Elérkeztünk a beszélgetésnek abba a szakaszába, amit lelkesnek hívok. Lendületesen ecsetelem, hogy micsoda botrány Dsida Jenő és Szilágyi Domokos negligálása az általános iskolai és gimnáziumi tankönyvekben. Udvariasan hallgat. Fél szemmel rápislantok: hatvanasnak tűnő, hatalmas termetű férfi, sűrű ezüst haja a Newtonok és Rákóczik korának szabad rendezetlenségében, bő patakokban zuhog vállaira. Bozontos, ősz szemöldöke alól kiismerhetetlen tekintettel bámulja divatos sportbakancsát. Belelendülök, már egészen komoly átéléssel térek rá arra, hogy Sinka Istvánt meg sem említik a tankönyvek, amikor feltűnően hosszú ujjaival, lapátkezének egy valószerűtlenül finom mozdulatával lepöccinti zakója zsebéről az odapergett hamut és rám néz:
– Mennyi kéne?
Elakadok. Van ebben a tekintetben valami „nem kell a púder!”, emellett némi jóindulat is. Kis társaság megy el mellettünk, amikor hozzánk érnek, érezhetően elcsendesednek. Lapos tekintettel fürkészik a falat támasztó behemótot. Az egyikük oldalba böki a társát: ő az, az izé, a na… tudod, az az ismert szobrász! Egy nő pedig azt suttogja: de hát festő, őt láttam a galériában a múltkor. Melyik képét? Nem úgy, ő volt a festményen. Ezen nevetni kezdenek, miközben távolodnak. Folytatnám, de ekkor mindenkiben bennakad a szó: iszonyú fékcsikorgás és egy sikoltás hallatszik az errefelé futó utcából.
A hüllőszerű, méretes hűtőráccsal tátogó, fekete kocsiszörny kétségbeesetten fékez, de látszik, hogy a kereszteződésben átsiető, egy furgon takarásából előlépett lánynak esélye sincs, hogy megmeneküljön. Ekkor éles recsegést hallok, közvetlenül a mögöttünk álló épület felől. Odakapom a tekintetemet: beszélgetőtársam, aki eddig a kávézó épületének támaszkodott, most a háta mögött megmarkolja a falat, s mind a tíz ujja a vakolat mögé hatol. Mereven nézi az autót, arca megfeszül, s a motorházon és szélvédőn – most meg arra kapom a fejemet – megjelenik egy izzó, fehér folt.
Az eleve fékezésben levő autó már csak néhány centire lehet a lánytól. A kerekek ekkor olyan erővel kezdik az aszfaltot kaparni, hogy az abroncs több helyen lángra kap, majd az egész fémhüllő lassan meghátrál: visszatolat kicsit és megáll. Sűrű fekete füst száll fel. A mögötte jövő autó éppen hogy le tud fékezni. A hüllő vezetője összevissza tekergeti a kormányt az egyelőre teljességgel leblokkolt kocsiban és fejhangon üvölt. A lány megdermedve áll az úttest közepén.
Alig merek társamra nézni. Leszegett fejjel figyelem, ahogy ujjait kihúzza a vakolatban keletkezett lukakból. Erőteljesen megizzadt, megtörli a homlokát, mely teli lesz kis, vörös téglaszilánkokkal.
– Szóval, mennyi is?
Rám néz. Fáradt a tekintete. Lelkesen beszélni kezdek ismét, most arról, hogy vezetnek ezek a pénzes tahók, s hogy ezek mindent megengednek maguknak.
– Ne terelj – mondja csöndesen.
Jó, megadom magam. Mikor az összeget kimondom, felhúzza a szemöldökét. Elhatározom, hogy lazára veszem a dolgot:
– Miért, hát ezt is te…
Úgy néz rám, hogy elakad a lélegzetem. Szinte sóbálvánnyá válok. Már látom magam, itt álldogálok a sarkon az idők végezetéig, nappal fotóznak a japán turisták, éjjel lehugyoznak a részegek, amitől viszont majd lassan elolvadok. Csorgok bele a csatornába. Pfuj!
