2023. szeptember 22., 07:35
Takáts Márton: Kőr dáma – Hommage a Patrick Modiano (repesztés, aquatinta, metszet, 40 × 40 cm, 2016)
Kávézó. Kép a falon. Kék a szemében. Kín az enyémben. Kár. Már akkor észrevettem őt, amikor még meg sem érkezett. Nem volt jóképű a szó megszokott értelmében; gyönyörű volt. A tökéletes aszimmetria, ami kitűnt egész lényében. A göndör fürtök rendezetlensége, az aránytalanul nagy szemeket kiemelő éles arccsontok, a félig elhúzott száj. Nem engedte öleléséből a szemlélőt. Isten megteremtette a szép embereket, hogy ne lássuk olyan ocsmánynak a világot.
Leül a szomszéd asztalhoz. Gondolatban már be is mutatkoztam. Biztos csodálatos neve van, például Kolos vagy Leander… Mindig szerettem volna ismerni egy Leandert.
Rendel. Tejeskávét. Én már rég megittam az enyémet, de még nem indulok. Érzem, hogy néz. Nem túl hosszan, inkább sűrűn, időnként lop magának egy-egy pillanatot a sorsunkból. Talán magányos hősnőnek képzel, aki egy tökéletes vasárnap délután az esőt nézi egy kávézóból.
Igaza van, nagy csodának tartom az esőt. Ha nem ülne itt ez a Leander, valószínűleg már kint táncolnék a tisztára mosott falevelek között. Tökéletes esküvőnk lehetne egy ilyen borús szeptemberi felhőtorony társaságában.
Indulnom kell, negyedóra és kezdődik az előadás. Pontosan hét másodpercet kapott tőlem, ez a szerencseszámom. Végig a szembogarát ölelő kéket néztem, amíg lassan beburkoltam magam a kabátomba.
- Az aurája hozzáér a bőrömhöz.
- Fahéj ízű az ajka.
- Meghámozom őt, megtalálom a hajlatokat.
- Csigákat rajzol a testemre az ujjával.
- A szájába lehelem a levegőt.
- Szeretkezünk.
- Egymáson (vagy talán egymásban) ébredünk.
A kirakaton át még egyszer visszanézek, lopnom kell tőle néhány másodpercet magamnak. Ha másért nem, hát azért, mert ő is elcsent belőlem, amikor azt hitte, nem látom. Nem néz sehova, nem is mozdul, csak bámul a fogas felé, ahonnan pillanatokkal ezelőtt leakasztottam a kabátom. Ő már talán egy egész életet leélt velem.
Nincs több időm, nem késhetek el a színházból egy Leander miatt. Több mint semmi, kevesebb, mint valami. Ennyi történt. Mégis, néha bűntudatom van. Nem miatta, hanem a rengeteg Leander miatt, akiknek valaha is eltévedtem kicsit a lelkében. Minden egyes alkalommal több embert látok a semmibe bámulni. Talán sikkasztottam. Belőletek. S ti azzal büntettek, hogy még többet adtok.
Már csak arra kell rájönnöm, meddig folytatható ez a játék. Hány kerti növény virágzik ki, majd hervad el addig, amíg még felismerem a tisztaság és a mocsok közti különbséget? Mennyi idő kell, amíg elvesztem magam a semmi és a valami között? Ha az életet vágyak és elérhetetlen Egészek alkotják, akkor bizonyos, hogy egy napon egészen ki fogok üresedni a Leandereim között ülve, s majd abban a pillanatban, csupán egy szemhunyásnyi időre, megcsókol a teljesség.
Addig azonban maradok a magányos hősnő egy vasárnap délután, a felelőtlen kertész, aki belefeledkezik virágai szépségébe. Az örökké csak pillanatoknak élő kacérkodó szerető. Kislány maradok, és nem azért, mert az élet szép, csupáncsak mert így mégiscsak „szebb”. El fogom felejteni őt, ahogy rám nézett, ahogy megtapasztalt, ahogy megérzett és én is megéreztem őt magamban. Azt képzelem majd, hogy ez is csak játék volt. Ártatlan maradok és tiszta. Végül is ez is csak kicsivel több, mint a semmi, s csak épphogy kevesebb, mint a valami. Nézd, virágoznak a Leanderek, az én Leandereim! Velük virágzom én is.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. augusztus számában)
