2017. október 3. Üstökös utca. Végre lomtalanítás. 10 óra 27 perc. Kikandikáltam a konyhaablak függönye mögül, és boldogsággal árasztott el a tény, miszerint a szomszédok megint kirakták a megunt és felesleges dolgaikat az utcára. Hirtelen jött örömömet csak az a gyanú árnyékolja be, hogy idő előtt jön valaki, és feltúrja a holmit, majd elragad belőle valami nekem tetszőt. A szégyen még a lakásban tart. Meg kell várnom az estét, hogy utcai kutakodásom ne keltsen feltűnést a szomszédok körében.
11.57 perc. Kitártam a konyha ablakát, mintha szellőztetném a helyiséget. Természetesen ez csak ürügy volt. Igazából a kíváncsiság, táratta ki velem kopott nyílászáróm reteszét. Egy gyors pillantást vetettem a szemközti és szomszédos házak kapui elé, s megnyugvással tapasztaltam, hogy a lom érintetlen maradt. Gyomorgörcsöm kissé alábbhagyott, és egészen jóízűen fogyasztottam el ebédemet, a gyorsfagyasztott szilvás gombócokat. A lakoma után a kanapéra dőltem.
12.25 perc. Bár minden gondolatom az utcai turkálóhoz csalogatott, megpróbáltam estig lekötni a figyelmemet. Egy film kezdődött valamelyik kereskedelmi adón. Magam elé bontottam egy csomag sajtos chipset, és bámultam, ahogy a képkockák villámgyorsan elfutnak előttem. Tekintetem ugyan a képernyőre ragadt, de tudat alatt már az utcát jártam, fürkészve az elhagyott kupacokat. A film szövege elmosódott a számban ropogó burgonyaszirmok zajában.
14.30 perc. Feltettem magamnak a kérdést: „Mit várok ettől? Örömöt nyújthat néhány kidobott kacat, idegenek megunt cuccai?”
16.07 perc. Azt hiszem, igen. Mármint igen a válaszom a korábban feltett kérdésemre. Több mint egy órát morfondíroztam ezen, pedig valójában már a kérdés feltevésekor bennem volt a válasz. Próbáltam lebeszélni, meggyőzni magam az ellenkezőjéről, de végeredményben feleslegesen. Levetkőztem, ruháimat hanyagul hajítottam a kanapé karfájára, majd megnyitottam a zuhanycsapot. Lágy, kellemesen szitáló, langyos víz mosta végig az izgalomtól verejtékező testet. Az ócskaságok szentélyébe készülök, ahová csak makulátlan, tiszta bőrrel és lélekkel léphetek be. Arcom eltorzult a gőztől felpárásodott tükörben, amikor a mosdó elé léptem a zuhany alól. Egy csíkot húztam a szemem vonalában a bepárásodott síkon, és magamra kacsintottam. „Indulás!”
17.25 perc. Sötét, kapucnis pulóverbe és barna bársonynadrágba rejtettem magam, mielőtt az utcára léptem. A csuklyát a homlokom közepéig húztam. Folyamatos gyorsulással haladtam első célom irányába, Nyitraiék felé.
