Cristian Blanka: Fogság

A narancssárgás alkonyati fényben ballagó tehéncsorda éppen kolompkoncertet adott a kapu előtt üldögélő vénasszonyoknak, amikor Bözsike a foltos tehénnel egyszerre térült be Mátyás bácsiék kapuján.

– Me ide me, há` hova megy? Hogy feszt ott van dolga, ahol nem kellene… – mérgelődött neki az öreg Mátyás, amint meglátta a tehenet. Riska láthatóan hozzászokott az öreg zsémbeléséhez, mert mit sem törődve Mátyás idegeivel, tovább falatozta jóízűen a virágokat.

– Mennyen a helyére, ejisze nem legelt eleget a mezőn? Me ide, me’ ma…

Bözsike mindezt a kapufélfának dőlve figyelte. Az öreg éppen kitessékelte Riskát a virágosból, amikor Anna néni megjelent a tornácon.

– Megint virágot evett-e? – kérdezte az öregasszony elszörnyülködve.

– Én nem tudom, mé’ szereti úgy a virágaidat…

– Azért olyan finom a teje, mert virágot eszik! – szólt közbe Bözsike nevetve.

– Hát szerbusz, lelkem.

– Csókolom!

– Mikor jöttél, hogy nem láttalak?

– Én az előbb, Riskával.

– Hát, Riska még most ment hátra. Megvárod, vagy később visszajössz a tejért?

– Meg is várhatom – mondta a leányka, mintha nem lett volna semmi dolga. Valójában ő sem tudta miért, de szerette a két öreg társaságát meg a csöpp tulipános tornácos ház letisztult egyszerűségét. Na meg a fásládát, amelyen előszeretettel üldögélt, ameddig az öreg Mátyás megfejte a tehenet.

Bent a konyhában Cirmi, a macska a fásláda tetején feküdt, és cseppet sem ellenezte, hogy Bözsike melléje telepedett. Egyikük sem volt terebélyes, hát jól megfértek egymás mellett. Anna néni hol kiment valamiért, hol pedig a kályha mellett sürgött-forgott. Nemsokára megérkezett Mátyás bácsi is a csordulásig töltött veder tejjel, amelyből a tej már megint kicsordult a küszöbre.

– Hinnye, Annuska, töröld fel, légy szíves – szólt az öregember. Anna néni pedig szó nélkül ment és törölte, olyan rutinosan, mint ahogyan a tej is tette a csordulást.

– Na, nézd meg, megint kiloccsant!

– Ha kiloccsant, akkor kiloccsant! Mindig kiönti, aztán sápítozik itt nekem! – csattant fel az öregasszony.

– Hát mit csináljak, ha fáj az az egy lábam es, ami még megmaradt – mentegetőzött az öreg, merthogy látszatra két lába volt, de azt kevesen tudták, hogy az egyik fából van.

– Hej, de felnyaltuk volna azt a cseppet es a padlóról a fogságban! Négy évig, tizenegy hónapig alig ittam, nemhogy tejet! Pedig én erősen tejes vagyok. Anna nénéd es megmondhatja. A fogságban a kezemet es odaadtam volna egy csupor tejért.

– Ó, jól van! Már megint kezdi! Maga es mondja a nagy ostobaságokat itt a kicsi leányka előtt. Egyéb nincsen, feszt csak a fogság! Egyébről már nem es tud beszélni így, vénségire. Igya a tejét, és örüljön, hogy vége van a fogságának.

Bözsike még mindig a fásládán ült, Cirmit simogatta, és csendben figyelte az eseményeket.

– Vége? Soha nincsen vége, Annuska. Soha! Aki egyszer megjárta a poklot, annak a lelke ott maradt örökre! Ti ezt nem tudjátok!

Anna néni nem szólt semmit, csak lekezelően intett egyet a kezével, beletörődve a dologba. Hiába, a fogság olyan téma, amelyiknek se eleje, se vége, s ha az ember egyszer belekezd a mesélésbe, azt abbahagyni nem tudja, ameddig a lelkét vissza nem adja Teremtőjének, s a testét a fekete földnek. De az öreg, lehetőségeihez képest igazán jó erőnek örvendhetett, a kaszásnak pedig máshol lévén sürgős elintéznivalója az öreg folytatta, kissé elvékonyodott hangon. 

– Én négy esztendeig, tizenegy hónapig voltam fogoly Dnyepropetrovszkban! Negyvenhárom őszén elfogtak, vagonokba raktak, s úgy vittek Oroszországba! Ezerhatszázan mentünk be, harmincketten jöttünk ki!

Kínos csend ülte meg a kicsiny szobát. Mátyás bácsi megrakta a tüzet, Anna néni kimerte a tejet a piros-fehér pettyes kantáros fazékba.

Bözsike úgy érezte, hálátlanság meg nem szólalni, miközben az öreg a lelkét is kiönti neki minden szerdán és szombaton, mert ahányszor tejért ment, az öreg minden egyes alkalommal megbotlott a küszöbben, a tej kiloccsant, a vénasszony zsörtölődött, az öreg pedig a fogságról mesélt, Bözsike meg a fásládán ülve szívta magába a történeteket, mint valami szivacs. Az öregasszony szemmel láthatóan neheztelt is emiatt a leánykára. Most, amikor végre csend lett, kérdezősködött ő is.

– Miért nem szökött meg, Mátyás bácsi?

– Hajaj! Hát, lelkem, onnan nem lehetett olyan könnyen megszökni. Fegyveresek őriztek, s amelyik szökni próbált, azt ott helyben agyon es lőtték. Én az eszemtől megpróbáltam volna. Régen környékén meg es tudtam volna szökni, de édesapám azt mondta, merthogy őt is velem együtt fogták el, hogy magyar katona nem szökik meg! De nem ám! Így aztán tiszteletből, becsületből nem es szöktem meg! Édesapám aztán hamarabb hazakerült, mert őt másik fogolytáborba vitték, s neki csak fél évet tartott a fogság. De én négy évet és tizenegy hónapot voltam fogoly! Otthon azt es hitték, hogy meghaltam. Már el es sírattak, s a fejfára a nevemet fel es vésték. Akkor néztek nagyot, amikor izentem, hogy érkezem. Mikor aztán Ágostonfalván a vonatról leszálltam, hát azt az érzést elmondani nem tudom, hogy én akkor mit éreztem. S mikor beléptem az ajtón, hát alig ismertek meg, úgy le voltam soványodva. Édesapám három hónap múlva mondta először, hogy most már kezdek hasonlítani az ő fiára.

Az öreg mélyet sóhajtott.

– Na, eriggy, mert itt ér a sötétség! – törte meg a csendet ezúttal Anna néni, szintén nagyot sóhajtva. Bözsike elérkezettnek látta az időt, hogy szedelőzködjék hazafelé. Illedelmesen megköszönte a tejet, elbúcsúzott, és már indult is.

A nap az utolsókat nyújtózta a távoli domboldalon, mire a lány kisirült az utcára. A padok vénasszonymentesen gubbasztottak, az utca pangott az ürességtől. Mindenki elvackolta magát másnapra. Bözsike egy kavicsot rugdosva bandukolt hazafelé, csak a gondolatai maradtak még a fogságban, valahol a távoli Oroszországban.