Ültetek az angyallal egy felhő szélén, és hallgattatok. Odalent lassan leszállt az este, elcsendesedett a világ. Fények gyúltak szerteszét, mintha millió szentjánosbogár szállt volna le a földre. Távol, a hegyek alján, sűrű pelyhekben hullott a hó. Arra gondoltál, most nem szabad megszólalni, megtörni a varázst. Nem szabad megmoccanni sem, széttörni ezt a csodás állapotot.
– Mire gondolsz? – Meglepődtél, amikor hozzád ért az angyal szava. Nem hallottad, inkább érezted a kérdést.
– Arra, milyen felemelő állapot ez – válaszoltad. – S arra, hogy sokan még ma sem tudnak lazítani. Félek, hogy sokan ünnepelni sem tudnak már.
– Nem túlzol? – nézett rád csodálkozva.
– Annyi a gond ott lent – mutattad. – Háborúk, ínség, brutalitás. Erőszak és gáncsoskodás, szegénység és kishitűség. Cinizmus, mások becsapása. Megkeményedtek az emberi szívek. A szeretet – néztél rá –, a szeretet mintha eltűnőben lenne.
– Az emberi szív mélysége végtelen – mondta ő határozottan. – A szeretet végtelen, te is tudod. Nem szabad elcsüggedni, ma különösen nem.
– Tökéletesnek képzelni sem szabad a dolgokat – válaszoltad. – Ha becsapjuk önmagunkat, azzal semmit nem oldunk meg. Te is tudod, mennyire földhözragadt, kicsinyes lény az ember. Bosszúálló, gyakran kegyetlen.
– Ne csak a rossz oldalát nézd! – dorgált meg. – A helyzet sosem reménytelen. Látod, most is nyugalom van odalent.
– Huszonnégy órára – mondtad, majdnem lekicsinylően. – Karácsony kicsit visszafogja a lelkeket. Azután újra kezdődik majd minden.
Ahogy felé tekintettél, észrevetted, hogy nem figyel rád. Az arca megfeszült, egy pontra meredt odalent.
Kis, megrongált házban alig harmincéves anya szoptatta gyermekét. Mellette az ágyban jó harmincas férfi feküdt, reszketett a láztól. Jobban megnézted, Szíria fölött voltatok. A háborútól próbált Szíria egyik falucskája fölött. Azt is észrevetted, hogy az ágy fölött egy kereszt feszül. Az angyal azonban nem a fiatal párt nézte. Öt marcona férfira meredt a tekintete, akik egy keskeny ösvényen a ház felé tartottak. Sötét kendővel takarták el arcukat. Innen, fentről minden világos volt: ölni küldték őket. Bosszúból, könyörtelenül.
Megmerevedtél, ahogy észrevetted őket. – Hát még ma is?! – sikoltottál fel. – Még ma sem lehet nyugalom?
Az angyal már másfelé nézett, érdektelenül dúdolt valamit.
– Te beszéltél nekem megértésről? – kiáltottál rá. – Oda nézz, ezek még ma is ölni akarnak! – jajdultál fel.
Az angyal nem reagált, tekintete továbbra is a távolba meredt. A csapat odalent a házhoz ért. Arab feliratos fekete zászló volt egyikük kezében.
– Nem látod, mi történik?! – üvöltöttél rá. – Tegyél valamit, különben ezek gyilkolni fognak! – Szabad akaratotok van, nem? – válaszolt, szinte flegmán. – Ti, teremtés koronái!
Nem bírtad ki, leugrottál. Lehuppantál, egyenesen az ösvényre, a ház mellé. A katonák épp akkor értek oda. Próbáltad volna feltartóztatni őket, ám mint a rossz álomban, a végtagjaid nem engedelmeskedtek. A katonák elmasíroztak melletted, be a házba. Egyikük kibiztosította a fegyverét. A fejkendője kissé félrecsúszott, s te rádöbbentél, láttad már valahol ezt az arcot. Egy hányingert keltő kisfilmben a világhálón, amely egy ártatlan fogoly lemészárlását mutatta be.
– Nem, Istenem, csak ezt ne! – próbáltál volna utánuk mozdulni, minden erődet összeszedve. Nem ment, mint sóbálvány, álltál ott tehetetlenül. – Ne! – akartad volna üvölteni még egyszer, ösztönösen, de nem jött ki hang a torkodon. – Ne! – Úgy érezted, az agyad kiloccsan a nagy erőlködéstől. Egész lényedet átjárta az erős igyekezet.
Ekkor egy hatalmas csattanás, éles hang zúgott végig a tájon. Nem hallottad, érezted inkább az angyal szavát: – Nem!
Egy pillanatra minden mozdulat megmerevedett. Utána már csak a békésen cuppogó kisdedet láttad anyjával, csendesen. A fekete egyenruhába öltözött katonák eltűntek, az anya jobb kezével letörölte férje homlokáról az izzadságot. – Legalább ez egyszer – sóhajtottál fel megkönnyebbülten.
– Legalább ma nem.
Felnéztél, az angyal a felhőn ült. – Ezt szépen csináltad – mondtad neki. – Kár, hogy nem vagy itt mindig, amikor ilyesmi készül.
– Te kellettél hozzá, a te akaratod – válaszolta csendben. – Az, hogy kimondd: ne!
– De nélküled...
– Megy az úgy is, hidd el – nézett rád éles tekintettel. – Csak keresd a hangot magadban...
Azután hirtelen eltűnt, csak az énekét hallottad rezegni az éterben. A fölfoghatatlan, csodaszép énekét, amely ékes harmóniává állt össze a szívedben.
Forróságot éreztél odabent, s úgy láttad, minden megolvad, fényre gyullad körülötted.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. decemberi számában)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.