(1908) Az abszint még lötyögött a pohárban az előző pillanat emlékeként. Jó volna újra meglöttyinteni – gondolta Ady. Pisszenni sem szabad. Czigány kezében megroppant az ecset, és festék fröccsent a vászonra. Még több barnát kellett felvinnie. Oda a szeme köré. Endre nem mozdult. Ő nagyon is csúnyának vallotta magát, de Dezső keze és az ecset most még ocsmányabb külsőt adott a költőnek, akinek ez tagadhatatlanul imponált. Kényelmetlen volt egy helyben állnia. Sosem szokta így összekulcsolni a kezeit. Természetellenesnek érezte magát, de főként a könyv zavarta, amit a tenyerébe nyomott a piktor. Nincs ő hozzászokva ehhez, hogy akármit a kezébe vegyen. – Vajon a nagy Cézanne mester is így dolgozott? – kérdezte magától, hogy elterelje figyelmét lábának zsibbadásáról. – Bezzeg Czigány ihat megint – irigykedett. A pohár maszatos maradt a festéktől, mintha alvadt vér tapadna az üveg falára. Ady egyből kiszúrta a vérfoltot. Dezső ujjainak pókhálóit tükrözte vissza az ibrik. Ady hirtelen megrezzent. Úgy érezte, valami olyat látott, amit nem szabadott volna meglátnia. Újra a festő tekintetét kereste, hogy megnyugvást találjon benne, de az megbújt a festőállvány mögött. Csak a feje búbja látszott, ahogy a piktor a vászon fölé hajolt és dús, hollófekete haja elvált a homloktól. A költő lelke az előző rezzenésből most hirtelen megdermedt. Két dudort, vagy inkább szarvkezdeményt vélt felfedezni a sötét bozont között. – Ő volna az? – kétkedett. – Hát ő volna maga az ördög? Ebben a pillanatban Dezső kikukkantott a ráma felett. Élesvörös szemekkel méregette a költőt, majd újra alábukott. – Vajon észrevette? Vajon látta, hogy láttam? – suttogta magának Ady a reszkető kérdéseket. – Meg is vagyunk, Bandikám! – lépett ismét az asztalhoz Czigány, és italospoharához nyúlt, de nem kortyolt bele. Tenyerébe öntötte a maradék abszintot, és megdörzsölte kezét. A friss vértől megtisztult öklök most a festőállványhoz nyúltak, s kifordították a vásznat. – Ki lehetett bírni, nem? – Ady úgy tett, mintha portréját vizsgálná, de igazából a piktort méregette. A zsenge szarvakat kémlelte a furcsa koponyán, és a néhány perce még rőt színben vibráló szemeket. Nem találta már. Valahogy elmosódtak az abszinttal a fénytelen műteremben.
(1911) Mária aznap nagyon későn aludt el. Érezte a só illatát, az arcára száradt könnyeket. Enyhe, kellemes drog, ami éjszakánként elaltatta őt. Dezső megint kimarad. Nőcskéknél keres boldogságot. Hajnalban, mikor hazabotorkál, az idegen parfümillat és a borgőzös lehelet versenyt futnak az ágyig. Egyiket sem fogadná be szívesen a tiszta dunyha közé, és a szagok mindig felébresztik. – Nem akarok megint alvást színlelni, úgyhogy inkább már reggelig haza se jöjjön – gondolta, mielőtt a kisírt szemhéjak összezártak a pupilla előtt. – Nagyon megterhelő alvást színlelni. Hosszúak a percek a kulcslyuk zörgésétől a paplan sercegéséig. S közben az a keveredett illat. – Boldogtalanságának szaga. Aznap viszont mégsem a megszokott inger ébresztette őt. Érezte, ahogy egy meleg tenyér kúszik végig a karján és borítja be kézfejét. Érezte, hogy betolakodó ujjak csúsznak puha ujjai közé s feszítik szét tenyerét. Érezte a hideg markolatot a kezében. Csuklóját megmozdította a „bábelőadó”, s a huszonhat éves lány, mint egy marionett, engedelmeskedett a művésznek. Karja, mely eddig a csípő mellett pihent, nagy ívben mozdult a vánkos irányába. Hunyorgósra nyitotta a szemét, a csipák még zárták a sarkakat. Az alak fátyolosan telepedett meg felette, fénytelen, elmosódó alakján, csak a két tülök csillant meg élesen. Aztán két vörösen izzó pont. Egy apró nyomás a halántékon, tompa dörrenés, és hideg. Csiklandozó, de hideg folyadékot érzett, ahogy a kis patak legördült az arcán. – Biztosan nem megint könnyek – gondolta a nő –, az nem ilyen hideg.
