Kávézó. Kép a falon. Kék a szemében. Kín az enyémben. Kár. Már akkor észrevettem őt, amikor még meg sem érkezett. Nem volt jóképű a szó megszokott értelmében; gyönyörű volt. A tökéletes aszimmetria, ami kitűnt egész lényében. A göndör fürtök rendezetlensége, az aránytalanul nagy szemeket kiemelő éles arccsontok, a félig elhúzott száj. Nem engedte öleléséből a szemlélőt. Isten megteremtette a szép embereket, hogy ne lássuk olyan ocsmánynak a világot.
Leül a szomszéd asztalhoz. Gondolatban már be is mutatkoztam. Biztos csodálatos neve van, például Kolos vagy Leander… Mindig szerettem volna ismerni egy Leandert.
Rendel. Tejeskávét. Én már rég megittam az enyémet, de még nem indulok. Érzem, hogy néz. Nem túl hosszan, inkább sűrűn, időnként lop magának egy-egy pillanatot a sorsunkból. Talán magányos hősnőnek képzel, aki egy tökéletes vasárnap délután az esőt nézi egy kávézóból.
Igaza van, nagy csodának tartom az esőt. Ha nem ülne itt ez a Leander, valószínűleg már kint táncolnék a tisztára mosott falevelek között. Tökéletes esküvőnk lehetne egy ilyen borús szeptemberi felhőtorony társaságában.
Indulnom kell, negyedóra és kezdődik az előadás. Pontosan hét másodpercet kapott tőlem, ez a szerencseszámom. Végig a szembogarát ölelő kéket néztem, amíg lassan beburkoltam magam a kabátomba.
A kirakaton át még egyszer visszanézek, lopnom kell tőle néhány másodpercet magamnak. Ha másért nem, hát azért, mert ő is elcsent belőlem, amikor azt hitte, nem látom. Nem néz sehova, nem is mozdul, csak bámul a fogas felé, ahonnan pillanatokkal ezelőtt leakasztottam a kabátom. Ő már talán egy egész életet leélt velem.
Nincs több időm, nem késhetek el a színházból egy Leander miatt. Több mint semmi, kevesebb, mint valami. Ennyi történt. Mégis, néha bűntudatom van. Nem miatta, hanem a rengeteg Leander miatt, akiknek valaha is eltévedtem kicsit a lelkében. Minden egyes alkalommal több embert látok a semmibe bámulni. Talán sikkasztottam. Belőletek. S ti azzal büntettek, hogy még többet adtok.
Már csak arra kell rájönnöm, meddig folytatható ez a játék. Hány kerti növény virágzik ki, majd hervad el addig, amíg még felismerem a tisztaság és a mocsok közti különbséget? Mennyi idő kell, amíg elvesztem magam a semmi és a valami között? Ha az életet vágyak és elérhetetlen Egészek alkotják, akkor bizonyos, hogy egy napon egészen ki fogok üresedni a Leandereim között ülve, s majd abban a pillanatban, csupán egy szemhunyásnyi időre, megcsókol a teljesség.
Addig azonban maradok a magányos hősnő egy vasárnap délután, a felelőtlen kertész, aki belefeledkezik virágai szépségébe. Az örökké csak pillanatoknak élő kacérkodó szerető. Kislány maradok, és nem azért, mert az élet szép, csupáncsak mert így mégiscsak „szebb”. El fogom felejteni őt, ahogy rám nézett, ahogy megtapasztalt, ahogy megérzett és én is megéreztem őt magamban. Azt képzelem majd, hogy ez is csak játék volt. Ártatlan maradok és tiszta. Végül is ez is csak kicsivel több, mint a semmi, s csak épphogy kevesebb, mint a valami. Nézd, virágoznak a Leanderek, az én Leandereim! Velük virágzom én is.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. augusztus számában)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.