Nyitrai Endre és valamilyen Katalin. Furcsa, fiatal pár, akik nemrég költöztek össze ide az utcába. Nagyon ifjoncok, mindketten a húszas éveikben járnak, de Endre két-három évvel előbbre van. A lányt valamelyik közeli faluból „szedte össze” egy búcsúi bálon, ahogy itt az utcában beszélik. Endre egy multinál gürizik napi nyolc órában, három műszakban. A párja többnyire otthon ül és látványosan unatkozik. A veszekedés állandó. Ha nappal harsog az utca, akkor tudjuk, hogy Endre délutános, ha délután zajlik a csetepaté, akkor a ház ura éjszakára jár be a munkába, ha pedig éjjel tizenegy körül áll a bál, akkor a markos legény kora reggel fog elindulni, hogy megkeresse a napi betevőre valót. A kidobott lomok is egyhangúak. Mindegyik egy-egy bezacskózott veszekedés. Tudtam, hogy ezekből nem fogok hazavinni egyet sem, ennek ellenére belekukkantottam az egyikbe. Egészen friss civakodás volt, egészen szokványos témában. Ahogy kicsomóztam a szatyor fülét, és kissé megnyitottam a zacskó száját, csak úgy sipítottak belőle az éles mondatok. Nem is hallgattam sokáig, nehogy kicsődüljön az utca népe. A lényeg, hogy Endrét zavarja, ahogy Kati a kettőjük kapcsolatát értelmezi. Az egy dolog, hogy nem dolgozik, de mindemellett semmi házimunkát nem végez. Állandóan szórakozni és vásárolni járna, az elvárásai pedig köszönőviszonyban sincsenek a lehetőségeikkel. Márpedig a lehetőségeiket Endre egyetlen bevételforrásként finanszírozza, kemény munkával, aki ezért nem tagadja meg magától azt a pár üveg jól behűtött sört, amit leguríthat a torkán egy fárasztó műszak után. Az alkoholos kortyok pedig a vitákat élesítik, mígnem elcsattan egy-két, a sörnél is hűvösebb pofon Kati szép, kerek orcáján. Nagyjából az összes batyuból ez harsog. Nem is nyitottam volna többet, ha nem akad meg a szemem egy egészen apró csomagon, mely a többi alá volt berejtve. Nemcsak formája és mérete, de színe is elkülönült a többitől. – „Ez nem egy közös emlék, gondoltam, hanem valamelyikük kis titka lehet.” Megnyitottam a piciny motyót, amiből intim sms-ek és telefonbeszélgetések buggyantak ki. Hamar felismertem, hogy az egyik fél Katalin, a kellemes búgóhangú partner pedig egy férfi. Hangszíne és fogalmazása alapján érettebb, talán tíz évvel idősebb, mint Endre; ismerős hang. A beszélgetések cinkosok, olykor erotikusak, melyek titkos légyottokról árulkodnak. A férfi habzsolva fogyasztja el a fiatal lányt, miközben aranyozott ígéreteivel koszorúzza meg. Kati hinni akar a hódítónak, és minden beszélgetés végén megadja magát. Kitárulkozik és megnyílik, átkozza az „elcseszett” döntést, ami Endre mellé kényszeríti. „Tépj ki az unalmas hétköznapok sivár szobáiból, és vigyél magaddal élni!” – könyörög a lány a láthatatlan férfinak. Visszatuszkoltam a kihullott emlékeket a zacskóba, amit aztán zsebre vágtam. „Ez még jó lesz valamire”, biztattam magam, és tovább lopództam dr. Péterfyék villájához.
Dr. Péterfy Zalán ötvenkét éves belgyógyász szakorvos és felesége, Hidasi Anna negyvenhét éves köztisztviselő rezidenciája az utca ékessége, mely toronyként emelkedik a monoton háztetők fölé. A kapu előtt kihajított emlékek garmadája. Bizsergő tenyérrel hajoltam oda az elhagyott kupacok fölé. Családi összejövetelek, kerti partik, jubileumok és csodálatos utazások emlékei lapultak a kihajított bőröndökben, táskákban és banánoskartonokban. Mire mindet kibontottam volna, bizonyára rám reggeledik, ezért jól kellett hogy válasszak. Azt az emléket kellett megtalálnom, ami számomra a legoptimálisabb és magával ragadó, ezért beleszagoltam