Gimnazista voltam, amikor ellátogatott hozzánk egy illuzionista. Igazi hús-vér bűvész, egy piros arcú, kövérkés, állandóan mosolygó, alacsony emberke, akit egy sovány, légies, fiatal lány kísért.
– Az asszisztensem – mutatta be őt büszkén mindenkinek, aki csak leállt velük egy pár szóra, s a kislány ilyenkor szemérmesen lehajtotta a fejét.
Néhányan azt rebesgették, hogy a nevelt lánya, azért ragaszkodik úgy hozzá. Az édes gyermeke nem lehet, fejtegették, hiszen egyáltalán nem hasonlít rá. Az a genetika megcsúfolása lenne, hiszen köztudott, hogy minden gyerek hasonlít valamennyire a szüleire. Csakis a nevelt lányáról lehet szó tehát, vagy valamilyen más rokongyerekről. Mert valóban úgy volt: a lány teljességgel az ellentéte volt a harsány, az élet örömeit láthatóan habzsoló, a dinamikától szinte kicsattanó emberkének.
– Holnap az első óra elmarad, helyette az illuzionista úr műsorát nézitek meg – mondta az osztályfőnökünk. – Mindenki hozzon magával öt koronát, belépődíj gyanánt – tette még hozzá, s nekünk azonnal átfutott az agyunkon, hogy háromszáz diákkal számítva az öt korona kitesz ezerötszáz koronát is, ami igen csinos summa.
– Amiből biztosan kap majd az igazgató úr is egy kis baksist, mivel megengedte a bemutató megtartását – tette hozzá Tibor barátom. Ezen mindannyian elcsodálkoztunk, nekünk eszünkbe sem jutott volna, hogy egy előadásnak ilyen összefüggései is lehetnek. Tibor azonban jobban értesültnek tűnt nálunk, s bár néha csóváltuk a fejünket egynémely kijelentése hallatán, a titokzatosság valahogy hozzátartozott a lényéhez.
Másnap reggel már hordtuk is le a székeket a jókora terembe. Pár perccel nyolc után elkezdődött az előadás. A bűvész úr annak rendje és módja szerint valódi fekete palástban és éjfekete cilinderben jelent meg előttünk, bemutatott néhány trükköt, pár közülük egészen ügyesnek tűnt. Jól szórakoztunk a dolgon, annál is inkább, mert érdekesebb foglalatosságnak találtuk az ilyesmit, mint a matematikát.
A kislány pedig kimondottan vonzó volt légies, finom ruhácskájában. Lehetett úgy tizenöt-tizenhat éves, alig pár hónappal fiatalabb nálunk, a mozdulatai kétségkívül kecsesek voltak, s az ügyessége is magával ragadó. Azonnal meg is állapítottuk, hogy a mostohaapja bizonyára korán kezdhette a felkészítését, hogy ilyen finomra tudta csiszolni a stílusát. Ám az mindvégig zavart bennünket, hogy a lány arcán az érzelem egyetlen apró megnyilvánulását sem fedezhettük fel – annak ellenére, hogy az első sorban ültünk, s az események szinte az arcunk előtt peregtek.
– Ez egy zsarnok lehet, ez a pasas – súgta felénk a második sorból Tibor, aki a jelek szerint ugyanerre gondolhatott. S lélekben egyszeriben egy elszánt partizánosztaggá váltunk, amely legszentebb céljának a szegény lány zsarnokság alóli felszabadítását tűzte ki célul maga elé.
A lehetőség nem váratott magára sokáig. Jó húsz percnyi zsonglőrködés után az illuzionista úr bejelentette, hogy elérkeztünk az előadás fénypontjához, amikor is ő meghipnotizál néhányunkat. Több se kellett nekünk: az előző nap délutánján ugyanis hatalmas vitába keveredtünk Sándorral, az osztály egyik eminens diákjával, aki arról volt híres, hogy mindent elhitt, amit a tanárok mondtak neki. Az egyedüli volt közülünk, aki még Darwin elméletéről is azt mondta, hogy ő bizony azt elhiszi úgy, ahogy magyarázták nekünk. Mi viszont komolyan ellenkeztünk vele, inkább a plébános úr véleményét osztottuk, amely szerint ki látott már olyat, hogy a vadgalambnak ne vadgalamb legyen a gyermeke, a lónak kiscsikó, a tehénnek meg borjú. Majomtól sem származhat tehát ember, nyilatkoztatta ki vaslogikával a plébános úr az ítéletét, s ez bizony nagyon logikusnak tűnt számunkra. Rá is ragadt Sándorra a Majdor csúfnév, amely kifejezést a majom és a Sándor nevek öszszevonásából zseniáliskodtuk össze. S bizony az előző nap délutánján is kis híján verekedésbe torkollott ama vitánk, amit épp Majdor hívott elő azzal az állításával, hogy náluk, a faluban, az elmúlt vasárnap délutánján az illuzionista úr képes volt meghallucináltatni még a helyi harangozót is.
– Bizonyára a nevelt lányát is hipnotizálja – zárta le vitánkat komoly arccal Feri, aki az egyedüli volt közülünk, aki olvasott okkult tudományokkal foglalkozó könyveket is. – Azért követheti mindenüvé őt, olyan odaadással az a szegény lány.
Tovább nem is merenghettünk efölött, mert felharsant a bűvész úr komoly decibelekben mérhető hangja. Öt önkéntes jelentkezőt kért. Mondanom sem kell, azonnal felpattantunk mind, a tegnapi vita résztvevői. Konkurencia is lett volna, persze, de azokat gyorsan viszszatoltuk a székükre. Így tehát mi öten álltunk ki a saját diáktársainkból összeállt publikum elé, én magam szinte kiugrottam a bőrömből izgalmamban, hogy most végre a saját bőrömön fogom megtapasztalni a hipnotizálás hatásait.
