Álomkezek fabrikálta kártyaasztalon egyetlen kőr dáma hever. Néhány pillanatig zavartan szemlélem, majd fanyar mosollyal tekintek fel ellenfelemre, aki hozzám hasonló bús örömmel figyeli bukásom.
– Hát ennyi volt – mormolom magam elé. Nem szól, csak vállat von, majd az asztalon áthajolva gyengéden kiemeli kezemből a benne tartott lapokat, s míg az elszámolásra várakozik, bűvészhez méltó ügyességgel kevergetni kezdi. Az asztalon heverő dámához nem nyúl, hagyja ott vesztegelni a zöld asztallapon, mintha babérkoszorúja lenne.
– Mivel kezdjem?
– Haladj olyan rendben, ahogy csak szeretnél, drágaságom, és egyetlen részletet se hagyj ki!
Sorba helyezem le az asztalra előző győzelmeim trófeáit, néhol elbizonytalanodva megállok, és elidőzve gondolkozom. Ilyenkor segítőkészen átnyúl felém, így szerezve meg néhány szövevényes nyereményt: ujját a hajamba akasztja, megőszíti egy tincsem, s máris övé az idő, amit a harmadik partin nyertem Orlandótól; kezét keblemre emelve Sirius baráti emlékeiből egy adag melegséget lop el, s minden bűntudat nélkül zakója zsebébe süllyeszti. Ugyanilyen könnyedséggel ragadja el a többit is, amit magamtól nem tudok átadni neki: a nőgyűlöletet, amit a kardigánom zsebében őriztem, habár a szemétben jobb helyen lett volna, ahogy magának Heathcliffnek is, világszemléletnek nevezett elvakult hazaszeretetet, amitől tulajdonosa már igazán megszabadulhatott, s végül a szerelmet, amelyet ezelőtt Fleabag tett fel tétnek, hisz neki már úgysem volt szüksége rá. Mind elvész szemem elől: a zakója ujjában, a dohánya közé szórva, amiből épp cigarettát teker, vagy egyenesen nyelvére helyezi, hogy még frissiben ízlelhesse meg.
– Most mesélj ezekről! – utasít, miközben pöfékelve végigmutat az asztalon.
Egyre fanyarabbnak érezve vereségemet teszek eleget akaratának, és sorban kézbe veszem a tárgyakat, miközben elmesélem, kik felett diadalmaskodtam értük. Az első egy pár vörös-fehér bőrcipő, egy kétségbeesett lépés eredménye, Jojo a saját anyja emlékét árulta el ezzel a téttel – keserű győzelem volt. Következett egy szalaggal átkötött hajtincs Amy Marchtól, néhány, szinte már foszló könyv Melchiades öröksége, amelyekből, még ha meg is tarthatom, úgysem érthettem volna meg egy szót sem, hisz nem az én történetem regéli el. Aztán egy hollótetem egy partiról, amihez hasonlóban nem lesz részem soha már, mégis könnyű szívvel tolom ellenfelem felé a felfordult állatot. Ezután lábammal a székem melletti apró földkupacra bökök, amelyet kelletlen fogadtam, de Ion halott felesége emlékére esküdözött értékességéről. Vetélytársamtól csak egy összevont szemöldökű pillantást és egy sürgető kézmozdulatot kapok cserébe. Egy gránátalma harmada, egy kőszobor és egy pásztorbot van soron, mind istenek ajándékai. Játékunk végéhez közeledve ég felé fordított tenyerem ajánlom, amelyből vérem veszi, és vele együtt az eskümet, amit az ifjú Shelbynek tettem, majd könnyeim adom, amelyeket holt költőkért hullattam, ahogy azt előző tulajdonosa is tette. S kezem máris elérte az utolsó tárgyat, egy kagyló Kalüpszó szigetéről, amiben ókori tengerek énekét hallani; fájó szívvel tolom el magamtól. Vonakodva mond le az ember valamiről, ami egy olyan világból származik, ahova csak isteni erők juttathatják el.
– Hát ez volna minden – mondom fáradt sóhaj kíséretében.
– Nem, valami még hiányzik! – megjátszott töprengéssel futtatja végig szemét a felsorakoztatott kellékeken, de játékos fény villan benne, ahogy feltekint rám.
– Tehát semmim sem maradhat? – mosolygok rá keserű beleegyezéssel.
– Már így is túl sokat kaptál. Feláll, s fürge léptekkel megkerüli az asztalt, hogy homlokomra simított tenyérrel megfosszon álmaimtól, amiket neki köszönhettem.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. áprilisi számában)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.