Maria B. Raunio: Fehér álom (tempera, szén, vászon, 63 × 90 cm, 2013)
Álomkezek fabrikálta kártyaasztalon egyetlen kőr dáma hever. Néhány pillanatig zavartan szemlélem, majd fanyar mosollyal tekintek fel ellenfelemre, aki hozzám hasonló bús örömmel figyeli bukásom.
– Hát ennyi volt – mormolom magam elé. Nem szól, csak vállat von, majd az asztalon áthajolva gyengéden kiemeli kezemből a benne tartott lapokat, s míg az elszámolásra várakozik, bűvészhez méltó ügyességgel kevergetni kezdi. Az asztalon heverő dámához nem nyúl, hagyja ott vesztegelni a zöld asztallapon, mintha babérkoszorúja lenne.
– Mivel kezdjem?
– Haladj olyan rendben, ahogy csak szeretnél, drágaságom, és egyetlen részletet se hagyj ki!
Sorba helyezem le az asztalra előző győzelmeim trófeáit, néhol elbizonytalanodva megállok, és elidőzve gondolkozom. Ilyenkor segítőkészen átnyúl felém, így szerezve meg néhány szövevényes nyereményt: ujját a hajamba akasztja, megőszíti egy tincsem, s máris övé az idő, amit a harmadik partin nyertem Orlandótól; kezét keblemre emelve Sirius baráti emlékeiből egy adag melegséget lop el, s minden bűntudat nélkül zakója zsebébe süllyeszti. Ugyanilyen könnyedséggel ragadja el a többit is, amit magamtól nem tudok átadni neki: a nőgyűlöletet, amit a kardigánom zsebében őriztem, habár a szemétben jobb helyen lett volna, ahogy magának Heathcliffnek is, világszemléletnek nevezett elvakult hazaszeretetet, amitől tulajdonosa már igazán megszabadulhatott, s végül a szerelmet, amelyet ezelőtt Fleabag tett fel tétnek, hisz neki már úgysem volt szüksége rá. Mind elvész szemem elől: a zakója ujjában, a dohánya közé szórva, amiből épp cigarettát teker, vagy egyenesen nyelvére helyezi, hogy még frissiben ízlelhesse meg.
– Most mesélj ezekről! – utasít, miközben pöfékelve végigmutat az asztalon.
Egyre fanyarabbnak érezve vereségemet teszek eleget akaratának, és sorban kézbe veszem a tárgyakat, miközben elmesélem, kik felett diadalmaskodtam értük. Az első egy pár vörös-fehér bőrcipő, egy kétségbeesett lépés eredménye, Jojo a saját anyja emlékét árulta el ezzel a téttel – keserű győzelem volt. Következett egy szalaggal átkötött hajtincs Amy Marchtól, néhány, szinte már foszló könyv Melchiades öröksége, amelyekből, még ha meg is tarthatom, úgysem érthettem volna meg egy szót sem, hisz nem az én történetem regéli el. Aztán egy hollótetem egy partiról, amihez hasonlóban nem lesz részem soha már, mégis könnyű szívvel tolom ellenfelem felé a felfordult állatot. Ezután lábammal a székem melletti apró földkupacra bökök, amelyet kelletlen fogadtam, de Ion halott felesége emlékére esküdözött értékességéről. Vetélytársamtól csak egy összevont szemöldökű pillantást és egy sürgető kézmozdulatot kapok cserébe. Egy gránátalma harmada, egy kőszobor és egy pásztorbot van soron, mind istenek ajándékai. Játékunk végéhez közeledve ég felé fordított tenyerem ajánlom, amelyből vérem veszi, és vele együtt az eskümet, amit az ifjú Shelbynek tettem, majd könnyeim adom, amelyeket holt költőkért hullattam, ahogy azt előző tulajdonosa is tette. S kezem máris elérte az utolsó tárgyat, egy kagyló Kalüpszó szigetéről, amiben ókori tengerek énekét hallani; fájó szívvel tolom el magamtól. Vonakodva mond le az ember valamiről, ami egy olyan világból származik, ahova csak isteni erők juttathatják el.
– Hát ez volna minden – mondom fáradt sóhaj kíséretében.
– Nem, valami még hiányzik! – megjátszott töprengéssel futtatja végig szemét a felsorakoztatott kellékeken, de játékos fény villan benne, ahogy feltekint rám.
– Tehát semmim sem maradhat? – mosolygok rá keserű beleegyezéssel.
– Már így is túl sokat kaptál. Feláll, s fürge léptekkel megkerüli az asztalt, hogy homlokomra simított tenyérrel megfosszon álmaimtól, amiket neki köszönhettem.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. áprilisi számában)
