Az alma – hm, az alma tehetett igazán a legkevésbé az egészről. Egy enyhe fuvallattól indíttatva, s az utána következő néhány pillanatnyi szabadság lehetőségétől megrészegülve egy jóleső nyújtózással elszakadt az ágtól, megindult lefelé: és bumm! – jókora csattanással szétloccsant az útjába került fejtetőn.
Sir Isaac bőséges ebédje után a kertbe ment sétálni. Egy fa alá telepedett, ahol az illatok pihentető álomba ringatták. Az álom közepén érte az incidens, mármint a feje és az alma nem éppen kellemes találkozása. Sir Isaac hirtelen felriadt, először szinte megbénult az ijedtségtől. A kobakja még mindig sajgott az ütéstől, odabent, a csontok mögött azonban mintha hirtelen fény gyúlt volna. Az erős ütéstől szikra csiholódott az agyában.
Sir Isaac tőle szokatlan gyorsasággal ugrott talpra, és már idézte is volna nagy elődjét: „Heuréka!”, ha azonnal eszébe nem jutott volna főnöke állandóan ismételgetett mondása: „Csak lassan, megfontoltan, mindent a maga helyén és idejében, nem kapkodni, biztosra menni, okosan haladni.” Sir Isaac tehát visszafogta magát.
Csillapítva érzékei kitörő lendületét, s betartva a szabályzat rá is vonatkozó rendelkezéseit, szép lassan elballagott a főnöke irodájába, hogy személyesen jelentse be – szó szerint, ahogy a szabályzat előírja – „az új felfedezés fennforgásának tényét”. Igyekezetét nem koronázta siker, az előszobában az éppen soros titkárnő közölte vele, hogy a főnök nincs itt, és ma már nem is jön vissza. Tudhatná, oktatta ki Sir Isaacot, ő nagyon fontos ember, számos megtisztelő funkciót tölt be, számos kapcsolatot ápol, ennek következtében az intézetben csak reggel kilenc és tíz óra között érhető el. Egyébként is, egy ilyen komoly tudós embernek tudnia kellene, hogy a szolgálati szabályzat értelmében...
Sir Isaac nem hallgatta végig az okítást, sarkon fordult és hazament. Otthon az íróasztala mögé ült, és nagy lendülettel nekifogott elmélete kidolgozásának.
Másnap pontosan kilenc órakor ismét ott állt a főnök irodája előtt. Bekopogott, de a kis titkárnő sajnálattal közölte, hogy a nagy embernek éppen egy rendkívüli ülésre kellett távoznia, előreláthatólag délután egykor lesz csak bent. Sir Isaac sarkon fordult és elment.
Délután egykor a főnök végül is fogadta őt. Nem volt jókedvében, ez még a délelőtti, valószínűleg viharos ülés hatása lehetett.
– Képzeld – fordult Isaac felé méltatlankodva –, támadnak. Engem is, személy szerint, és az intézetet is. Hogy sóhivatal, meg miegymás – mondta, remegve a dühtől.
– És nap nap után ugyanez megy! – csapott az asztalra. – Az ember nem győzi kapkodni a fejét, és megvédeni magát! Tölthetek egy kupicával?
Sir Isaac nem mondott nemet. A sarokba telepedtek egy kisasztalhoz.
– Nem is tudod, milyen értékes pillanat ez, nyugodtan leülni néhány percre egy baráttal. Félelmek, taktikák nélkül. Hanem most már te beszélj! Miért kerestél fel?
Sir Isaac nekirugaszkodott.
Alig kezdte el történetét, a főnök hitetlenkedve belevágott:
– Micsoda? Jól hallok? Egy alma miatt?
– Nem az alma a lényeg – próbálta elmagyarázni a dolgot Sir Isaac. – Meggyőződésem, hogy ami történt, az a Törvény megnyilvánulása volt. Tegnap már az elméleti kidolgozását is elkezdtem.
A főnök – egyébként a felsőház tagja – gúnyosan nézett rá.
– Fantasztikus, mennyire nem érted a mai világot! Egy alma? És szétloccsant a fejeden, azt mondod? Ismerd be, hogy ezt csak azért találtad ki, hogy érdekesebb legyen a történet – hajolt közelebb hozzá.
– Most is sajog a helye – bizonygatta Sir Isaac.
– Fogadni mernék, hogy rothadt alma volt – mondta cinikus éllel a főnök. – Egy almából akarsz ügyet csinálni, ugyan, kérlek! Már arra gondoltam, hogy betársulok hozzád, csinálunk a dologról egy szép tanulmányt együtt, valamelyik tudományos lapba – de látom, hogy komolytalan a dolog, csak rabolod az időmet. Egy rothadt almával...
– Rothadtnak éppen nem volt rothadt – horkant fel Sir Isaac. – És ez egyébként sem lényeges.
– Szétloccsant, azt mondod...
– Az én fejem kemény.
– Azt tudom – nézett rá a főnök. – Egyszóval?
– Kitartok a kérésem mellett. Ez egy komoly felfedezés.