a levegőbe a kopottas kofferek felett. Hűs tengerparti levegő illata szivárgott be lassan az orrom nyílásába, melynek forrása egy gömbölyded, zöld utazótáska volt. Jobb orcámat a bőrönd oldalához szorítottam, hogy meghallgassam a benti zajokat. Tompán hallottam, ahogy a tenger hullámai végigbizseregtetik a parti homokot. Vidám kacagások, rikkantások formáltak megnyugtató harmóniát. Türelmetlenül nyúltam a koffer oldalához, hogy kipattintsam a reteszeket. Ahogy megnyitottam, vakító napfény vetődött homlokomra és sós víz cseppent ujjaimra. Gyermekek szaladgáltak sikítozva a parton. Egyik homokvárat rakott, másik labdát gurított. Anna gombaként pöffeszkedett egy kockás pokrócon, fején hatalmas szalmakalappal, és naptejjel kente be magát. Mellette Zalán hason feküdt egy gyékényszőnyegen, és rejtvényt fejtett. „Ezt nézd, papa!” – fékezett be a gyékény mellé percenként egy kisfiú, kezében tollasütővel. A papa felnézett, a kisfiú szervált, a horizont túloldalán pedig egy gyönyörű, lobogó, szőke kislány fogadta az ütéseket. „Ügyes volt” – nyugtázta Zalán a látottakat, majd egy hanyag mozdulattal lekotorta a homokot a rejtvényújságról, és folytatta az elmejátékot. Közben Anna is a hasára fordult, melltartójának pántját kioldotta, szemét lehunyta, és átadta magát a kellemes morajlásnak. Néhány pillanatig még magam is az emlék hipnotizált áldozataként lebegtem, a lomdomb felett, aztán hirtelen lezártam a táskát. „Micsoda emlék!” – sóhajtottam, és azt a döntést hoztam, hogy ebből a kupacból több hasonlót is magamhoz veszek. Most már mint egy jól felpakolt serpa másztam le a kupacról, és indultam a szemközti ház elé, Erzsi nénihez.
Erzsi néninek sok emléke van, de nem szívesen engedi el őket. Tele van a lakás minden szekrénye, fiókja velük, és évente csak keveset visz le a lomtalanításra. A férjét már öt éve elvesztette, gyermekei külföldön élnek, s az unokákkal csak ritkán látogatják meg a nagymamát, aki szép emléket idén sem dobott ki. Biztos, ami biztos, azért én beletúrtam a kis kupacba, ahol egy sötét tasak csiklandozta meg a kíváncsiságomat. A tasakból halk, lassú szavak szűrődtek ki. „Erzsi néni, sajnos a diagnózis alapján…” Félrevágtam azon nyomban a kis csomagot, mint ha egy pestisest löknék el magamtól. Visszacsatoltam magamra a Péterfy-pakkokat és odébb iszkoltam a Kovácsékhoz.
Nem jövök ki a Kováccsal. Véleményem szerint egy felfuvalkodott hólyag, egyébként részlegvezető valamilyen gyártó cégnél. Egy felkapaszkodott kis senki, aki nagyon megváltozott, mióta úgymond megnyíltak előtte a lehetőségek. A felesége dettó; ő a Julika. Asszisztens vagy titkárnő a férje befolyása révén valamelyik partnercégnél. Amolyan tedd ide, tedd oda lótifuti, aki úgy adja el magát az ismerősei körében, mint vezérigazgató-feleség. A nagyzolás és látszat nagymesterei két fiúgyerekkel, akiket megpróbáltak a legjobb irányokba iskoláztatni, de azok mindenhonnan kibuktak. Az idén 44. évét betöltő Kovács Péter persze erről nem szívesen beszélget. A nejéről nem tudom eldönteni, hogy fiatalabb vagy öregebb a Kovácsnál: sminktől függ. A legtöbb kidobott emlék a két fiúgyermek kétes ügyeivel kapcsolatos. Tavaly is ezzel volt tele a rakás, már a könyökömön jön ki. „Idén jó volna valami extrára bukkanni” – gondoltam, mikor a halomba túrtam, és egy irodai megbeszélés emlékére leltem. A helyiség biztosan Péter uradalma volt, hiszen ő folyt majdnem szét a gurulós székben az íróasztal mögött, ha éppen nem kopogtattak volna. Gizike, a csinos titkárnő bejelentett valakit, Kovács felpattant a székből, de