– Jelöltek, a gyűlést megnyitom – emelkedett fel a vezér. Helyeslő moraj futott végig az egybegyűltek között. A levelek csendesen zizegtek. A legfegyelmezetlenebbek is lenyelték utolsó banánjukat, lekuporodtak. A szavanna felől langyos szél fújdogált.
– Csendet kérek, fontos dolgot jöttünk össze megbeszélni – hallatszott ismét az öreg hangja. – Mindenki őrizze meg a komolyságát. A jövőről döntünk itt ma – tette hozzá elérzékenyülve.
A moraj úgy szökött föl, mint fagyos földből az illanó gejzír. Pempó, a termetes hím nagyot csapott a mellette ülő nőstény vaskos fenekére, s a válaszként elcsattanó pofon után elszabadult a pokol.
Grum, a kétméteres gibbon ugrott fel. – Ez az, kérem, éppenséggel ez az, én semmiképpen nem, ezt egyértelműen nem! Én kérem, ez ellen a leghatározottabban tiltakozom! Én mindent támogatok, ami értelmes, de ezt nem, ezt semmiképpen!
– Vigas! – sipította egy erős hang. – Mindig jár a szája, most mutassa meg, mit tud! Egy ilyen vén csepűrágóért úgysem kár!
– Csepűrágó a nagyanyád – zúgott felé a levegőben néhány frissen szakított kókuszdió. – Hogy merészelsz ilyet kiengedni a szádon!?
– Merészelek! – kiabálta szinte sokkos állapotban a fehér galléros maki. – És ha azt hiszed, hogy fenn hordhatod az orrod, mert barátod az orángután, akkor tévedsz!
– Befogod, vagy... – hatalmas reccsenéssel szakadt le egy ág, mindenki ugrott mindenfelé. Csoda, hogy nagyobb baj nem történt.
– Én úgy gondolom – kezdte tudálékosan egy idősebb pávián olyan elegáns mozdulatot téve, mintha valamely balettiskolában tanulta volna. – Én úgy gondolom, hogy ez egy nagyon érzékeny kérdés...
Csönd lett, csak a szél suttogott diszkréten az ágak között.
– Mondd már – türelmetlenkedett egy cerkóf. – Engem speciel érdekelne.
– Mi az, ami érdekelne, kisöreg? – zengett fel egy sörényes pávián baritonja. – A helyzet világos, nemde? Az evolúció a kérdés. Ragaszkodjunk a tényekhez, kérem. Ha kibírtuk a fán millió évekig, akkor miféle őrült ötlet szakítani ezzel? Ha jó volt itt az eleinknek és azok eleinek, de még tízezer generációra visszamenve is eleink elei eleinek, akkor miért nem jó nektek? Jön egy újító, és... – Szélhámos! – sipított bele egy füles maki.
– Szélhámos, hát nem látjátok? Át akar verni mindannyiunkat! Hogy kiszolgáltatottak legyünk a pampán! Míg itt, a lombkoronában mi vagyunk a királyok!
– Királyok, hihi, a királyok – kontrázott egy kapucinus majmocska. – Királyok, királyok vagyunk!
– Úgy van! – ugrott fel meglepő gyorsasággal egy mázsás gorilla. – Nem hagyjuk magunkat átverni! Olyan jól berendezkedtünk itt.
– Így van – replikázott egy gibbon. – De azért talán kipróbálhatná a dolgot valaki. Menjen a maki, én azt mondom.
– Maki barátunk nem megy sehová – hallatszott a vezér erős hangja. – Gondoljuk meg kérem, mit beszélünk!
A maki erre hálásan bújt bele az öreg lelógó szőrpamacsaiba.
– Kegyelem, kegyelmezzetek! – szirénázott vérlázító hangon egy cerkóf. – Nekem családom van, gyerekeim...
– A te gyerekeid? – röhögött vastagon egy bőgőmajom. – Mind a szomszédra ütött.
– Majd ütök én mindjárt! – futott föl a hatalmas fa törzsén egy éltes gorilla, köztudottan a cerkóf legjobb barátja. – Majd én rendbe rakom a képedet!
– Menjen Rózsi! – üvöltötte egy hang. – Rózsi, a szőrös lelkű gibbon. Ő úgyis emberszabású!
– Majd átszablak én! – ugrott középre egy tekintélyes csimpánz. – Azt én mondom meg, ki milyen szabású, érthető?
– Na persze, rokon – hallatszott az egyik ágról. – Rokon, rokonka...
– Protekciós! – sipította erre egy idegbeteg maki.
– Tartsd a szád! – zúgott felé vagy húsz kókuszdió egyszerre.
– Bedolgozom a tyúkszemed a torkodba! – repült felé egy gibbon is. – Azt hiszed, nem hallottam, hogy tegnap már a neanderi völgy felől érdeklődtél?
– Akkor menjen a huskafarkú – kiáltotta valaki. – A huskafarkúnak vannak ambíciói!
– Ugyan, az dilettáns! – zúgott az ágak közül. – Még visszafejlődik amőbává.
