A lenyugvó nap vörösre festette a tájat. A fákat, melyek lustán nyújtózkodtak az ég felé, magas, száraz gyom vette körül. Az egyik ágon varjú károgta szomorú énekét. A régi kocsmát kikezdte az idő vasfoga. Falait félig leszaggatott plakátok, kitört ablakok csúfították. Ajtaja zárva volt. A kerítés és a fából készült korlát elkorhadt. Az egykori hírhedt vendéglátóhely az enyészeté lett.
A lenyugvó nap utolsó sugarai bevilágították a termet. A nikotintól megsárgult falak körbeölelték, magukba zárva a múltat. A bútorokon megtelepült vastag por fehéren viszonozta a beáradó fényt. Még így is szépen kirajzolódtak a rajtuk sorakozó faragott mintázatok. Néhol a lámpák egyhangúan csüngtek alá, a többi a földön hevert összetörve. A bárpult hátul a sarokban húzódott meg, türelmesen várva a soha meg nem érkező vendégeket. Egy-két felborult szék és a padlón szétszórt pohárdarabok őrizték emlékét az utolsó dulakodásnak.
Ezen az estén egy autó állt meg a tanyán. Felhajtott a bekötőúton, majd leparkolt az épület előtt. Magas férfi szállt ki a kocsiból, enyhén imbolyogva körbejárta a kocsmát, majd belesett az egyik ablakon, hogy megtudja, mit takarnak a falak. Cigarettára gyújtott, és gondosan szemügyre vette a terepet. Sokat hallott már erről a helyről. Amikor az épület bejáratához ért, megpróbálta megnyitni a kocsma ajtaját. Erősen nekitámaszkodott, mire az a nyomásnak engedve darabokra hullott. A hirtelen érkező légáram felkavarta a benti dohos levegőt. A jövevény nehéz léptei alatt recsegett a padló. A férfi felállított egy útjába kerülő széket, majd a pulthoz lépett, lazán rákönyökölt. Újabb cigarettára gyújtott. Amikor a hatalmas tükörre fújta a füstöt, abban megelevenedett az élet. Az asztaloknál emberek ültek, a háttérben zene szólt, korsók koccanása hallatszott. Ahogy megjelent a kép, úgy el is tűnt.
A hívatlan vendég leült egy közeli asztalhoz, maga alá húzta lábait, fejét megtámasztva gondolatai elkalandoztak. Egymás után szívta a cigarettát. Igyekezett feleleveníteni azokat a történeteket, amelyeket egykoron meséltek neki. Nagyapja volt ennek a kocsmának a büszke tulajdonosa. Régebben ráhagyta ezt a helyet, de a férfi csak most jutott oda, hogy megnézze az örökséget.
Kint felkerekedett a szél. Az idegen hanyagul bedobta a pult mögé az égő cigarettát, és elindult kifelé. Amíg kisétált a teremből, az izzó cigarettavég az egyik repedésbe gurult. A huzat szítani kezdte a csikket. A csonka cigaretta egyre csak perzselte a körülötte lévő korhadt fát, az pedig lassan elkezdett füstöt okádni. A feltámadt huzat lángra lobbantotta a parazsat.
Az idegen autóba ült és elhajtott. A nap már alábukott, amikor kiért a tanyáról. Alig egy kilométerre lehetett a kocsmától, amikor hirtelen fényességre lett figyelmes. Megrökönyödve nézte az egyre magasabbra csapó lángokat. Újra vérvörös színben úszott a táj. A tető hatalmas robajjal szakadt alá. Parázsdarabok táncoltak tova a füsttel.
Az örökös tehetetlenül nézte, ahogy az öröksége semmivé lesz.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. novemberi számában)
Pócsmegyer, huszonhárom június huszonegy, szerda. Tegnap láttam egy képet. Eszter csinálta, fekete-fehér, mindössze két szalag kék rajta. Anya gyermekével. A gyermek anyjával játszik. Az a játék, hogy a gyermek kék szalagokkal díszíti fel az anyját. Az egyik szalagot az anyja kezére köti, a másikat a fülére.
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.