Nagy kincs, ha a sors tehetséges unokákkal áldja meg az embert. Mi négynél tartunk, a három tavaly született még pici, de a rangidős már kilencéves. A foci elkötelezett híve, regisztrált ififocista. Tavasszal volt a születésnapja, gondolkodtam, mivel lephetném meg. Eszembe jutott, hogy a magyar válogatott a Puskás Stadionban játszik két nemzetközi mérkőzést, gondoltam, akár nevelő célzattal is elmehetnénk oda.
Az elsőt, az angol meccset sajnos nézők nélkül játszották le, maradt a magyar–német. A jegyeket sikerült időben megvásárolnom, gondoltam, jó előre bejelentem neki a dolgot, hogy lelkileg is felkészüljön az élményre. Magyarán: úgy gondoltam, én irányítom majd a szálakat, hogy minél szebb, teljesebb élménye legyen. Tévedtem. A modern kor gyermekei már máshol járnak lelkiviláguk fejlettségében is. Jó három héttel a meccs előtt, amikor a suliból éppen edzésre vittem, ő kezdte meg az én felkészítésemet. –
Apu (így szólít, mert amikor beszélni tanult, rögzítette, hogy a lányaim – így az anyukája is – apunak szólítanak engem és anyunak a feleségemet, így a szülei számára maradt a papa, mama megnevezés). – Apu – nézett tehát rám igazi érdeklődéssel –, szerinted melyik csapat a jobb, a magyar vagy a német?
– Ez nem egyszerű kérdés – próbáltam meg cselezni. – Attól tartok, hogy a német.
– Szerintem is – csapott le rám azonnal, jelezve, hogy neki ez már át volt gondolva. – Ez azt is jelenti szerinted, hogy ők az esélyesebbek?
– Sajnos, igen – válaszoltam. – Attól tartok, hogy tényleg ők a jobbak.
– Én is így gondolom – nyugtázta rögtön. – De hogy fogunk szurkolni? – nézett rám tettetett naivitással. S még mielőtt reagálhattam volna, azonnal folytatta: – A magyaroknak szurkolnál szívesebben, igaz?
– Igaz – válaszoltam természetes hangon. – Ez nem lehet kérdés.
Kicsit kivárt, majd szintet lépett.
– És hajlandó lennél fogadni is az eredményre?
– Ezt hogy érted?
– Hát úgy, hogy fogadhatnánk. S ha te a magyaroknak szurkolsz, fogadhatnál a magyar győzelemre. Próbáltam megkeresni a talajt a lábam alatt.
– De épp az előbb beszéltük meg, hogy attól tartok, elveszítik majd a meccset.
– Azt túléled – mondta olyan komoly képpel, hogy már egy jövendő ügyvédet véltem látni benne. – Viszont így én nyernék.
– Te a német győzelemre akarsz fogadni? – kérdeztem színlelt döbbenettel.
– Ha te a magyarra fogadsz, nekem csak ez marad, nem? – nézett rám szinte rosszallóan, hogy egy ennyire nyilvánvaló helyzetet nem vagyok képes felfogni.
– De épp az előbb beszéltük meg, hogy szinte borítékolható a magyar veszteség, nem? – próbáltam meg kibújni a hurokból.
– A foci gömbölyű – mondta olyan komoly képpel, mint egy professzor. – A pályán minden megtörténhet, küzdeni kell – mondta fel a valószínűleg az edzőjüktől hallott mondatot.
– És mégis, hogy gondolod ezt az egészet? – kapkodtam a levegőt.
Láttam rajta, hogy ezt is átgondolta már, azonnal képbe hozott.
– Én úgy gondolom, hogy ha te nyersz, a nyereményed egy csoki lehetne. Kinéztem neked egy 314 forintos csokit, te azt kapnád nyereményként.
Bedőltem neki, ez még egy olyan szint, amibe bele lehet menni egy unokával is. Mert azt viszont nem szeretném, ha évtizedek múlva azt mesélné, hogy a nagyapja szoktatta rá a fogadásokra.
– Van annyi pénzem – tette még hozzá gyorsan, hogy lássam, komoly partnerről van szó.
– Na, rendben – mondtam kelletlenül. – És mi lenne a te esetleges nyereséged?
Felcsillant a szeme, láttam rajta, hogy most értünk el a lényeghez.
– Tudod, megjelent egy újság gyerekeknek, szép rajzolt figurák is járnak hozzá. 3 400 forintba kerül, annyi pénzem viszont már nincs, hogy azt én vegyem meg magamnak.
Most vált számomra világossá az egész, jól átgondolt tranzakció. Belementem, s eggyel több okom lett arra, hogy nagyon szurkoljak a magyar csapatnak.
Eljött a nagy nap, a meccs napja. Késő délután mentem a gyerekért, láttam, hogy megadta a módját. Focista szerelésben várt, futballcipőben, ahogy illik, rövid, sötét focista gatyában – és fekete, belga színekkel ékesített trikóban, amit a feleségemtől, a nagyanyjától kapott a foci EB idején, kedvenc belga focistája nevével a hátán.
– Ez meg mi akar lenni? – kérdeztem.