(1913) „Bébivel” a zsebben. Legalább van, ami húzza a nadrágot. Az ember érzi, konkrétan érzi, hogy van valami biztosíték. Biztosíték az eshetőségekre. Az eshetőségekből meg nemigen adatik. Létre kell hozni azokat. Egyik napon az „eshetőség” vidáman fordult ki a kocsma ajtajából. Kabátjában a bűzös csehó zajaival, fülében ivócimboráinak csiklandozó, tréfás megjegyzéseivel, belső zsebéből még áramlott az olcsó cigaretta füstje, cipőtalpáról lassan koptatta a mosdó húgyszagát, mikor a nedves utcakőre lépett. A kapatos férfi alig mozdult néhány lépést az italozó küszöbétől, mikor megállt és a vizes macskakövek tükrében megbámulta magát. – Hanyatt esek vagy sem? – ez volt a következő percek tétje. Mivel a sikamlós kavicsoknál volt, ami jobban csúszott az előbb, most nagyot kellett összpontosítania. Csak imbolygott a krapek, próbálta követni a hanyagul lerakott kövek sodródó vonalát. Így indult el újra, lassan, koncentráltan. A nedves burkolatról visszatükröződő, láthatóan józanabb önmaga biztatta minden egyes lépését. Fél óra. Körülbelül ennyi kellett a meleg otthon rideg kilincséig. Hallotta, ahogy az őt kísérő tükörkép fütyörészni kezd, mire ő is rázendített egy nótára. Pár másodperc telt el, mikor a kavicsokon úszó visszavetülése egy pocsolyához érkezett. Enyhe szellő ringatta a tócsát, ami különös mosolyt kölcsönzött a tükörképnek. A hullámzó arc széles mosolyát viszont kétoldalt valami lezárta. Nem hagyta túláradni a bamba vigyort. Az ittas megállt, lecsüggött szemeivel megpróbálta beazonosítani vidámságának gátjait. Már világosan látszott, hogy pata. Két pata fogta közre a kocsmai fröccs visszatükröződő karikatúráját. Lassan emelte fel állát, végigvezetve tekintetét az útonállón. A paták felett sötét ballonkabát takarta el a két virgácsot. A textil együtt lengedezett a széllel, meg-megmutatva a vastag szőrszálakat a lábon. Végigkúszott tekintete a fénylő gombokon, egészen a gallér alá. Szőrcsomók a kiugró ádámcsutka körül, hegyes áll. Ismerős arc, amin a torzulás elrejtette régi tulajdonosát. A morbid koponyán két szarv tündökölt. – Van tüzed, öregem? – erőlködött egy vicces végszóért az „eshetőség”. És a vörös szemű ördögember meghúzta a ravaszt. Az áldozat keményen a földre zuhant, saját mosolyába. Dezső még néhány percig figyelte, ahogy a vér és az alkohol elvegyül a pocsolya vizével.
(1938) Nem volt nagy a motiváció az ünneplésre, a dorbézolásra. A kicsi Pannit Jutka már korábban ágyba tette, majd kiült még kortyolgatni Boriskával és Dezsővel a nappaliba. Mindhárman választhattak egy okot az ivásra. A szebb, a bizonytalan, valamint a kilátástalan jövőre osztották ki poharaikat, mintha kártyalapokat dobtak volna szét. Borisnak jutott a kilátástalanság lapja, szervezetében az elhatalmasodó gyilkos kórral. Jutka húzta a bizonytalant. Hazaverte a sors Franciaországból egy kétéves gyerekkel. Dezső pedig a szebb jövőért emelte szájához a poharat. – Majd megoldom – gondolta. Hajnali háromra már csak ő ízlelgette ezt a jövőt, a többit az ágymatracra vonszolta a gondterhes fáradság. Nem volt részeg. Nagyon is józan volt, és tisztán emlékezett, hogy a két nő beleivott a poharába, mikor ő elfordult. A revolvert háromszor sütötte el. Jutka lánya kapta az első golyót, a kicsi Panni közvetlen a halántékba. A lövedék nagyot csattant a csontokon, ez riasztotta álmából Jutkát. Ösztönösen gyermekéhez kapott, mintha még volna értelme megmenteni. A rémület gátolta zokogás valami teljesen ormótlan arckifejezést kölcsönzött a festő lányának. A gyilkos vörös szemét figyelte, miközben Panni fejét simogatta. Érezte, ahogy a csontszilánkok a tenyerét karcolják, de nem mert odanézni. A vörös szemeket figyelte, meg az éles szarvakat, és mögöttük a plafonig fröccsenő vért. Saját vérét. Boriska hallotta a szomszéd szobából a lövéseket, felült az ágyára, s türelmesen várta, míg a megváltó halál őt is elragadja.
