Cristian Blanka: Ördögnyargalás a Hargitán

Ködös őszi reggel volt. Őkegyelme, a magasságos Hargita térdre kényszerítette lábai előtt a ködöt, és már harmadik napja nem eresztette onnét.

Megelégelvén ezt, az ördög gondolt egyet s felnyargalt a Hargita lábához, a Lina-kanyarig, hogy hadd lám, hol, mi merre hány méter, mert egyrészt onnét szépen be lehetett látni Csíkszeredára, hogy mi a helyzet, s másrészt, amikor az Atyaúristen béosztá Csíkba szolgálatra, arról nem volt szó, hogy köd köd hátán leszen, s a lajbit es bé kell gombolni. Erőst fölpörcelkedett, mert a farkasordító hidegről sem volt szó, de azt legalább pálinkával s fűtött cserépkályhával el lehet viselni valahogy. De még a bű székely tempót es, ha elég vastag a bőröd, s felfogja a bicskacskát, hogy a béltekervényeid ne a tekenőben végezzék, feltéve, ha van tekenőd. Ám a köd fojtogató, nyálkás ujjai, ahogyan a nyaka köré csavarodtak, azt már nem volt hajlandó elviselni! Még a csíkiak es nehezen viselik, pedig szívós fajta az ebugatta. Abban volt, hogy ő egyszer s mindenkorra véget vet a ködnek, ha már a főnökség Csíkba rendelte dologra, s neki ezentúl ott van maradása. Hát felnyargalt a Hargita lábához a Lina-kanyarba, s szemügyre vette a tényállást. Duvasztotta a szemét, hogy mi a helyzet, de bíz ott fenn a kanyarban egy fia köd se vala. Bénezett a medencére, hát a köd, mint a csupor tej, úgy fehérlett, s a hegyek, akár a csupor szája.

– Tyíííííí! Hogy suvadnál meg! Na, hadd el, Hargita, hadd el, hegy, mert most eltakarítalak a föld felszínéről, ködöstől-mindenestől, olyan alföldet rittyentek ide, hogy még a tenger es csudájára fog járni! – ordította az ördög kikelve a képiből, s már sirült volna es a dolgára, ha Gencsi Árpád nem áll éppen mögötte, s méregeti igen szúrós zöld szemeivel, csípőre tett kézzel. Igaz, csak egyikkel, mert a másikban a gombás kosár volt, de ez az egy csípőre tett kéz es elég volt ahhoz, hogy az ördög kicsidéig megszeppenjen.

– Alább-alább! Mit akarsz te itt rittyegtetni? Adok én neked rittyegtetést, ne félj! Há’ nem szégyelled a mocskos pofádat? Ide jössz s itt kiabálsz? Csudájára fog járni a fennvaló es, ne félj, ha én téged megrittyegtetlek! Mi bajod a Hargitával? Mit vétett az teneked? Kinek képzeled magadot?

– Nono! – csattant fel az ördög, mert vele még egy atyafi sem merészelt eddig ilyen hangnemben beszélni, pedig dolga akadt a székelyekkel ezidáig éppen elég, hanem ez a hangnem erőst megsértette a fülét, hát aszongya:

– Tudod-e, hogy kivel beszélsz?

– Engem az sem érdekel, ha te vagy a csíksomlyói Szűz Mária személyesen, nekem itt nem vered fel a csendet, mert szíjat hasítok a hátadból! Különben meg miféle szerzet vagy? A kecskéim es jobban néznek ki, mint te, pedig szegény párák sem a szépségükről híresek.

Egy kicsidéig méregették egymást, de aztán csak az ördög engedett előbb, mert tudta, hogy a székely atyafikat nem jó ám hergelni. Replikázott volna es, de akkor meg feltűnt neki, hogy Gencsi Árpádnak nem csak a szája és a bátorsága nagy, hanem a termete es, hát már mindjárt más hangnemben folytatta.

– Aztán mondd csak, komám, ha már így tegeződünk, pedig még pertut sem ittunk, tán itt laksz, hogy így szívügyed a Hargita?

