A lenyugvó nap vörösre festette a tájat. A fákat, melyek lustán nyújtózkodtak az ég felé, magas, száraz gyom vette körül. Az egyik ágon varjú károgta szomorú énekét. A régi kocsmát kikezdte az idő vasfoga. Falait félig leszaggatott plakátok, kitört ablakok csúfították. Ajtaja zárva volt. A kerítés és a fából készült korlát elkorhadt. Az egykori hírhedt vendéglátóhely az enyészeté lett.
A lenyugvó nap utolsó sugarai bevilágították a termet. A nikotintól megsárgult falak körbeölelték, magukba zárva a múltat. A bútorokon megtelepült vastag por fehéren viszonozta a beáradó fényt. Még így is szépen kirajzolódtak a rajtuk sorakozó faragott mintázatok. Néhol a lámpák egyhangúan csüngtek alá, a többi a földön hevert összetörve. A bárpult hátul a sarokban húzódott meg, türelmesen várva a soha meg nem érkező vendégeket. Egy-két felborult szék és a padlón szétszórt pohárdarabok őrizték emlékét az utolsó dulakodásnak.
Ezen az estén egy autó állt meg a tanyán. Felhajtott a bekötőúton, majd leparkolt az épület előtt. Magas férfi szállt ki a kocsiból, enyhén imbolyogva körbejárta a kocsmát, majd belesett az egyik ablakon, hogy megtudja, mit takarnak a falak. Cigarettára gyújtott, és gondosan szemügyre vette a terepet. Sokat hallott már erről a helyről. Amikor az épület bejáratához ért, megpróbálta megnyitni a kocsma ajtaját. Erősen nekitámaszkodott, mire az a nyomásnak engedve darabokra hullott. A hirtelen érkező légáram felkavarta a benti dohos levegőt. A jövevény nehéz léptei alatt recsegett a padló. A férfi felállított egy útjába kerülő széket, majd a pulthoz lépett, lazán rákönyökölt. Újabb cigarettára gyújtott. Amikor a hatalmas tükörre fújta a füstöt, abban megelevenedett az élet. Az asztaloknál emberek ültek, a háttérben zene szólt, korsók koccanása hallatszott. Ahogy megjelent a kép, úgy el is tűnt.
A hívatlan vendég leült egy közeli asztalhoz, maga alá húzta lábait, fejét megtámasztva gondolatai elkalandoztak. Egymás után szívta a cigarettát. Igyekezett feleleveníteni azokat a történeteket, amelyeket egykoron meséltek neki. Nagyapja volt ennek a kocsmának a büszke tulajdonosa. Régebben ráhagyta ezt a helyet, de a férfi csak most jutott oda, hogy megnézze az örökséget.
Kint felkerekedett a szél. Az idegen hanyagul bedobta a pult mögé az égő cigarettát, és elindult kifelé. Amíg kisétált a teremből, az izzó cigarettavég az egyik repedésbe gurult. A huzat szítani kezdte a csikket. A csonka cigaretta egyre csak perzselte a körülötte lévő korhadt fát, az pedig lassan elkezdett füstöt okádni. A feltámadt huzat lángra lobbantotta a parazsat.
Az idegen autóba ült és elhajtott. A nap már alábukott, amikor kiért a tanyáról. Alig egy kilométerre lehetett a kocsmától, amikor hirtelen fényességre lett figyelmes. Megrökönyödve nézte az egyre magasabbra csapó lángokat. Újra vérvörös színben úszott a táj. A tető hatalmas robajjal szakadt alá. Parázsdarabok táncoltak tova a füsttel.
Az örökös tehetetlenül nézte, ahogy az öröksége semmivé lesz.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. novemberi számában)
Nagy kincs, ha a sors tehetséges unokákkal áldja meg az embert. Mi négynél tartunk, a három tavaly született még pici, de a rangidős már kilencéves. A foci elkötelezett híve, regisztrált ififocista. Tavasszal volt a születésnapja, gondolkodtam, mivel lephetném meg. Eszembe jutott, hogy a magyar válogatott a Puskás Stadionban játszik két nemzetközi mérkőzést, gondoltam, akár nevelő célzattal is elmehetnénk oda.
Máté tehát fél órával később itt ül ezzel a modellszépségű nővel Budapest legmenőbb éttermében. Mellettük a sötéten hömpölygő Duna szívja magába a város fénypontjait. Mátét jelenleg a vele szemben ülő tünemény érdekli. Figyeli, ahogy vérvörös ajkaival csacsog, öntudatlanul végigsimít vörös körmeivel a haján. Máté nem szereti a hosszú műkörmöket, de a gondolatra, hogy az est alakulásától függően akár a hátába is mélyedhet az örömtől, feléled a vágya. Ez a nő egy valóságos szirén.
