(1908) Az abszint még lötyögött a pohárban az előző pillanat emlékeként. Jó volna újra meglöttyinteni – gondolta Ady. Pisszenni sem szabad. Czigány kezében megroppant az ecset, és festék fröccsent a vászonra. Még több barnát kellett felvinnie. Oda a szeme köré. Endre nem mozdult. Ő nagyon is csúnyának vallotta magát, de Dezső keze és az ecset most még ocsmányabb külsőt adott a költőnek, akinek ez tagadhatatlanul imponált. Kényelmetlen volt egy helyben állnia. Sosem szokta így összekulcsolni a kezeit. Természetellenesnek érezte magát, de főként a könyv zavarta, amit a tenyerébe nyomott a piktor. Nincs ő hozzászokva ehhez, hogy akármit a kezébe vegyen. – Vajon a nagy Cézanne mester is így dolgozott? – kérdezte magától, hogy elterelje figyelmét lábának zsibbadásáról. – Bezzeg Czigány ihat megint – irigykedett. A pohár maszatos maradt a festéktől, mintha alvadt vér tapadna az üveg falára. Ady egyből kiszúrta a vérfoltot. Dezső ujjainak pókhálóit tükrözte vissza az ibrik. Ady hirtelen megrezzent. Úgy érezte, valami olyat látott, amit nem szabadott volna meglátnia. Újra a festő tekintetét kereste, hogy megnyugvást találjon benne, de az megbújt a festőállvány mögött. Csak a feje búbja látszott, ahogy a piktor a vászon fölé hajolt és dús, hollófekete haja elvált a homloktól. A költő lelke az előző rezzenésből most hirtelen megdermedt. Két dudort, vagy inkább szarvkezdeményt vélt felfedezni a sötét bozont között. – Ő volna az? – kétkedett. – Hát ő volna maga az ördög? Ebben a pillanatban Dezső kikukkantott a ráma felett. Élesvörös szemekkel méregette a költőt, majd újra alábukott. – Vajon észrevette? Vajon látta, hogy láttam? – suttogta magának Ady a reszkető kérdéseket. – Meg is vagyunk, Bandikám! – lépett ismét az asztalhoz Czigány, és italospoharához nyúlt, de nem kortyolt bele. Tenyerébe öntötte a maradék abszintot, és megdörzsölte kezét. A friss vértől megtisztult öklök most a festőállványhoz nyúltak, s kifordították a vásznat. – Ki lehetett bírni, nem? – Ady úgy tett, mintha portréját vizsgálná, de igazából a piktort méregette. A zsenge szarvakat kémlelte a furcsa koponyán, és a néhány perce még rőt színben vibráló szemeket. Nem találta már. Valahogy elmosódtak az abszinttal a fénytelen műteremben.
(1911) Mária aznap nagyon későn aludt el. Érezte a só illatát, az arcára száradt könnyeket. Enyhe, kellemes drog, ami éjszakánként elaltatta őt. Dezső megint kimarad. Nőcskéknél keres boldogságot. Hajnalban, mikor hazabotorkál, az idegen parfümillat és a borgőzös lehelet versenyt futnak az ágyig. Egyiket sem fogadná be szívesen a tiszta dunyha közé, és a szagok mindig felébresztik. – Nem akarok megint alvást színlelni, úgyhogy inkább már reggelig haza se jöjjön – gondolta, mielőtt a kisírt szemhéjak összezártak a pupilla előtt. – Nagyon megterhelő alvást színlelni. Hosszúak a percek a kulcslyuk zörgésétől a paplan sercegéséig. S közben az a keveredett illat. – Boldogtalanságának szaga. Aznap viszont mégsem a megszokott inger ébresztette őt. Érezte, ahogy egy meleg tenyér kúszik végig a karján és borítja be kézfejét. Érezte, hogy betolakodó ujjak csúsznak puha ujjai közé s feszítik szét tenyerét. Érezte a hideg markolatot a kezében. Csuklóját megmozdította a „bábelőadó”, s a huszonhat éves lány, mint egy marionett, engedelmeskedett a művésznek. Karja, mely eddig a csípő mellett pihent, nagy ívben mozdult a vánkos irányába. Hunyorgósra nyitotta a szemét, a csipák még zárták a sarkakat. Az alak fátyolosan telepedett meg felette, fénytelen, elmosódó alakján, csak a két tülök csillant meg élesen. Aztán két vörösen izzó pont. Egy apró nyomás a halántékon, tompa dörrenés, és hideg. Csiklandozó, de hideg folyadékot érzett, ahogy a kis patak legördült az arcán. – Biztosan nem megint könnyek – gondolta a nő –, az nem ilyen hideg.