– Én itt a kanyarban, ahol a csorgó folyik, s ha a hozzáállásodon változtatsz, akkor még a pálinka es folyik, s a pertut es elkoccinthatjuk. Úgy sem igen jár erre senki, pedig a szilvapálinka úgy az igazi, ha nem egymagában issza az ember, igaz-e?

Gencsi Árpád látni látta ugyan, hogy rusnya egy szerzet a másik, de azt számította, hogy elvégre ő es lélek, még akkor es, ha csúf. Arról meg ő ugye nem tehet, mert a csúfot es a Jóisten teremtette, s mivel ritkán találkozott a hegyen emberfiával, inni meg egyedül nem igen szeretett, hát meginvitálta az ördögöt egy kupicára.

Erősen felcsillant az ördög szeme, s a vigyora es felfutott a füliig, mert a pálinkát igen megszerette, mióta Csíkba rendelte a Gondviselés. Nyargalt es Gencsi Árpád után a kanyarban lefelé a lejtőn, mint a piszli kutya, ha tudja, hogy valami csontot kap. Duvasztotta es rendesen a szemeit, amikor eléje tárult a porta. Takaros, kis tornácos ház fogadta, az udvar tele virágokkal, veteményessel, gyümölcsössel, középen kúttal, melyből forrás csordogált, a kamra tele finomságokkal, a kályhában ropogott a tűz. Hát erőst megörült az ördög, s mindjárt gondolt es egyet, hogy ha nem egyéb, ide bé kellene ő költözzék. Há’ milyen szép, s milyen jó es volna! Itt a köd nem ül meg, többé nem fojtogatja, s amikor nincsen köd, szépen bényargal Csíkba, ellátni a bajt, mert nincsen messze, oszt ide vissza nyargal ügyesen, béfűt a kályhába, béül a hintaszékbe, elnyalogatja a szilvapálinkát, s így a szolgálat es mindjárt jobban telik. Aztán menten tovább es gondolta a dolgot, mert a jó ördög a cimboráira es gondol, s az jutott eszébe, hogy itt még a cimborák es milyen jól elvíkendezhetnének. Rögtön elé es tálalta ötletét a házigazdának, hogy ő már biza ide béköltözne, s Gencsi Árpádnak nincsen maradása, hát költözzön csak ügyesen ki.

Erre igen esszehúzta Gencsi Árpád a szemöldökét, s neki látott gombát pucolni. Egy kicsidéig nem szólt, mert rájött, hogy aki kívül csúf, az biza belül sem egy Madonna, s mivel arra es rájött, hogy kivel van dolga, hát azt mondja az ördögnek:

– Ide figyelj, komám, azt mondom, hogy előbb faljunk egyet, mert éhes gyomorral a gondolkodás es nehezebben megyen, aztán meghányjuk-vetjük az ügyünket.

Tetszett az ördögnek az ötlet, mert igen kacsintottak neki a gombák a kosárban. Nyalta a szája szélít, amióta meglátta Gencsi Árpád oldalán lógni a kosarat, még a kanyar tetejiben, mert nem es vacsorázott, éhes es volt, s a gyomra es igen csikart.

– No! – kezdett rá Gencsi Árpád, amikor jól lakott, s megtörölte a szája szélit. – Most már ettünk, akkor igyunk es, mert megfekszi a gyomrunkat a sok gomba, s akkor esment nehéz dolga van a gondolkodásnak.

– Ez tiszta igaz! – az ördög lelkesen bólogatott, s hörpintette es fel rögvest jókedvvel a szilvapálinkát.

– No, de komám! Hát nem es koccintottunk! – Az ördög rögtön megrestellte magát, hogy milyen mohón bényalta a pálinkát, hát lesütött fejjel, de tartotta a poharát, hogy újra töltsék neki. Koccintottak, s azt es megitták. Ekkor az ördög kezdeményezte a dolgot, mert igen ízlett neki a pálinka.

– No, de komám, a pertut még meg sem ittuk!

