Csukárdi Sándor: A Czigány-metamorfózis

(1908) Az abszint még lötyögött a pohárban az előző pillanat emlékeként. Jó volna újra meglöttyinteni – gondolta Ady. Pisszenni sem szabad. Czigány kezében megroppant az ecset, és festék fröccsent a vászonra. Még több barnát kellett felvinnie. Oda a szeme köré. Endre nem mozdult. Ő nagyon is csúnyának vallotta magát, de Dezső keze és az ecset most még ocsmányabb külsőt adott a költőnek, akinek ez tagadhatatlanul imponált. Kényelmetlen volt egy helyben állnia. Sosem szokta így összekulcsolni a kezeit. Természetellenesnek érezte magát, de főként a könyv zavarta, amit a tenyerébe nyomott a piktor. Nincs ő hozzászokva ehhez, hogy akármit a kezébe vegyen. – Vajon a nagy Cézanne mester is így dolgozott? – kérdezte magától, hogy elterelje figyelmét lábának zsibbadásáról. – Bezzeg Czigány ihat megint – irigykedett. A pohár maszatos maradt a festéktől, mintha alvadt vér tapadna az üveg falára. Ady egyből kiszúrta a vérfoltot. Dezső ujjainak pókhálóit tükrözte vissza az ibrik. Ady hirtelen megrezzent. Úgy érezte, valami olyat látott, amit nem szabadott volna meglátnia. Újra a festő tekintetét kereste, hogy megnyugvást találjon benne, de az megbújt a festőállvány mögött. Csak a feje búbja látszott, ahogy a piktor a vászon fölé hajolt és dús, hollófekete haja elvált a homloktól. A költő lelke az előző rezzenésből most hirtelen megdermedt. Két dudort, vagy inkább szarvkezdeményt vélt felfedezni a sötét bozont között. – Ő volna az? – kétkedett. – Hát ő volna maga az ördög? Ebben a pillanatban Dezső kikukkantott a ráma felett. Élesvörös szemekkel méregette a költőt, majd újra alábukott. – Vajon észrevette? Vajon látta, hogy láttam? – suttogta magának Ady a reszkető kérdéseket. – Meg is vagyunk, Bandikám! – lépett ismét az asztalhoz Czigány, és italospoharához nyúlt, de nem kortyolt bele. Tenyerébe öntötte a maradék abszintot, és megdörzsölte kezét. A friss vértől megtisztult öklök most a festőállványhoz nyúltak, s kifordították a vásznat. – Ki lehetett bírni, nem? – Ady úgy tett, mintha portréját vizsgálná, de igazából a piktort méregette. A zsenge szarvakat kémlelte a furcsa koponyán, és a néhány perce még rőt színben vibráló szemeket. Nem találta már. Valahogy elmosódtak az abszinttal a fénytelen műteremben.

(1911) Mária aznap nagyon későn aludt el. Érezte a só illatát, az arcára száradt könnyeket. Enyhe, kellemes drog, ami éjszakánként elaltatta őt. Dezső megint kimarad. Nőcskéknél keres boldogságot. Hajnalban, mikor hazabotorkál, az idegen parfümillat és a borgőzös lehelet versenyt futnak az ágyig. Egyiket sem fogadná be szívesen a tiszta dunyha közé, és a szagok mindig felébresztik. – Nem akarok megint alvást színlelni, úgyhogy inkább már reggelig haza se jöjjön – gondolta, mielőtt a kisírt szemhéjak összezártak a pupilla előtt. – Nagyon megterhelő alvást színlelni. Hosszúak a percek a kulcslyuk zörgésétől a paplan sercegéséig. S közben az a keveredett illat. – Boldogtalanságának szaga. Aznap viszont mégsem a megszokott inger ébresztette őt. Érezte, ahogy egy meleg tenyér kúszik végig a karján és borítja be kézfejét. Érezte, hogy betolakodó ujjak csúsznak puha ujjai közé s feszítik szét tenyerét. Érezte a hideg markolatot a kezében. Csuklóját megmozdította a „bábelőadó”, s a huszonhat éves lány, mint egy marionett, engedelmeskedett a művésznek. Karja, mely eddig a csípő mellett pihent, nagy ívben mozdult a vánkos irányába. Hunyorgósra nyitotta a szemét, a csipák még zárták a sarkakat. Az alak fátyolosan telepedett meg felette, fénytelen, elmosódó alakján, csak a két tülök csillant meg élesen. Aztán két vörösen izzó pont. Egy apró nyomás a halántékon, tompa dörrenés, és hideg. Csiklandozó, de hideg folyadékot érzett, ahogy a kis patak legördült az arcán. – Biztosan nem megint könnyek – gondolta a nő –, az nem ilyen hideg.