csak annyira, mint egy medicinlabda, és kitörő lelkesedéssel, meleg kézfogással üdvözölte a jövevényt, aki szintén egy vezető beosztású személy lehetett. A beszélgetés tárgya egy hölgy volt, a vendég egyik beosztottja, akit sikeresen félreállítottak valamilyen koholt vádak alapján. „Végül sikerült az utcára tenni” – újságolta a férfi nagy vigyorral Kovácsnak a hírt, aki erre az ablak mellett álló bárszekrényhez lépett, whiskysüveget és poharakat szedett elő, töltött, és megjátszott könnyek kíséretében így reagált: „Köszönöm, István! Az adósod vagyok.” István a kellemes kortyok közt még ecsetelte, milyen nehéz dolga volt az asszonnyal, s hogy mennyi mindent be kellett vetni, mire összejött a dolog. „Makulátlan volt – mondta. – Makulátlan volt, de jól kiszúrtunk vele!” – csapkodta meg röhögve új hűbérese hátát. „Most már beszélhetsz Julikával, beadhatja a jelentkezését. Nettó háromötven, Petikém, ráadásul Juli jó kezekben lesz.” Undorító. Nem csoda, hogy Kovács szabadulna ettől az emléktől. De nem ússza meg. Jövőre visszakapja ezt is. Idén viszont más meglepetést terveztem a „mintacsaládnak”. Kapucnis pulóverem kenguruzsebéből elő is vettem a kis csomagot, az emléket Robi gyermekük egyik „hőstettéről”, ahogy a diszkóból hazafelé egy bakfislányt molesztálnak. Később ebből is rendőrségi ügy lett, de még csak el sem marasztalták a csibészt, mindent sikeresen letagadtak. Ám az emlékek nem hazudnak. Behelyeztem a postaládába Kovács Robika tavalyi „elhagyott” emlékeit, majd továbbálltam.
20.05 perc. Még egy ház belefér. Annál a háznál még sosem kutakodtam, pedig már öt éve csinálom, és az utcánkban csak huszonkét család lakik. Valami mindig visszatartott. A lányomék háza. Lili, Kázmér és a gyerekek. Lili harminckettő, Kazi harmincnégy, a gyerekek öt- és hétévesek. Talán attól féltem eddig, hogy közös emlékeink lesznek kihajítva a szemétkupac tetejére? A számomra oly kedves emlékek? Vagy hogy egy rám nézve kellemetlen beszélgetésre bukkannék, melynek következményeként máshogy kéne a szeretteim szemébe nézni? Esetleg nem bírnék a szemükbe nézni? Ezekre gondoltam, miközben megindultam a nagy sárga épület felé, s megálltam a zöldre festett kapu előtt, amit az unokákkal együtt mázoltunk be idén júliusban. Míg lépteimet szorongás övezte, a ház tövéhez való megérkezésem mégis megnyugvást hozott, ahogy felnéztem a békességet pislákoló ablakokra, szelíd kéményfüstre, s hallottam a vacsorakanalak halk csörömpölését. „Itt minden rendben van” – nyugtáztam magamnak, és elkezdtem bontogatni a csomagokat. Néhány közös emlék valóban hulladék lett, de egyáltalán nem a legnagyszerűbbek, ezért egy cseppet sem bánkódtam, sőt örömmel vágtam zsebre a közös játszásokat az unokákkal, a kedves borozgatós beszélgetéseket Kazival, a kapkodó bevásárlásokat Lilivel. Jó néhányat elpakoltam ezekből, s hogy elbírjam őket, még egy Péterfy-pakkot is feláldoztam, s ott hagytam a lányomék előtt. „Itt minden rendben van” – ismételtem magamat a nagy fürkészés végén. „Szeretik egymást, és velem sincs bajuk.” Görnyedt háttal, megpakolva indultam volna haza, de alig emelkedtem fel a szemétkupac mellől, mikor egy egészen apró csomagon akadt meg a tekintetem, mely a többi alá volt berejtve. Nemcsak formája és mérete, de színe is elkülönült a többitől. „Ez nem egy közös emlék” – gondoltam, hanem valamelyikük kis titka lehet benne. Megnyitottam a piciny motyót, amiből intim sms-ek és telefonbeszélgetések buggyantak ki. Hamar felismertem, hogy az egyik fél…
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.