– Nem, barátom – szólal meg mennydörgő hangon. és előveszi a pénztárcáját, hogy meglobogtassa. – Nem, ez itt nem az én munkám!
Aztán megenyhül, elvigyorodik.
– Tudod, neked az enyém sem lenne elég, Mármint az én pénzem.
Kinyitja a tárcát, gondterhelt arccal kutat benne.
– No, ez neked tényleg nem lesz elég… És nekem sem, hiszen kell még erre-arra… De hát – és átnyújt egy bankjegyet – ötödikéig ez is jó lesz, nem?
A következő pillanatban köddé válik. Szép tőle ez a tapintat.
Lihegve ér a kávézóhoz a fiatal lány.
– Uram, nem látta azt az őszülő, göndör hajú férfit? Aki itt állt az előbb. Csak meg szeretném köszönni neki.
– Nem, nem láttam itt senkit – válaszolom, és kíváncsian végigmérem, Hát, igazán nem csúnya. És hogy liheg. Mellkasa fel-alá jár. Szegény, jól megijedhetett.
– Pedig mintha magával beszélgetett volna… Jaj, össze vagyok zavarodva – pihegi –, az előbb az a karambol! Vagy nem is lett semmi, éppen ez az. Látta?
– Igen, persze!
– Na, és akkor mintha itt, maga mellett egy idősebb úr állt volna, és esküszöm, valahogy figyelmeztetett, nem tudom.
Lelkesen mesél. Kitűnően egymásra hangolódunk, úgy beszélgetünk, mintha régóta ismernénk egymást.
A falon észreveszi a lukakat, én viszont ösztönösen eléjük állok. Nincs itt semmi látnivaló.
– És én tudtam, hogy itt most vége, érted, érti? Majdnem meghaltam! Pedig éppen indultam, rohantam a… – sírni kezd.
Átölelem, csak úgy diszkréten.
– No, semmi baj, nyugodj, nyugodjon meg.
– Maga tudja – mondja hevesen –, ugye maga, ugye te tudod?
Kemény a tekintete, de a karomat nem hárítja el.
– Jöjjön – mondom –, igyunk meg egy kávét!
Érzem, az egész teste remeg. Bólint, elindul a kerthelyiség bejárata felé.
Ballagok utána, majd megdermedek hirtelen. Szeretnék én is köddé válni. Egy fillér sincs nálam, most mi lesz? Csak pézsék dagadnak a zsebeimben. Ám hirtelen eszembe jut, hogy mi található itt, felül az ingzsebemben, ahová szórakozottan begyömöszöltem az előbb. Ötödikéig nem biztos, hogy kitart, de most azért jól jött. Igen jól, fut végig a tekintetem a még bizonytalanul lépdelő lány szépen ívelt lábain. A legjobbkor jött. Az Isten pénze.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. november 28-i számában.)
Peti bekukkantott a szobába: Anya a szélesre tárt ablak előtt állt. Odakintről beömlött az esőszag és a fény, és Peti legszívesebben odarohant volna Anyához, hogy erősen átölelje, mintha meg tudná védeni az üvöltő széltől, ami hazakergette és kifordította az ernyőjét. De a szellőcske, ami eltalált az ablakhoz – és Anyához –, teljesen ártalmatlan volt. Peti csak most vette észre, hogy a nap is kisütött.
Amikor a nap első sugarai áthatoltak a fák ágai között, Kamilla megitta csalánból főzött keserű teáját, majd egy szelet kukoricakenyérrel elindult az erdő rengetegébe. Kitűnően ismerte a környéket, tudta, hol nő fekete nadálytő, zsálya, cickafark, s tudta, mi mire jó. A füveket gondosan megszárította, majd mozsárban apró darabokra törte, ezt adta orvosságként látogatóinak, akik hozzá fordultak segítségért.