Semmi sem jelzi a szabad világ és az Intézmény közötti határt. Régóta ballag a széles, salakos úton. Kétoldalt – ritkásan bár, de az úthoz is, egymáshoz is közel – tanyák fészkelnek a szikes kaszálók, kifésült szántók között. Lágyan hullámzó vidék: lekoptatott kunhalmok tucatját sejteni a zsendülő búza alatt.
– Nem, dehogy, nem hiszek a vámpírokban – válaszoltam, és beszélgetni kezdtünk. Folyamatosan engem nézett meleg barna szemével. Megtudtam, hogy építész szeretne lenni, és zenész is, szereti az éjszakát, akkor alkot. Ha csalódik, akkor egyszerűen továbblép, és új álmokat épít. Arra gondoltam, ilyen ez a nyugati világ, meg lehet valósítani mindent. Ha nem sikerül, akkor meg továbblépünk, és új álmokat szövünk.
Egyébként imádom őket. Gyönyörű, izmos, okos állatok. Különös érzés bársonyosan puha orrukat megsimítani… Nem csodálkozom azon, hogy a jobb érzésű paraszt- és fuvaros embereknek mindig volt egy-egy olyan történetük, amelyben a Csillag, Szellő, Csinos, Fakó vagy akármilyen nevű lovuk főszerepelt. Érthető, hiszen jó esetben egy-egy patás húsz-huszonöt évig szolgálta gazdáját.
A faluban egyszer az a pletyka kapott szárnyra, hogy valaki leskelődik a házaknál esténként, bekukucskál az ablakokon, s időnként be is kopogtat rajtuk. Csak suttogásokat és feltételezéseket lehetett hallani. Nálunk is járt, meg nálunk is. Még abban sem voltak biztosak, hogy férfi-e vagy nő. Volt, aki azt állította, hogy nem is ember. Hogy csak teliholdkor jár. Volt, aki megesküdött volna, hogy ruha nélkül, ádámkosztümben látta. Abban viszont egyetértettek, hogy gyorsan tud futni, mert még senki sem érte utol, és még senkinek a kutyája sem.
„Evés, evés, evés!” – zakatolta egyvégtében a szörny agya, miközben vérben forgó szemmel csörtetett a testét teljesen elrejtő kék fűtengerben. Ő volt a BK 6-os bolygó nappali csúcsragadozója. Első ránézésre olyan benyomást keltett, mint egy víziló méretű égkék sündisznó. Leginkább abban különbözött földi hasonmásaitól, hogy nem volt se füle, se orra. Nem érzett szagokat, és nem hallott hangokat. Csupán a hatalmas látószerve vezérelte, mely a színekre specializálódott. A formák másodlagosak voltak számára. Amikor evésre gondolt, a piros és a zöld színre csorgott a nyála.
A legrosszabb az, hogy titoktalan a világ. Kisebb koromban sok érdekes, sőt csudálatos dolgokkal, lényekkel, emberekkel találkoztam, s minden hatalmas és változatos volt. Mára összementek és kifakultak. Persze, ebben is van jó – a részletekben olyan érdekes elveszni. Már ha – amint Gazda mondaná – van valakinek ilyesmire érzéke. Nekem, úgy vélem, van. Annak ellenére, hogy nagy kutya lettem, még mindig jó kihasalni a fűbe, elnézni a fehér csíkos fűszálakat, a szirombontó virágokat, a lepkék cikázását, s jó sétálni, bámészkodni, beleolvasni a könyvekbe. Ezt egyébként az emberek életnek mondják. Bár nekik hozzátartozik a munka is.
Az öreg tárcsás hegedűn játszott, olvastam már róla, de csak most láttam először. Lassan vijjogott a zene, lépegetett a vicinális. Aztán folytatta az öreg tovább, néha magyarul, néha románul, néha azon a különleges hegyi nyelven. Néha rakott valaki a tűzre, a sarokban álló vaskályha kellemes meleggel töltötte meg a vagont. Kézről kézre járt a cujkás üveg és az alvadt sör, én is kaptam belőle, kaparta a torkom, égett a gyomrom, úgy éreztem, mintha lassan megalvadt volna a vérem.
A létra megbillent alattam, amikor a karácsonyfa tetejére felraktam a giccses, csillogó díszt. Bosszankodva csaptam tenyerem a fehér falra, hogy megtámasszam magam, és ne zuhanjak hátra. Ezt régen te szoktad csinálni. Neked ehhez nem kellett létra, még lábujjhegyre sem kellett állnod. Mindig megmosolyogtad, hogy alacsony vagyok, de nem rosszindulatból.