– Csakugyan igazat beszélsz! – hagyta rá Gencsi Árpád, s újra töltötte a poharakat. A következő pohár után már igen buzerálta az ördögöt a dolog, csak nem bírt magával, elég bátorságot es gyűjtött, s szóvá tette akaratát.

– Na, komám, a mi dolgunkat es meg kellene hányni-vetni most már.

– Vessük, komám – mondta Gencsi Árpád, s újfent újra töltötte a pálinkás poharakat.

– Ideje volna kiköltöznöd – tért egyből a lényegre az ördög.

– Ezzel csak egy a baj, komám. Ha én kiköltözök, akkor neked ki tölti a pálinkát?

Esszefutott az ördög szemöldöke, s erőltetni kezdte a gondolatait kicsidéig.

– Hiszed-é, hogy tudok én tölteni magamnak?

– Meghiszem én azt, de, ha elfogy a pálinka, akkor mit töltesz? Na, erre te se gondoltál igaz-é. S hát a pálinkafőzés tudományát, aztán ismered-é?

– Hinnye, csakugyan, erre nem gondoltam – ismerte el az ördög. Megint esszefutott a szemöldöke, erőltetni kezdte a gondolatait, s kisvártatva kibökte:

– Megtanítasz-é a pálinkafőzés tudományára?

– Megtaníthatlak, de bajos dolog lesz, mert nekem nincsen maradásom.

– Hát majd várat magára a dolog, ameddig megtanítod a mesterséget.

– Aztán a gombákhoz értesze? – folytatta Gencsi Árpád. Igen pislogott az ördög, mert erre csakugyan nem gondolt, pedig a gomba igen ízlett neki.

– S hát a favágáshoz?

 Erre már erősen kirázta a hideg az ördögöt, s ahány szőr volt a farcsukán, mind az égnek állt.

– Érteni ugyan értek, csak nem szeretem, de a tűzrakáshoz nálam jobban senki nem ért – s kidüllesztette a mejjit, mert erősen büszke volt a tűzrakó tudományára.

– Hát akkor erre igyunk! – csillant fel Gencsi Árpád zöld szeme, s újfent teletöltötte a poharakat.

– S hát a Jóistent féled-é? Mert biza az ő segedelme es jó szolgálatot tesz a léleknek, a sötét éjszakákon.

Erre csuklott egyet az ördög, s mindjárt terelte es a szót másfelé.

– Hát, komám, nem gondoltam volna, hogy ennyi dolog van idefel a hegyen!

– Hajaj, ez még semmi! – kezdett rá Gencsi Árpád. – A gazdaságot es el kell ám látni, a földet es meg kell művelni, s a medvéket es el kell kergeti, mert, ha a szilvát leeszik, akkor a pálinkának annyi.

Erre az ördög kormos ábrázata igen nekifehéredett. Nyelt egy nagyot ijedtében. Egyrészt, nem fűlött a dolog a fogára, éppen elég fát hasogatott ő a pokolban, hasogasson, aki akar, ő a Hargitán es nem fog hasogatni, mert ő nem azért jött, másrészt a medvétől erősen félt. Gencsi Árpád es észre vevé a sápadtságot, hát töltött még egy pohárral. Az ördög azt es béhúzta, kicsidéig még erőltette a gondolatait, s azt kérdi:

– Hát te nem félsz a medvéktől?

– Nem én!

– Akkor egyezzünk meg!

– Egyezzünk, de mibe? – húzta fel a szemöldökét Gencsi Árpád.

– Hát abba, hogy én leszek az úr, s te leszel a szolga.

Erre már Gencsi Árpád es megszeppent egy kicsidéig, de aztán gondolt egyet s újra töltötte a poharakat.

– Akkor erre koccintsunk!

Igen megszédült az ördög a sok pálinkától, s koppant es bé a szeme az álmosságtól hát azt mondja:

– Hát akkor én majd itt alszom, te meg a csűrben, mert az úrnak a meleg lakosztályban a helye, a szolgának meg szénában.

Erre Gencsi Árpád újfent összeráncolta a szemöldökét, kicsidéig gondolkodott, s azt mondja.