Ahogy így vonszolta magát még beljebb a halott erdő mélyére, reményvesztve, gondolatok nélkül, kiüresedett lélekkel, egyszerre mégiscsak zajok ütötték meg a fülét hirtelen. Prüsszögés és kacarászás, szipogás és motyogás oda nem illő hangjai hasítottak a végtelen éjszaka csendjébe. Aztán egyszer csak még fények is! Zöld a gúnyája, zöld a bőre, zöld tán még a lelke is.
Délelőtt tíz óra tájban megcsördült a telefon. Nem vettem föl. Épp fennhangon próbálgattam egy novella kezdő sorait, fel s alá járkálva a konyhában. Miután az első mondat már elég jól hangzott, leültem az asztalhoz, és beírtam a jegyzetfüzetembe. Kíváncsi voltam, hogy a (kettészakított) közmondás: Ember tervez… (szünet) Isten végez leírva ugyanúgy hat-e, mint az imént, amikor fennhangon ismételgettem.
Éjszaka szeretem nézni a Földet, amikor nem homályosítja el a Nap fénye. Általában optikai, analóg eszközöket használok, a bolygó által visszavert fényt magát fogom be, ahogy egykor az emberek nézték a csillagos eget. A látványt persze digitálisan följavítom, hogy gyönyörködhessem a kékségében, ne csak egy fénypontnak tűnjék a többi milliárd között a sötét égbolton. Akkorára nagyítom, amekkorának egy teniszlabdát látna egy ember a maga elé nyújtott tenyerén, ha még volnának emberek meg teniszlabdák. Így a kontinensek is kivehetők.
A nő befejezte a fésülködést. Jobbra, majd balra fordította a fejét. Elégedett volt a látvánnyal: dús haja, amire oly büszke volt, gazdag kontya tökéletesen állt, mint mindig.
– Rendben vagyok? – fordult kis kacér mosollyal a férfi felé. Az már a nyakkendőjét igazgatta az állótükör előtt. Kritikusan végignézett asszonyán.
…a legjobb, ha az elején kezdem. Hivatalos megnyitóját követően cirka két évvel indult könnyezésnek a Rose Plaza Hotel. A jelenség hamar felkeltette a média figyelmét, lázba hozta az érdeklődést, de hamar rá is untak, szép lassan elmaradoztak a tévétársaságok kamerái, csökkent a könnyszomj, a hirtelen felindulás abbamaradt, mert hát az épület hiába volt ennyire individuálisan önkifejező, nem nagyon csinált mást, csak időszakosan sírt, hang és magyarázat nélkül… Azóta menetrendszerűen jön belőle a folyékony érzelem, így a sajtó hamar el is keresztelte „bőgőmasinának” a hotelt.
Pedig, ha odatűzött a nap a fészer oldalához, már egész jól meg lehetett melegedni. R. el-elnézte, ahogy anyja újsággal a kezében valahova messzire néz, mintha az érkező tavaszt lesné. A kiskutya is szaladgált volna, szegény, ha a lába engedte volna. De valahogy rosszul nőtt az elülső két lába, mintha nem lett volna tartás bennük, minduntalan összecsuklott. Így is próbált járni csúszva-mászva, rossz volt nézni.
Hogy finoman fogalmazzak, kissé szétestünk most. Tulajdonképpen, ha belegondolok, nem most, hanem már egy ideje esegetünk, csak a kérdés az, hogy má’ hova… Tudod, hogy van-e még hova? Ekkor mondod azt (tegyük hozzá, te gerjesztetted): „Halljátok, innën mán nincs lëjjebb!” No, aztán másnap kiderül, hogy mégis. Hát álljon már meg a menet!
Pócsmegyer, huszonhárom június huszonegy, szerda. Tegnap láttam egy képet. Eszter csinálta, fekete-fehér, mindössze két szalag kék rajta. Anya gyermekével. A gyermek anyjával játszik. Az a játék, hogy a gyermek kék szalagokkal díszíti fel az anyját. Az egyik szalagot az anyja kezére köti, a másikat a fülére.