– Nincs német mezem – mondta mentegetőzve. – De ezek a színek hasonlítanak a német színekre.
– Ahogy gondolod – mondtam fejcsóválva. A biztonság kedvéért még szóltam az anyukájának, adjon egy hosszabb ujjú mezt is, ha netán jönne egy hideghullám éjjel, a meccs éjfél előtti vége előtt. A mama adott is egy szép, piros-fehér bebújóst.
Metróval mentünk, abban is megegyeztünk, hogy megadjuk a módját: a stadionban én megiszok egy sört, ő pedig egy hideg teát. Ahogy a komoly szurkolókhoz illik.
A BKK becsületére legyen mondva, sűrűn jártak a szerelvények. A kocsi, ahová beszálltunk, majdnem üres volt. Négy-öt fiatal volt csak benne, hárman közülük magyar címeres mezben.
– Látod – mondom a gyereknek –, kollégák, szurkolók. A következő állomáson is felszálltak néhányan, szintén magyar színekben. A bumm a Deák téren várt: ott vagy harmincan szálltak fel a szerelvényre, ők már hangolhattak valahol, mert erős sörszag áradt a környékükön és hangosak is voltak: Magyarország, skandálták, hija, hija, Magyarország...
– Látod, ez a kemény mag – súgtam oda a gyereknek. – Ezek nem először mennek válogatott focimeccsre...
A gyerek nézte őket, megpróbálta feldolgozni a helyzetet. Egyszer csak belém bújt a kisördög, odahajoltam a füléhez és belesúgtam:
– Szerinted ezek mit szólnának, ha megtudnák, hogy van ebben a kocsiban egy áruló?
A gyerek felkapta a fejét, értetlenül nézett rám.
– Miket beszélsz? – súgta vissza. – Miféle áruló?
– Látod, hogy itt mindenki a magyaroknak szurkol – mondtam neki tettetett közömbösséggel. – Kivéve egy valakit...
Nem válaszolt, én a szurkolókat néztem. Egyszer csak azt látom, hogy a gyerek három másodperc alatt magára húzza a mamától a lehetséges lehűlés esetére kapott piros-fehér mezt.
– Csak nem fázol? – néztem rá megjátszott ijedtséggel. – Itt nincs hideg...
– Csak azt nem akarom, hogy itt bárki azt higgye, én vagyok az áruló – bújt hozzám a gyerek. – Tudod, hogy csak fogadásból szurkolok a németeknek.
A meccs meglepően jó volt, két jó csapat összecsapása. A magyar csapat nagyszerű teljesítményt nyújtott, 1:1 lett az eredmény. A gyerek az első félidőben egyre inkább belelendült.
– Láttad, láttad? – mutatott a kivetítőre, ahol megismételték a történéseket. – Ez kötény volt, nagyon szép.
A félidő felét állva töltötte, úgy szurkolta végig a helyzeteket. A második félidőben a német kapu volt távolabb tőlünk, azt általában állva izgulta végig. A magyar támadások végén mindig megfogta a kezem, hogy biztosan rá figyeljek, s elmagyarázta (ő, a profi , nekem, az amatőrnek), hogy kell értelmeznem azt, ami a pályán történt.
– Ácsi – szóltam oda neki. – Nem vagy te egy kicsit tudathasadásos?
– Az micsoda? – fordult oda hozzám, amikor egy pici szünet volt a pályán.
– Amikor az ember lelkében két ellenkező lény él és csap össze, néha egymással szemben is.
– Ezt hogy érted? – kérdezett vissza óvatosan, érezvén, hogy ravaszkodás lehet a dologban.
– Nézlek téged, és azt látom, hogy az egész második félidőben a magyar csapatnak szurkolsz. Nem az volna a te érdeked, hogy a németek rúgjanak még egy gólt?
– De amikor a magyarok jobbak – nézett rám, mint olyanra, aki elemi dolgokat képtelen felfogni. – Láttad? Láttad ezt a szöktetést? – kérdezte azonnal, egy jó magyar helyzet után.
Lejárt az időkeret, a bíró hosszabbított néhány percet. Amíg a cserék zajlottak, elővettem a mobilomat, és felírtam a családi honlapra: „Úgy néz ki, hogy ezt megúsztam, döntetlen lett a meccs.” Épp a pontot tettem a mondat végére, amikor egy puha kéz lefogta az ujjamat:
– Ne küldd még el, van még két perc! Épp német támadás van, nem látod?
A meccs után a gyerek feldobódva értékelte a legnagyobb helyzeteket, nagyon elemében volt. A metróban azonban leállt, láttam rajta, hogy valamin gondolkodik. Amikor feljöttünk a mozgólépcsőn, egyszer csak hozzám fordult:
– Apu, mégiscsak rúgtak két gólt, azt nem mondhatjuk, hogy ez egy üres meccs volt. Én úgy gondolom, nem az volna a helyes, amit te mondtál, hogy egyikünk se fizessen semmit? Mind a ketten vegyük meg a másiknak a nyereményét, mit szólsz?
Mit lehet erre szólni? Végül is kapok egy háromszáz forintos csokit, nem?
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. januári számában)