– Ahogy gondolod – nézett rá fagyosan amaz. – De megérted, ugye, a mai helyzetben körültekintően kell eljárnunk. A támadások... – Két kezébe fogta a fejét. – És még mi lenne, ha már lenne internet!
– Térjünk vissza a realitásokhoz – szólt csendesen Sir Isaac. – Egyelőre a klasszikus fizikánál tartunk...
– Akkor majd a tanács – emelte fel az ujját a főnök.
– Köszönöm – emelkedett föl lelkesen Sir Isaac.
– Csak meg ne bánd! – ráncolta a homlokát a főnök, és kinyitotta előtte az ajtót.
A tanács a kellő komolysággal állt neki az ügynek.
– Érdekes felvetés, mindenképpen meg kell vitatni, de azért nem kell ajtóstul rohanni a házba – fejezte be vitaindítóját a főnök. – Most pedig átadom a szót kedves munkatársunknak.
– Uraim – Sir Isaac szinte ragyogott. – Van szerencsém bejelenteni önöknek, hogy egy korszakalkotó felfedezést sikerült tennem. Szíves engedelmükkel ismertetném önökkel a részleteket. Tegnap délután, az intézet kertjében...
A tanácstagok szótlanul hallgatták.
– Uraim, hallották az előterjesztést, azt javaslom, vitassuk meg – állt fel mosolyogva a főnök. – A bizottságé a szó... A bizottság élt a jogával.
– Szóval egy alma, így mondta, kolléga? Gondolja, hogy egy almából ilyen messzemenő következtetéseket lehet levonni? És milyen volt azaz alma, kérem? Hogyhogy nevetséges kérdés? És ha, kérem, teszem azt, egyszer csak egy négyszögletes alma esne a mi kedves Sir Isaacunk fejére? Ne kuncogjunk, kérem, nekünk minden eshetőséget meg kell vizsgálnunk! Sir Isaac is beismerhetné, hogy szándékosan jár az almafák alá, mintegy provokálni azokat. Mi pedig törjük itt magunkat utána. Merre is esett az az alma? És ha – teszem azt – nem lefelé esett volna? Igen, kérem, akkor mi lenne?
– ...
– Ez már személyeskedés, ezt kikérem magamnak! És ha egyszer mégsem lefelé esne, akkor külön törvényt alkotnánk? Ne kenjük el a problémát, kollégák, én a kérdések konstruktív és alkotó módon történő megvitatása mellett vagyok. És ha – teszem azt – egy körtéről lenne szó? Na ugye, ez eszükbe sem jutott a kollégáknak! Tisztelettel visszatérnék a négyszögletű objektum problémájára. Mert mi történne, kérdem én, mi történne akkor, ha egy ilyen tárgy esne egyszer a mi szeretett Sir Isaacunk koponyájára? Igen kérem, ezzel az eshetőséggel is szembe kell néznünk. Sőt, továbbmegyek: Lapjával vagy élével hullana-e Sir Isaacunk nagyra becsült fejére? Nem mindegy, kérem, nagyon nem mindegy! Továbbmegyek: kinek a fájáról hullt egyáltalán kinek a fejére az az alma? Ne kerülgessük a forró kását, kollégák, vágjunk bele a közepébe. Tisztázzuk az esetleges félreértéseket.
– Miféle félreértéseket? – Sir Isaac nem bírta tovább idegekkel, kiborult. – A bizottsági ülés azonban ennek ellenére nem fulladt botrányba, bölcs döntéssel zárult.
– Bonyolult lett ez a világ, őrült módon felgyorsult – mondta a főnök, még mindig felsőházi tag. – Már alig ismerem ki magam benne – fordult Sir Isaac felé másnap, amikor a kert sarkában ültek egy kedves kis asztalnál.
– Épp ezért kell a törvény – pedzette újból az ügyet Sir Isaac. – A Teremtő is így gondolhatta.
– Már megint? – horkant fel a főnök. – Javíthatatlanul keményfejű vagy.
– Én csak ... – próbálkozott csendben Sir Isaac.
– Mindent elintéztem, nem? – vágta a szeme közé a főnök.
– Tiéd az elsőbbség, de meg kell bizonyosodnunk a dologról. Megmondtam, hogy amíg ezt az ügyet le nem zárjuk, nem lépünk tovább. Newton törvényeit nem lehet csak úgy összecsapni! A fejed és az alma viszonyának tisztázásáig minden egyéb kutatást felfüggesztettem.
– De éppen...
– Az utókornak dolgozunk! A történelemnek! De én nem tehetek róla, hogy azóta szélcsend van odakint. Pedig a kollégák – nézd csak! – mindent megtesznek a felfedezésed sikeres bizonyításáért!
A kertben még mindig bódítottak az illatok. A vastag pázsiton minden almafa alatt a bizottság egy-egy tagja ült, várva, hogy megismétlődik vele, ami Sir Isaackal és ama almával történt.
Ám odakint makacsul tartotta magát a szélcsend.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. júniusi számában)