(1913) „Bébivel” a zsebben. Legalább van, ami húzza a nadrágot. Az ember érzi, konkrétan érzi, hogy van valami biztosíték. Biztosíték az eshetőségekre. Az eshetőségekből meg nemigen adatik. Létre kell hozni azokat. Egyik napon az „eshetőség” vidáman fordult ki a kocsma ajtajából. Kabátjában a bűzös csehó zajaival, fülében ivócimboráinak csiklandozó, tréfás megjegyzéseivel, belső zsebéből még áramlott az olcsó cigaretta füstje, cipőtalpáról lassan koptatta a mosdó húgyszagát, mikor a nedves utcakőre lépett. A kapatos férfi alig mozdult néhány lépést az italozó küszöbétől, mikor megállt és a vizes macskakövek tükrében megbámulta magát. – Hanyatt esek vagy sem? – ez volt a következő percek tétje. Mivel a sikamlós kavicsoknál volt, ami jobban csúszott az előbb, most nagyot kellett összpontosítania. Csak imbolygott a krapek, próbálta követni a hanyagul lerakott kövek sodródó vonalát. Így indult el újra, lassan, koncentráltan. A nedves burkolatról visszatükröződő, láthatóan józanabb önmaga biztatta minden egyes lépését. Fél óra. Körülbelül ennyi kellett a meleg otthon rideg kilincséig. Hallotta, ahogy az őt kísérő tükörkép fütyörészni kezd, mire ő is rázendített egy nótára. Pár másodperc telt el, mikor a kavicsokon úszó visszavetülése egy pocsolyához érkezett. Enyhe szellő ringatta a tócsát, ami különös mosolyt kölcsönzött a tükörképnek. A hullámzó arc széles mosolyát viszont kétoldalt valami lezárta. Nem hagyta túláradni a bamba vigyort. Az ittas megállt, lecsüggött szemeivel megpróbálta beazonosítani vidámságának gátjait. Már világosan látszott, hogy pata. Két pata fogta közre a kocsmai fröccs visszatükröződő karikatúráját. Lassan emelte fel állát, végigvezetve tekintetét az útonállón. A paták felett sötét ballonkabát takarta el a két virgácsot. A textil együtt lengedezett a széllel, meg-megmutatva a vastag szőrszálakat a lábon. Végigkúszott tekintete a fénylő gombokon, egészen a gallér alá. Szőrcsomók a kiugró ádámcsutka körül, hegyes áll. Ismerős arc, amin a torzulás elrejtette régi tulajdonosát. A morbid koponyán két szarv tündökölt. – Van tüzed, öregem? – erőlködött egy vicces végszóért az „eshetőség”. És a vörös szemű ördögember meghúzta a ravaszt. Az áldozat keményen a földre zuhant, saját mosolyába. Dezső még néhány percig figyelte, ahogy a vér és az alkohol elvegyül a pocsolya vizével.