– Csak ezzel egy baj van, komám.

– Há’ mi baj van, komám?

– Hát, hogy az uraknak való lakosztály nem itt van, hanem másutt, mert ez kicsi parasztház, s lám, az ugye, nem előkelő urakhoz való!

– Csakugyan-é?

– Csakugyan. Még egyet koccintunk, a nyugodalmas éjszakára, s megmutatom a lakosztályodat.

Az utolsó pohár pálinka már nehezen csúszott lefelé az ördög torkán, de csak leerőltette valahogy. Ekkor Gencsi Árpád felállt, s elindult az udvar közepére, ahol a csorgó fakadt, a kúthoz. Kisvártatva az ördög utána lődörgött, mert már a nyargalás nem igen engedelmeskedett akaratának, s kíváncsian fürkészte a bejáratot.

Az ördög erősen meresztette a szemét, nem tetszett neki a dolog, de a pálinkától igen megjámborodott, s nem volt kedve vitatkozni.

– Komám! Ha bé akarsz csapni… – fenyegetőzött az ördög, de erre már Gencsi Árpád es felemelte a hangját.

– Komák vagyunk vagy nem vagyunk komák, azt mondjad meg nekem?!

Az ördög nem ellenkezett, hát elindult lefelé a kútba, de kicsidéig megtorpant.

– Tán csak nem félsz a sötétben, komám?

 De erre már nem volt, aki válaszoljon, mert a pálinka megsegíté az ördögöt, az pedig egyenesen a kút fenekéig iparkodott, s ahajt nyomban beléfulladt. Azóta es ihatatlan a csorgó vize a Lina-kanyarban, s az ördögnyargalásnak es egyszeribe vége szakadt a Hargitán. De még Csík es ördög nélkül maradt újfent, s ez igen szemet szúrt a Jóistennek. El es rendelte rögvest, hogy a pokolfajzatok sorakozzanak elejibe, hogy hadd lám, kit tudjon küldeni Csíkországba szolgálatra.

  Igen ám, de azok nem igyekeztek, mert Csíkba egyik se akart menni, odaveszni. Erősen kezdtek rimánkodni az ördögök. Erre az Atyaúristen es megszeppent egy kicsit, hogy most ővele es mi lesz, mert, ha az ördögök nem végzik dolgukat, akkor biza az emberfia se fogja áhítani őt, hát megfenyítette az ördögöket erősen, hogy márpedig, ha valamelyik nem megy önszántából, akkor biza sorsot húz, s akit kihúzott az megy Csíkba szolgálatot teljesíteni. Látván az ördögök, hogy nincsen apelláta, hát imádkozni kezdtek! Imádkozni hát, a Miatyánktól zengett az egész pokol! Ezt látván, az Atyaúristen es egy cseppet meresztette a szemét, mert hát ugye imádkozó ördögöt még egyet se látott. Kedvére való volt a dolog, hogy így kérlelik, s imádkoznak, s hamarjában meg es enyhült. Kiegyeztek, hogy ezután csak az az ördög megy Csíkba szolgálatra amelyik valamilyen oknál fogva büntetését tölti. Mert a csíkiak amúgy es hívők, hát elég, ha néhanapján a pokolból fel-fel néznek oda. Meg aztán titkon Ő es félt egy kicsit, hogy a sok pótlásban, nehogy szépen még ördög nélkül maradjon a pokol.

Hjaj, de hogy hálálkodtak az ördögök! Ezek után mindegyik olyan jól viselkedett, ahogyan az ördögtermészete megengedte neki. Nem mondom, néha csak kévánkoztak vala az emberek közé, hogy a pokol egyhangúságát egy kis huncutsággal megcifrázzák, de inkább azt tartották, ölje meg az unalom odalent a kénköves bugyrokban őket, ha kell, mert nekik biza ott es jobb, mint Csíkban!

(Ez a novella a Magyar Művészeti Akadémia és a Magyar Írószövetség 'Tamási Áron 125 című novellapályázatán 3. helyezést ért el.)