„Evés, evés, evés!” – zakatolta egyvégtében a szörny agya, miközben vérben forgó szemmel csörtetett a testét teljesen elrejtő kék fűtengerben. Ő volt a BK 6-os bolygó nappali csúcsragadozója. Első ránézésre olyan benyomást keltett, mint egy víziló méretű égkék sündisznó. Leginkább abban különbözött földi hasonmásaitól, hogy nem volt se füle, se orra. Nem érzett szagokat, és nem hallott hangokat. Csupán a hatalmas látószerve vezérelte, mely a színekre specializálódott. A formák másodlagosak voltak számára. Amikor evésre gondolt, a piros és a zöld színre csorgott a nyála. De csak akkor, ha a zsákmányállaton egyszerre voltak fellelhetők…
– Mi van már megint? Megtaláltad végre a bolygóhoz mellékelt használati utasítást? – kérdezte dühösen Richard Scott, a Csillag FC angol edzője, miután nagyot kortyolt jeges whiskyjéből. A pálya szélére helyezett kényelmes karosszékéből figyelte a végeláthatatlan kékségben zajló eseményeket. Kovács Álmos, a magyar pályaedző szabadkozva tárta szét a karját:
– Nyomon vagyok, főnök. De van még egy baj. A fiúk nem hajlandók tovább edzeni. Megunták a babot. Azt mondják, másfélszeres gravitáción nem lehet babkonzerven élni. Állandóan jön belőlük a gáz.
– Tudják ezek, milyen drága egy többletgravitációs edzőtábor? – Scott elvörösödött a méregtől. – Tehetek én arról, hogy csupán egy nyavalyás konzervgyár mutatott hajlandóságot a csapat szponzorálására? Az ő termékeiket kell fogyasztanunk!
– Haza akarnak menni.
– Mivel? Az űrhajó csak tíz nap múlva ér ide! Még öt földi napig nappal lesz a bolygón, addig a pálya világítását is meg kell oldanunk. Hát nem szép ez a kék fű?
*
– Mit akar már megint? – üvöltötte Scott pár órával később, a lakókonténerének ajtajában állva.
A pályaedző falfehéren meredt a kapitányra.
– James és Martinovics bement a nyíratlan fűbe, hogy könnyítsenek magukon. Órák óta nem látta őket senki.
– Micsoda? – kerekedett el a főnök szeme.
– Mr. Scott! A fű csupa vér
– Kovács félig ájultan suttogta.
– Valami elkapta és elvonszolta őket.
*
Az aprócska, beépített asztalnál ültek. Az edző teletöltötte Kovács poharát szesszel, hadd oldódjon a feszültség.
– Be kellett volna tartanunk bizonyos szabályokat – mondta csüggedten a magyar. – Már megvan a használati utasítás a bolygóhoz. Azonnal le kell cserélnünk a piros-zöld mezt! Van egy ragadozó a bolygón, amely erre a kombinációra gerjed evésileg.
Scott hatalmasat sóhajtott.
– Ez hihetetlen! Akkor... Keressünk más színeket! Üzemképes az áramfejlesztő? Lesz megfelelő fény éjszakára?
– Ja. A fényszórók már most is működnek! – nézett fáradtan Kovács a főnökére.
És beköszöntött a hosszú éjszaka.
„Evés, evés, evés” – cikázott át a vágy a másik szörny testén. Ő volt a sötétség csúcsragadozója. Fekete volt, mint a szén, és nem volt se szeme, se füle. Kifejlett szaglásával tájékozódott. Ha étekre vágyott, zsákmányállatai bélműködésének kénhidrogén szagú nyomait követte…
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. januári számában)
Nagy kincs, ha a sors tehetséges unokákkal áldja meg az embert. Mi négynél tartunk, a három tavaly született még pici, de a rangidős már kilencéves. A foci elkötelezett híve, regisztrált ififocista. Tavasszal volt a születésnapja, gondolkodtam, mivel lephetném meg. Eszembe jutott, hogy a magyar válogatott a Puskás Stadionban játszik két nemzetközi mérkőzést, gondoltam, akár nevelő célzattal is elmehetnénk oda.
Máté tehát fél órával később itt ül ezzel a modellszépségű nővel Budapest legmenőbb éttermében. Mellettük a sötéten hömpölygő Duna szívja magába a város fénypontjait. Mátét jelenleg a vele szemben ülő tünemény érdekli. Figyeli, ahogy vérvörös ajkaival csacsog, öntudatlanul végigsimít vörös körmeivel a haján. Máté nem szereti a hosszú műkörmöket, de a gondolatra, hogy az est alakulásától függően akár a hátába is mélyedhet az örömtől, feléled a vágya. Ez a nő egy valóságos szirén.
