„Evés, evés, evés!” – zakatolta egyvégtében a szörny agya, miközben vérben forgó szemmel csörtetett a testét teljesen elrejtő kék fűtengerben. Ő volt a BK 6-os bolygó nappali csúcsragadozója. Első ránézésre olyan benyomást keltett, mint egy víziló méretű égkék sündisznó. Leginkább abban különbözött földi hasonmásaitól, hogy nem volt se füle, se orra. Nem érzett szagokat, és nem hallott hangokat. Csupán a hatalmas látószerve vezérelte, mely a színekre specializálódott. A formák másodlagosak voltak számára. Amikor evésre gondolt, a piros és a zöld színre csorgott a nyála. De csak akkor, ha a zsákmányállaton egyszerre voltak fellelhetők…
– Mi van már megint? Megtaláltad végre a bolygóhoz mellékelt használati utasítást? – kérdezte dühösen Richard Scott, a Csillag FC angol edzője, miután nagyot kortyolt jeges whiskyjéből. A pálya szélére helyezett kényelmes karosszékéből figyelte a végeláthatatlan kékségben zajló eseményeket. Kovács Álmos, a magyar pályaedző szabadkozva tárta szét a karját:
– Nyomon vagyok, főnök. De van még egy baj. A fiúk nem hajlandók tovább edzeni. Megunták a babot. Azt mondják, másfélszeres gravitáción nem lehet babkonzerven élni. Állandóan jön belőlük a gáz.
– Tudják ezek, milyen drága egy többletgravitációs edzőtábor? – Scott elvörösödött a méregtől. – Tehetek én arról, hogy csupán egy nyavalyás konzervgyár mutatott hajlandóságot a csapat szponzorálására? Az ő termékeiket kell fogyasztanunk!
– Haza akarnak menni.
– Mivel? Az űrhajó csak tíz nap múlva ér ide! Még öt földi napig nappal lesz a bolygón, addig a pálya világítását is meg kell oldanunk. Hát nem szép ez a kék fű?
*
– Mit akar már megint? – üvöltötte Scott pár órával később, a lakókonténerének ajtajában állva.
A pályaedző falfehéren meredt a kapitányra.
– James és Martinovics bement a nyíratlan fűbe, hogy könnyítsenek magukon. Órák óta nem látta őket senki.
– Micsoda? – kerekedett el a főnök szeme.
– Mr. Scott! A fű csupa vér
– Kovács félig ájultan suttogta.
– Valami elkapta és elvonszolta őket.
*
Az aprócska, beépített asztalnál ültek. Az edző teletöltötte Kovács poharát szesszel, hadd oldódjon a feszültség.
– Be kellett volna tartanunk bizonyos szabályokat – mondta csüggedten a magyar. – Már megvan a használati utasítás a bolygóhoz. Azonnal le kell cserélnünk a piros-zöld mezt! Van egy ragadozó a bolygón, amely erre a kombinációra gerjed evésileg.
Scott hatalmasat sóhajtott.
– Ez hihetetlen! Akkor... Keressünk más színeket! Üzemképes az áramfejlesztő? Lesz megfelelő fény éjszakára?
– Ja. A fényszórók már most is működnek! – nézett fáradtan Kovács a főnökére.
És beköszöntött a hosszú éjszaka.
„Evés, evés, evés” – cikázott át a vágy a másik szörny testén. Ő volt a sötétség csúcsragadozója. Fekete volt, mint a szén, és nem volt se szeme, se füle. Kifejlett szaglásával tájékozódott. Ha étekre vágyott, zsákmányállatai bélműködésének kénhidrogén szagú nyomait követte…
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. januári számában)
Nézem, ahogy beszél. Elkalandozom. Néha nem is tudom, mit mond, csak a száját nézem, időnként a szemébe pillantok. Mélykék. Mi az, hogy mélykék? Hogy mélyen belé látok? Hogy elveszek benne? Hogy ott a mélységben összekapcsolódunk? Vajon ő tudja ezt? Vagy a személyiségrétegei most, ebben az életünkben elrejtik még a tudást önmaga elől?