(1938) Nem volt nagy a motiváció az ünneplésre, a dorbézolásra. A kicsi Pannit Jutka már korábban ágyba tette, majd kiült még kortyolgatni Boriskával és Dezsővel a nappaliba. Mindhárman választhattak egy okot az ivásra. A szebb, a bizonytalan, valamint a kilátástalan jövőre osztották ki poharaikat, mintha kártyalapokat dobtak volna szét. Borisnak jutott a kilátástalanság lapja, szervezetében az elhatalmasodó gyilkos kórral. Jutka húzta a bizonytalant. Hazaverte a sors Franciaországból egy kétéves gyerekkel. Dezső pedig a szebb jövőért emelte szájához a poharat. – Majd megoldom – gondolta. Hajnali háromra már csak ő ízlelgette ezt a jövőt, a többit az ágymatracra vonszolta a gondterhes fáradság. Nem volt részeg. Nagyon is józan volt, és tisztán emlékezett, hogy a két nő beleivott a poharába, mikor ő elfordult. A revolvert háromszor sütötte el. Jutka lánya kapta az első golyót, a kicsi Panni közvetlen a halántékba. A lövedék nagyot csattant a csontokon, ez riasztotta álmából Jutkát. Ösztönösen gyermekéhez kapott, mintha még volna értelme megmenteni. A rémület gátolta zokogás valami teljesen ormótlan arckifejezést kölcsönzött a festő lányának. A gyilkos vörös szemét figyelte, miközben Panni fejét simogatta. Érezte, ahogy a csontszilánkok a tenyerét karcolják, de nem mert odanézni. A vörös szemeket figyelte, meg az éles szarvakat, és mögöttük a plafonig fröccsenő vért. Saját vérét. Boriska hallotta a szomszéd szobából a lövéseket, felült az ágyára, s türelmesen várta, míg a megváltó halál őt is elragadja.
(1938) Ki kellett hogy szellőztesse a fejét a szörnyű gyilkosságok után. A búcsúlevél már azelőtt elkészült, hogy meghúzta volna a ravaszt egyetlen leánya homloka felett. De a mentség nem hagyta nyugodni, ami önmagának igazolja megmagyarázhatatlan tettét. Egy alibi a fiának írt zagyvaságok helyett. Fagyos szellő fújdogált, és a röplaposok ennek igazán örültek, mert üzenetük így gyorsabban eljutott a szutykos utcákon. A „szebb jövő” szorongatta már a tornyos pesti falakat. Dezső jobb szarván megakadt egy szellő tépte röpirat. Lehúzta a fecnit a hegyes csontról és suttogva olvasta a fekete betűket a visszhangos falaknak. – Ezerkilencszázharmincnyolc: Szálasi – ez volt a cetlire vésve. A mentség. A szarvára akadt felmentés, ami a jövő szelével érkezett s éppen a szarvára akadt. Diadalittasan tért vissza lakásába, és a megváltás biztos tudatával főbe lőtte magát.
Béla a szombati munkájából késő este érkezett meg Anihoz.
– Ilyen sokáig elhúzódott? – tapogatózott Ani, de nem gyanakvóan, hiszen építkezni sötétedés után, lámpafényben is lehet, még akkor is, ha még be sincs kötve az áram. Minden mesterembernek van erre a célra hosszú hosszabbítója és egy-két jó lámpája, Bélának is.
A tovahenger rövidesen elnyerte méltó helyét a kunyhó sarkában, miután az öreg kanász gyűjtött annyi bátorságot, hogy ezt a radikális intézkedést megtegye. Ezután már nyugodtabban ment a disznóihoz. Egy ideig eléggé felületes kapcsolatot tartott fenn hengerével, reggelente, ébredés után tisztelettel köszöntötte, de mivel sosem kapott választ, idővel lemondott az udvariasságnak eme megnyilatkozásáról. Maradt a néma tisztelet, melybe jó adag elutasítás is vegyült.
Ekkor kopogtak, és bejött a sánta szomszédasszony, Paluskainé, egy csirkefejjel a kezében. Azzal mutogatott a szekrény felé, és mondta, hogy kapcsoljuk be a tévét, mert megváltozik a világ, nem kéne lekésni. Apám megkérdezte, hogy az öreg Gebefügi – Isten nyugtassa – jóslatára gondol-e. Igen, arra, mert a rádióban hallotta, hogy Csáut elfogták.