Semmi sem jelzi a szabad világ és az Intézmény közötti határt. Régóta ballag a széles, salakos úton. Kétoldalt – ritkásan bár, de az úthoz is, egymáshoz is közel – tanyák fészkelnek a szikes kaszálók, kifésült szántók között. Lágyan hullámzó vidék: lekoptatott kunhalmok tucatját sejteni a zsendülő búza alatt.
– Nem, dehogy, nem hiszek a vámpírokban – válaszoltam, és beszélgetni kezdtünk. Folyamatosan engem nézett meleg barna szemével. Megtudtam, hogy építész szeretne lenni, és zenész is, szereti az éjszakát, akkor alkot. Ha csalódik, akkor egyszerűen továbblép, és új álmokat épít. Arra gondoltam, ilyen ez a nyugati világ, meg lehet valósítani mindent. Ha nem sikerül, akkor meg továbblépünk, és új álmokat szövünk.
Egyébként imádom őket. Gyönyörű, izmos, okos állatok. Különös érzés bársonyosan puha orrukat megsimítani… Nem csodálkozom azon, hogy a jobb érzésű paraszt- és fuvaros embereknek mindig volt egy-egy olyan történetük, amelyben a Csillag, Szellő, Csinos, Fakó vagy akármilyen nevű lovuk főszerepelt. Érthető, hiszen jó esetben egy-egy patás húsz-huszonöt évig szolgálta gazdáját.
A faluban egyszer az a pletyka kapott szárnyra, hogy valaki leskelődik a házaknál esténként, bekukucskál az ablakokon, s időnként be is kopogtat rajtuk. Csak suttogásokat és feltételezéseket lehetett hallani. Nálunk is járt, meg nálunk is. Még abban sem voltak biztosak, hogy férfi-e vagy nő. Volt, aki azt állította, hogy nem is ember. Hogy csak teliholdkor jár. Volt, aki megesküdött volna, hogy ruha nélkül, ádámkosztümben látta. Abban viszont egyetértettek, hogy gyorsan tud futni, mert még senki sem érte utol, és még senkinek a kutyája sem.
A legrosszabb az, hogy titoktalan a világ. Kisebb koromban sok érdekes, sőt csudálatos dolgokkal, lényekkel, emberekkel találkoztam, s minden hatalmas és változatos volt. Mára összementek és kifakultak. Persze, ebben is van jó – a részletekben olyan érdekes elveszni. Már ha – amint Gazda mondaná – van valakinek ilyesmire érzéke. Nekem, úgy vélem, van. Annak ellenére, hogy nagy kutya lettem, még mindig jó kihasalni a fűbe, elnézni a fehér csíkos fűszálakat, a szirombontó virágokat, a lepkék cikázását, s jó sétálni, bámészkodni, beleolvasni a könyvekbe. Ezt egyébként az emberek életnek mondják. Bár nekik hozzátartozik a munka is.
Az öreg tárcsás hegedűn játszott, olvastam már róla, de csak most láttam először. Lassan vijjogott a zene, lépegetett a vicinális. Aztán folytatta az öreg tovább, néha magyarul, néha románul, néha azon a különleges hegyi nyelven. Néha rakott valaki a tűzre, a sarokban álló vaskályha kellemes meleggel töltötte meg a vagont. Kézről kézre járt a cujkás üveg és az alvadt sör, én is kaptam belőle, kaparta a torkom, égett a gyomrom, úgy éreztem, mintha lassan megalvadt volna a vérem.
A létra megbillent alattam, amikor a karácsonyfa tetejére felraktam a giccses, csillogó díszt. Bosszankodva csaptam tenyerem a fehér falra, hogy megtámasszam magam, és ne zuhanjak hátra. Ezt régen te szoktad csinálni. Neked ehhez nem kellett létra, még lábujjhegyre sem kellett állnod. Mindig megmosolyogtad, hogy alacsony vagyok, de nem rosszindulatból.
Ádám végigmormogta a mise záróakkordját, miközben a templomi pad alatt e-mailekre válaszolgatott. Dopaminra éhezve cikázott az alkalmazások között, világító ablakok nyíltak meg és tűntek el előtte. Unatkozott. A szentlélek most sem jött el hozzá, Isten pedig ezen az estén is néma volt. Ettől függetlenül minden vasárnap ellátogatott a templomba. Minden alkalommal elismételte, hogy én vétkem, én vétkem (ezt természetesen háromszor, miközben a mellét verte), meghallgatta a misét, de azt is csak úgy, mintha egy prezentációt hallgatna az irodában.