Harminc év után sem múlt el úgy nap az életében, hogy ne jutott volna eszébe az a kora délután, amikor a dunakeszi révre várakoztak, mint most ezek a fiatalok itt, akik, bár még csak szürkület van, máris fáklyát gyújtottak, nyilván odaátról várnak valakit, és tudják, mire átér a komp, be is sötétedik. Annak idején ők a túlsó partra szerettek volna átjutni. A többi fiúval együtt János is hallotta Vera felharsanó kacagását az ártéri fák közül, aztán közvetlenül utána a sikoltást, amitől meghűlt ereiben a vér, jó darabig mozdulni sem tudott, mire leért a partra, Verát már körbevették a többiek.
Yarden már kora reggeltől forgott, mint a ringlispíl: vendéget várt. Ritkaságszámba ment nála akkoriban a látogató, így nem bízta teljes mértékben a gépekre a takarítást. Persze azért ne gondold, hogy felmosott vagy porszívózott – nem ment el az esze! Inkább azon lakássejteket rendezgette, amelyeket vendégének is megmutat majd.
Régen valahogy úgy képzeltem, az ördög azért teremtette meg a gitárszólót, hogy az énekesnek legyen ideje whiskyt inni két üvöltés között. Látom, ahogy ott remeg az üveg a lábdob előtt, a szesz már félig „elpárolgott” belőle, én meg egyre jobban szédülök. Ahogy a gitárosunk belekezd a szólóba, kitekerem a kupakot, nagyot kortyolok, és hagyom, hogy a hangszálaim felforrósodjanak, rövid időre tisztára pucolja a torkomat a szesz.
Sudár, égre csodálkozó fák között kígyózó, süppedős ösvény viszi lábam. Erdei sudárút. Az óriások lombkoronáján át beszórja fényét a nap. Mintha mindenfelé aranypor lebegne. Avar- és gombaillat lengi be a levegőt, teret adva a kesernyés szagú friss zöldnek is. Ballagok. Mintha álmodnék. Távol a város zajától minden más értelmet nyer.
Hallottál már a ravasz vándordiákról, aki mágikus könyvéből képes akár egy sárkányt is kiolvasni? Akitől reszketnek a népek, hiszen sötét varázserejével irányítani tudja az időjárást? Nem? Hát akkor éppen itt az ideje! De mégis ki is ő? És tényleg oly rémisztő, mint ahogyan mondják?
Almabál. Azt szerveztek itt, a Székelyföld eme eldugott zugában minden ősszel. Bár egyre nehezebben jött össze, a fiatalság ugyanis egyre fogyott. Lejjebb, ahol a szőlő megterem, ha nem is nagy mennyiségben, de bár mutatóban, háztájékon, szüreti bálokat szerveztek, de itt a szőlő nem igazán volt honos (bár néhányan próbálkoztak a direkttermő fajtákkal), itt a vendég csak akkor kért bort a házigazdától, ha sérteni akart.
Legendák terjednek az újságírók között, hogy vajon miképpen alakulhatott meg a Kelet Az Új Nyugat folyóirat. Mivel az alapítás után húsz évvel csatlakoztam a szerkesztőséghez, így szokásommá vált, hogy kérdéseket tegyek fel ezzel kapcsolatban a munkatársaimnak. Tudni kell rólam, hogy még csak két éve kezdtem el újságírással foglalkozni. Ám a kollégáim sem tudnak többet, mint én, talán csak egyikük-másikuk, de persze ők sem mondhatják el. Miért? Mert titok övezi az alapítók kilétét, vagy csupán nem szeretnék, hogy megtudjuk, ki kicsoda volt akkortájt.
De íme, az ajtó nyílik. Apám érkezik. Vállára vetett kabátban belép és körülnéz. Az aranyozott székek, karcsú lábú, kecses asztalkák, festmények világa nem az övé. De apám, ez az én szülőm, minden képtelen helyhez és helyzethez azonnal, dühítően és villámgyorsan alkalmazkodik. Shit!, mondom magamban, nem változott. Nem remélhetek semmit tőle. Csak pénzt. De azt nagyon.
Klára azt kérte, csak fehér virágokat vigyünk a temetésére. Nem valami ötletes. Ha én lettem volna a helyében, kékeket vagy feketéket kérek, hogy a rokonoknak ne legyen olyan könnyű dolguk. És ragaszkodtam volna hozzá, hogy ne legyen a temetésen pap – utálom a papokat –, és hogy rendes zenét játsszanak, ne azt a templomi nyavalygást. Talán Vangelist. Vagy valami sötét, kétségbeesett rockot.