Éjszaka hazavezetni – ugyan, mi baj történhetne? Sok ember szájából hallottam már ezt a mondatot, volt köztük nagyzoló részeg és kezdő sofőr is, mindkettőt igyekszem lebeszélni a dologról. K. Róbertet nem sikerült, mivel nem is ismertem egészen addig, amíg tokától bokáig gipszben be nem tolták mellém a kórházi szobába.
Hogy én milyen okból feküdtem a losonci ispotályban, most mellékes, de annyit azért elárulhatok, hogy a dolognak van köze pár liter borhoz, egy agresszív macskához és a fekete mágiához, amiben egyébként nem hiszek.
Hajnal felé, amikor félálomban meghallom a szirénázó autót a tanya felé közeledni, arra gondolok, Rebit hozzák, mivelhogy őnagyságát a pásztori teendői éjnek évadján a ligetbe szólították. De nem őt hozzák.
Aj, aj! Ahogy telnek az évek, csak kerülget az álom, az éjszakáim félálomban, tépelődéssel telnek, régi dolgokon agyalok, aztán kábultan, zavarodottan ébredek, olyankor nem is tudom, hányadán állok magammal. Így találnak most ezek a hivatalos emberek, a szirénázó furgonjukkal.
Már szinte-szinte hazafelé indultam volna, a jó Transzilvániáuba, oda a Kárpátok ölelésébe, de most mégse.
Ver a balsors, de rendesen.
Hát most mondja a televízió, meg mindenki, hogy ott most ismét bezárnak a csapszékek, és ismét pusztít ez a koronavírus, amit én reggelire eszek, és hogy hát szájmacskot, bocsánat, szájmaszkot kell viselni mindenkinek.
Kőrösi Csoma Sándor amikor a magyar őshaza felé tartva az üzbégeknél járt, kis időre megállt egy karavánszerájnál. Szerette ezeket az útmenti fogadókat, sok irányból sok utazó fordul meg bennük, jó alkalom gyakorolni különféle nyelveket. De bármilyen nyelven szólt is ott akárki, rossz híreket mondott mindenki. Pusztai rablóbanda járja a környéket, annyian vannak, mint égen a csillag. Fosztogatnak, gyilkolnak, gyors lovaik elől nincs menekvés senkinek. Benyargalják az egész vidéket, ott vannak mindenütt, nincs hova bújni előlük. Akit nem ölnek meg, azt rabszíjra fűzik.
Az önjelölt írók egytől egyig elhullottak, csontjaikat a finom mészbe őrölték, azzal meg a palota repedéseit kenegették. Zengett is a torony egész nap, sírta-rítta minden baját: Nihil novi sub coelo! Senki sem olvas kortárs irodalmat! Dilettáns idióták, nem értenek! Miért ilyen drága az alkohol és a cigi?
– Mit akar kend? – kérdé Cseszneki uram.
– Hát – vakaródzott Tekeri sógor – a kedves hitvesit keresném, neki hoztam az új szakajtókat.
– A konyhán van – jött rá a transzspiráció hirtelen Cseszneki uramra –, bent keresse.
Bement Tekeri sógor, majd fél óra múlva, mint aki béresnek szegődött, oly tiszta örömmel jött elő.
– Bocsánat, meg tudná mondani, merre találom az óbérczi várromot? – kérdezé B. Iván a színház teraszán kávézó öreg, szakállas urat, aki botjának faragott végét simogatta ábrándosan.
– Arról a remek tervezetről beszél, melynek kolosszushomlokán az évszakok szeszélye minden alkalommal szörnyű sebeket ejt, ám történelemmé válva mégiscsak végleges alakot ölt, s puszta jelenlétével is ellentétben áll az elmúlással?
– Meglehet…