– Mimőbává? – zörrent föl egy hatalmas gibbon hangja. – Viselkedjünk, kérem!
– Te csak fogd be a szád, a te utódod lesz Darwin! – torkollt le valaki valakit.
– Cseeend! – dördült el az öreg hangja a főágon. – Csend legyen! Viselkedjetek majmokhoz méltó módon!
Ez hatott. A kedélyek átmenetileg lecsillapodtak. Egy apró maki állt fel, sugárzó fehér szőrzete tekintélyt kölcsönzött neki.
– Nem akarok ember lenni – mondta komoly hangsúllyal. – Majom volt az öregapám, a szépapám, miért pont nekem kellene törzsfejlődnöm? – kérdezte egy hatásos gesztus kíséretében.
Vastaps dörgött fel a hatalmas fán.
– A szívemből beszél – csatlakozott azonnal Baljos, a bőgőmajom. – Minek telhetetlenkedni? Nem elég nektek az, amink van? Ez a szép majombirodalom?
– Ez az – repült fel a legmagasabb ágra egy cerkóf. – Nézzetek körül, hisz mi vagyunk a teremtés koronái! Ez nem elég? Kinek nem elég? – tette hozzá pazar pátosszal.
– Így van – kontrázott neki egy jókora bőgőmajom. – Van ennél több? Kinek nem tetszik a majomuralom? Ez az ambíciók csúcsa!
– Le kell tárgyalni, meg kell szavaztatni – dörgött közbe egy jogász nyugalmával egy fehérszakállú gibbon olyan mozdulatot téve, mintha máris egy igazgatói bársonyszékben érezné magát.
– Azért egy elnök csak kell a csapatba...
– Alelnökök, alelnökök – sipítoztak néhányan. – Ügyvezető igazgatók...
– Főtitkár – szólt valaki áradozva.
– Csend – hallatszott újra a vezér hangja. – Ide hallgassatok, ki kellene próbálni. Szép pálya, nagyon szép pálya. Két lábra állni, kiegyenesedni, nagyon szép pálya. Késsel-villával enni, nagyszerű pálya. Csupa jó ötletem van, figyeljetek. Háborúkat szervezünk majd, feltaláljuk a jövő fegyvereit...
– Az aranypénzt! – rebegte közbe mennyei hangon valaki. – A bankokat...
– A bankárokat...
– Az inkvizíciót...
– A gyártósorokat...
– A spanyolcsizmát...
– A sztriptízt – ragyogtak fel a szemek.
– A sztriptízt, azt mindenképpen – bólintott az öreg. – A gőzgépet, felnéznek majd ránk...
– Az atombombát – kontrázott valaki.
– Azt, az atombombát! – ábrándoztak többen.
– Hirosimát! – skandálták kórusban a hülyébbek. – Hirosimát akarunk!
– Lesz, lesz – nyugtatta meg őket a vezér. – Nem lesz az a sapiens annyira sapiens...
– Nagyon szép pálya – ábrándozott egy ősz gibbon. – A gőzgépet...
– Maradi! A kommutátor motort!
– Te sznob! Inkább a többnejűséget!
– Igen, azt mindenképpen – csillogtak a szemek. – A polietilént...
– Helyes, anélkül nem élet az élet. Léghajót...
– A könyvelést...
– A kettős könyvelést!
– A baksist!
– A kasszát...
– A kasszafúrást...
– Azt, a fúrást...
– A váltóáramot!
– A villamosszéket!
– Űrhajót!
– Ez az! Repülni fogunk! – Így van – dördült el a főnök. – Minden a miénk lesz, a jövő, a jövő! Nos, melyikőtök kezdi?
Síri csend lett, hosszú, mély csend.
– Menjen a maki...
– Én nem. Menjen a bőgő.
– Mit mondtál? Menjen a gibbon!
– Te, kitépem a nyelved – ütött egy orángután, és újra elszabadult a pokol. Hatalmas verekedés lángolt fel az óriási magnóliafán, majmok százai vetették magukat a küzdelembe, a főnök gorillái hasztalan igyekeztek rendet teremteni közöttük. Az ág, amelyen ültem, nagyot lendült, és én, a majmok rendjének legsilányabbika, lehuppantam a földre. A nagy verekedésben észre sem vették, hogy eltűntem közülük. Az ágak közt pofonok záporoztak, vérlázító szidalmak keringtek. Üvöltözés, rikácsolás verte föl a csendet. Felnéztem rájuk, de semmi kedvem nem volt visszamászni a fára. A majmok közé.
Megpróbáltam felegyenesedni. Nehezen ment, a fenekem fájt, a csigolyáim nyikorogtak. Újból megpróbáltam, sikerült. Néhány célt tévesztett kókuszdió landolt mellettem a földön, de már nem is hederítettem rájuk.
Visszanéztem a fára, a tombolás ott csak erősebb lett.
Megfordultam, előttem egy sík mező terült el hívogatón. A szavanna felől biztató szél fújt.
Elindultam.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. júniusi számában)