A bűvész úr azonban profi volt, biztosra ment. Először is mindannyiunkat letesztelt. Kihívta közülünk az elsőt az emelvény szélére, közel a közönséghez, s már mondta is neki hangosan, hogy mindenki értse:
– Úgy érzed, hogy óriási teher nehezedik a jobb oldaladra, és húz téged, majdnem elesel!
Nagy megdöbbenésemre azt láttam, hogy Tibor egész teste elmozdul jobbra, ám az illuzionista úr egy teátrális gesztussal visszanyomja őt egyensúlyi állapotába. S újból mondja:
– Most azt érzed, hogy balra szorít téged a hatalmas teher! – S Tibor már mozdul is balra, lehunyt szemmel, ahogy a bűvész úr kommendálta.
Nem hittem a szememnek, nem értettem, mi történik. Tibor nagy hangjára gondoltam, amellyel tegnap még erőteljesen megkérdőjelezte a bűvész mágikus erejét – s most íme, ő a nagy példa: mint egy robot, engedelmeskedik. Feri, a következő delikvens ugyanúgy szerepelt, bár ő kevésbé lengett ki, a mozdulatai is darabosabbak voltak.
Én negyedikként kerültem sorra, és megfogadtam, minden erőmmel azon leszek, hogy az illuzionista úr engem bizony meg ne hipnotizáljon. A bűvész úr kilendített a színpad elejére, s ahogy épp befejeztem a néhány lépést, már hallottam is összeszorított fogai közül a csendes, sziszegő hangot:
– Most azt tegye, amit mondok magának. Megértette?
Értetlenül nézhettem rá, mert suttogva megismételte: – Azt tegye, amit mondok, hallja?
Hirtelen nem volt világos számomra, mi történik, de máris hallottam a recsegő parancsot:
– Most hunyja le a szemét!
Lehunytam, de csak félig, és a szempilláim közül éberen próbáltam megfigyelni, mi történik körülöttem. Hallottam a mondatot:
– Most óriási súly nehezedik a bal oldalára – és teátrálisan megfogta a fejem elöl, és tolta erősen a bal oldalra. Én, semmi súlyt nem érezvén, ellenálltam.
– Bal oldalra! – szinte ordította, majd szembeállt velem, a közönségnek háttal, s a foga közül szűrte a szót: – Balra dőlsz, te fajankó, nem érted?
– Nem érzek semmit – súgtam neki. – Nincs itt semmiféle teher, nem érzem… – mondtam volna, de ő már a jobb oldali mondatnál tartott.
– Most a jobb oldalára nehezedik a súly – szinte harsogta, s erőlködve lökdöste a fejem, én pedig ellenálltam, felágaskodott bennem a lázadó tinédzser.
– Nem érzek semmit – súgtam neki megint. Erre ő hátralökött, s a közönség felé fordult:
– Ez nagyon fáradt, használhatatlan. Jöjjön a következő! – kiáltotta harsányan, erőltetett, mesterséges kacajjal, és láttam, ahogy Sándor azonnal ott terem, majd szolgalelkűen dől el balra, jobbra, s most, hogy tudom már, mire kell figyelni, egészen ide hallottam a számára is elmondott instrukciókat: – Azt tegye, amit mondok magának, megértette!?
És láttam, amint eldőlnek a parancs szerint először jobbra, majd balra, előre és hátra, azután csak ketten maradtak a színpadon, a két leginkább együttműködő, akik csúsztak tovább a hazug engedelmesség lejtőjén, tovább és tovább...
...és hallották a parancsot, hogy maga most egy kakas, kakasként, peckesen lépked – és elámultam, amikor láttam, hogy Tibor tényleg peckesen kakaskodik a színen, a karjaival csapkod, mintha szárnyai lennének, még kukorékol is egy nagyot… És Sándor is, ugyanúgy...
Alig vártam, hogy szünet legyen, hogy végre megbeszélhessük a dolgot, hogy megkérdezzem tőlük, tényleg hipnotizálta-e őket az öregúr, vagy csak egy nagy szemfényvesztés volt, amihez hozzájárultak. S amikor ott voltunk végre együtt, öten az osztály sarkában, s már szinte vérig ható éllel kértem számon rajtuk a történteket, Sándor elismerte, hogy ő bizony semmit nem érzett, de követte a bűvész utasításait, mert az egész szerinte egy jó buli volt, s ő nem akart annak elrontója lenni. Tibor azt mondta, hogy ő azért érzett valamit a jobb-bal oldali súlyokból, de hozzátette, hogy képtelen volt a bűvészre koncentrálni, mert ott állt mellette közvetlenül a fiatal lány, aki súgva megismételte, amit a bűvész mondott, és hát ki ne engedelmeskedne egy ilyen ártatlan teremtésnek?
– De hiszen ti becsaptátok az embereket! – kiáltottam rájuk igazi dühvel.
– Ugyan már – mondta Tibor –, higgadj le, játék volt az egész. Nem veszed észre, hogy erről szólt a dolog, egy jó buliról? Ugye, srácok?
– De ti segítettetek neki hazudni! – mondtam izgatottan. – Félrevezettétek az embereket, nem értitek?
– Ugyan már – legyintett Sándor is. – Mindenki azért jött oda, mert ezt akarta. Ki akartak kapcsolódni, jól akarták érezni magukat. Ez az élet rendje, mi rossz van ebben?
– De hiszen tegnap…
– Ugyan, menjünk a büfébe – zárta le a vitát Péter, aki eddig csak hallgatott. – Iszonyatosan szomjas vagyok…
Majd hozzám fordult:
– Ez az élet, nem fogod fel? Majd hozzászoksz!
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2020. novemberi számában.)
