Anyám olyankor nem mondott semmit. De megigazította a haját, mielőtt kilesett az ablakon. A fülére igazította. Úgy gondolta, hogy nem szép a füle. Nem értettem, miért. Egyszerű fül volt mind a kettő. De anyámnak furcsa ízlése volt. Én sem tetszettem neki. Mert nyeszlett voltam, meg olyan karikás szemű kis mufurc. Hogy már kicsi koromban sem mondtam szépen a néniknek ezt meg azt. De nekem nem is csipkedték az arcomat, mint Irmának, hogy jaj, de szép vagy, te leányka. Ha mondtam is egy-egy verset, amit a pap tanított, csak köpködtek, hogy pű-pű, meg ne igézzelek, te kis tudós. De Irma olyan megsimogatnivalóan bájos volt a csilingelő hangjával, a rosszul összerakott mondataival, a furcsán ejtett szavaival együtt. Meg ügyes is volt. Anyám ügyesnek tartott mindenkit, aki szaporán dolgozott. Tanítgatta Irmát, hogy könnyebb legyen neki otthon főzni, mosogatni, segíteni Viorica néninek. Engem meg szidott. Hogy nézzem meg Irmát. Alig pár évvel nagyobb, mint én, de vezet egy háztartást, én meg csak lődörgök, mindent mondani kell, nem érem fel ésszel, hogy mit kell csinálni. Megnéztem Irmát. Szép volt és ügyes. Sokkal jobban illett az anyámhoz, mint én. Néha elképzeltem őket együtt. Ahogy megy a szép anyám, Irma fogja a kezét, minden kapuban megállnak, és csengő-bongón nevetnek, miután Irma csilingel valamit azon a korcs nyelven. De azt nem láttam magam előtt, hogy Viorica néni engem hív be, hogy beibolyázzam a lábujjait. Ő is csak Irmában gyönyörködött. Régebben azt hittem, nem szeret engem, mert ha Irmát játszani hívtam, hintázni mentünk, és akkor estig repült az idő. Irma románul énekelt valami elefántról, aki egy pókfonálon hintázik, mégsem esik le, aztán hív egy másik elefántot. Egyszer addig énekeltük, hogy száz elefánt is hintázott, és megbeszéltük, hogy örökre barátok maradunk. Aznap Viorica néni nagyon megharagudott, hogy Irma egész délutánra magára hagyta. Akkor még nem gondolta, hogy Irma sok időre is el tud menni. Egy idő után Irma furcsa lett. Egyszer kuncogva mesélte, hogy látta a nagybátyját egy alszegi lánnyal. Nem értettem, mit csináltak, csak hogy levetkőztek, és hogy úgy lesz a gyerek. Irma lelkendezett, hogy igazi babát akar. Mutatta, hogy ringatná a puisort, ha végre megszületne. Nem értettem, miért kell neki, hiszen volt kivel babáznia. Akkoriban már hintázni sem volt kedve.

Anyámat kórházba vitték, mama főzött, én mosogattam, takarítottam – úgy éreztem, ügyes vagyok, de nem volt jó, mert alig volt időm húsz elefántot meghintáztatni délutánonként.

Amikor Viorica néni megérkezett a temetésre, csak a redőiről meg a lábujjairól ismertem meg. Az arca lilás volt, a haja rövidre vágva, és tolószékben ült. Odagurították hozzám, megsimogatta a hajamat, azt mondta, hogy jaj, de szép vagyok. És sírt, sírt. Siratta anyámat. Amikor alábbhagyott a rengés rajta, megkérdeztem, hol van Irma. Románul válaszolt, csak annyit értettem, hogy elment egy fiúval, és nem jön haza. Aztán rengett-hullámzott a sok hurka-háj megint, fuldoklott. Én meg csak néztem szemlesütve a lábujjait, azt se tudtam, hogy kell feltenni az oxigénmaszkot, vagy hogy kell készíteni a szenes vizet.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. március 8-i számában)