(1913) „Bébivel” a zsebben. Legalább van, ami húzza a nadrágot. Az ember érzi, konkrétan érzi, hogy van valami biztosíték. Biztosíték az eshetőségekre. Az eshetőségekből meg nemigen adatik. Létre kell hozni azokat. Egyik napon az „eshetőség” vidáman fordult ki a kocsma ajtajából. Kabátjában a bűzös csehó zajaival, fülében ivócimboráinak csiklandozó, tréfás megjegyzéseivel, belső zsebéből még áramlott az olcsó cigaretta füstje, cipőtalpáról lassan koptatta a mosdó húgyszagát, mikor a nedves utcakőre lépett. A kapatos férfi alig mozdult néhány lépést az italozó küszöbétől, mikor megállt és a vizes macskakövek tükrében megbámulta magát. – Hanyatt esek vagy sem? – ez volt a következő percek tétje. Mivel a sikamlós kavicsoknál volt, ami jobban csúszott az előbb, most nagyot kellett összpontosítania. Csak imbolygott a krapek, próbálta követni a hanyagul lerakott kövek sodródó vonalát. Így indult el újra, lassan, koncentráltan. A nedves burkolatról visszatükröződő, láthatóan józanabb önmaga biztatta minden egyes lépését. Fél óra. Körülbelül ennyi kellett a meleg otthon rideg kilincséig. Hallotta, ahogy az őt kísérő tükörkép fütyörészni kezd, mire ő is rázendített egy nótára. Pár másodperc telt el, mikor a kavicsokon úszó visszavetülése egy pocsolyához érkezett. Enyhe szellő ringatta a tócsát, ami különös mosolyt kölcsönzött a tükörképnek. A hullámzó arc széles mosolyát viszont kétoldalt valami lezárta. Nem hagyta túláradni a bamba vigyort. Az ittas megállt, lecsüggött szemeivel megpróbálta beazonosítani vidámságának gátjait. Már világosan látszott, hogy pata. Két pata fogta közre a kocsmai fröccs visszatükröződő karikatúráját. Lassan emelte fel állát, végigvezetve tekintetét az útonállón. A paták felett sötét ballonkabát takarta el a két virgácsot. A textil együtt lengedezett a széllel, meg-megmutatva a vastag szőrszálakat a lábon. Végigkúszott tekintete a fénylő gombokon, egészen a gallér alá. Szőrcsomók a kiugró ádámcsutka körül, hegyes áll. Ismerős arc, amin a torzulás elrejtette régi tulajdonosát. A morbid koponyán két szarv tündökölt. – Van tüzed, öregem? – erőlködött egy vicces végszóért az „eshetőség”. És a vörös szemű ördögember meghúzta a ravaszt. Az áldozat keményen a földre zuhant, saját mosolyába. Dezső még néhány percig figyelte, ahogy a vér és az alkohol elvegyül a pocsolya vizével.

(1938) Nem volt nagy a motiváció az ünneplésre, a dorbézolásra. A kicsi Pannit Jutka már korábban ágyba tette, majd kiült még kortyolgatni Boriskával és Dezsővel a nappaliba. Mindhárman választhattak egy okot az ivásra. A szebb, a bizonytalan, valamint a kilátástalan jövőre osztották ki poharaikat, mintha kártyalapokat dobtak volna szét. Borisnak jutott a kilátástalanság lapja, szervezetében az elhatalmasodó gyilkos kórral. Jutka húzta a bizonytalant. Hazaverte a sors Franciaországból egy kétéves gyerekkel. Dezső pedig a szebb jövőért emelte szájához a poharat. – Majd megoldom – gondolta. Hajnali háromra már csak ő ízlelgette ezt a jövőt, a többit az ágymatracra vonszolta a gondterhes fáradság. Nem volt részeg. Nagyon is józan volt, és tisztán emlékezett, hogy a két nő beleivott a poharába, mikor ő elfordult. A revolvert háromszor sütötte el. Jutka lánya kapta az első golyót, a kicsi Panni közvetlen a halántékba. A lövedék nagyot csattant a csontokon, ez riasztotta álmából Jutkát. Ösztönösen gyermekéhez kapott, mintha még volna értelme megmenteni. A rémület gátolta zokogás valami teljesen ormótlan arckifejezést kölcsönzött a festő lányának. A gyilkos vörös szemét figyelte, miközben Panni fejét simogatta. Érezte, ahogy a csontszilánkok a tenyerét karcolják, de nem mert odanézni. A vörös szemeket figyelte, meg az éles szarvakat, és mögöttük a plafonig fröccsenő vért. Saját vérét. Boriska hallotta a szomszéd szobából a lövéseket, felült az ágyára, s türelmesen várta, míg a megváltó halál őt is elragadja.

(1938) Ki kellett hogy szellőztesse a fejét a szörnyű gyilkosságok után. A búcsúlevél már azelőtt elkészült, hogy meghúzta volna a ravaszt egyetlen leánya homloka felett. De a mentség nem hagyta nyugodni, ami önmagának igazolja megmagyarázhatatlan tettét. Egy alibi a fiának írt zagyvaságok helyett. Fagyos szellő fújdogált, és a röplaposok ennek igazán örültek, mert üzenetük így gyorsabban eljutott a szutykos utcákon. A „szebb jövő” szorongatta már a tornyos pesti falakat. Dezső jobb szarván megakadt egy szellő tépte röpirat. Lehúzta a fecnit a hegyes csontról és suttogva olvasta a fekete betűket a visszhangos falaknak. – Ezerkilencszázharmincnyolc: Szálasi – ez volt a cetlire vésve. A mentség. A szarvára akadt felmentés, ami a jövő szelével érkezett s éppen a szarvára akadt. Diadalittasan tért vissza lakásába, és a megváltás biztos tudatával főbe lőtte magát.