(1938) Ki kellett hogy szellőztesse a fejét a szörnyű gyilkosságok után. A búcsúlevél már azelőtt elkészült, hogy meghúzta volna a ravaszt egyetlen leánya homloka felett. De a mentség nem hagyta nyugodni, ami önmagának igazolja megmagyarázhatatlan tettét. Egy alibi a fiának írt zagyvaságok helyett. Fagyos szellő fújdogált, és a röplaposok ennek igazán örültek, mert üzenetük így gyorsabban eljutott a szutykos utcákon. A „szebb jövő” szorongatta már a tornyos pesti falakat. Dezső jobb szarván megakadt egy szellő tépte röpirat. Lehúzta a fecnit a hegyes csontról és suttogva olvasta a fekete betűket a visszhangos falaknak. – Ezerkilencszázharmincnyolc: Szálasi – ez volt a cetlire vésve. A mentség. A szarvára akadt felmentés, ami a jövő szelével érkezett s éppen a szarvára akadt. Diadalittasan tért vissza lakásába, és a megváltás biztos tudatával főbe lőtte magát.
Hunya tisztelendő jól ismerte az ernyicseieket. Egyes pletykák szerint mind a négyezer lakost név szerint. – Ha arra kérik őt, még ábécérendben is felsorol mindenkit – mondta Kapory Oszkár a hivatali asztala mögött. – Ha egyszer elfelejteném valamelyik nevem, csakis nála kérdeznék utána!
A szűz hóra egy vércsepp hullt. A vörös folt lassanként terjedt szét a fehér kristálytakarón. A vércsepp és a várpalota bejárata között friss lábnyomok követték egymást. Apró, piros topánkák süppedtek a kitaposott cipőlenyomatokba, és a lány így jutott el a bejáratig anélkül, hogy átnedvesedett volna a lába.
Bíró János lógó orral baktatott befelé a dombtetőről, az erdő alól. Telefonálni ment ki, lejjebb, a házuknál nem volt rendes térerő, ha fel akarta hívni a testvéreit, csak így tudott érvényesülni. Régebb leveleztek, de annak egy hét is kellett, amíg megérkezett, aztán ahogy a mobil terjedni kezdett, átálltak erre. Igaz, a szolgáltatók nem kényeztették el az ilyen eldugott, dombvidéki tanyasiakat: egyesek jelerősítőt szereltek fel a háztetőre, Bíró János megelégedett azzal, hogy kisétált a gerincre.
Ő mindig valami nagyon fontosat tud mondani. Egy lépéssel vagy tán kettővel is a többiek előtt jár. Sokszor beszél olyasmiről, amit csak a felnőttek tudnak. Például hogy a majorban kölcsönt lehet kérni házépítésre, vagy hogy nemsokára háború lesz. Ez utóbbiért a tanító néni megszidta, mert nem szabad rémhíreket terjeszteni. De hát ez nem rémhír, dédapám mondta, védekezett Kati.
Harmadnap a sikeres és elégedett író délben tért magához. Hasogatott a feje, hányinger kerülgette. Az ágyban fekve fogott hozzá az íráshoz, a fején vizes borogatással. Újra leírta a címet („A csend”), mivel előző nap elmulasztotta a dokumentum mentését. Ekkor elkezdődött a padláson a futkározás. Töprengett, hogy macska, nyest vagy menyét lehet-e.
Angyalnak születtem, és koraszülöttként jöttem a világra. A földi anyám szerint kész csoda, hogy életben maradtam, amikor ezt mondta, én mindig mosolyogtam, mert tudtam, hogy valódi csoda történt akkor. Az orvosok tehetetlenül álltak fölöttem, és azt mondták az anyámnak, hogy készüljön fel a legrosszabbra, mert szerintük a halál a legrosszabb. Semmit nem tudnak.
Szerettem ezeket az estéket, ahogy mindenki szerette. A sötétben hatalmasra nőttek a fák, a széllel együtt az indulatok is elültek, az éjjeli lepkéktől körültáncolt utcalámpák fényszigeteket rajzoltak maguk köré. Ilyen fényszigeten vertünk akkor is tanyát, ki a fűben ülve, ki állva, ki a biciklijével karikázva a többiek körül.
Zabos volt, mert egy félbehagyott mesében felejtették. Sőt egy elvarratlan fordulat kellős közepén. Ez a kényes, ingatag talapzatú, képzeletből felépített világ egy millimétert sem mozdult. Ehhez hasonló akkor szokott előfordulni, amikor az író identitáskereső harcát vívta egy alkoholos italok felszolgálására szakosodott kereskedelmi egységben akár napokig, vagy csupán egyszerűen lusta volt, esetleg fontos kötelességeinek tett eleget távol az otthonától.