Mihály arcát megcsípte a novemberi hűvös szellő. Tudta, hogy ideálisabb választás lett volna a nyitott konflis helyett a kényelmes, zárt fiáker, azonban spórolt a járandóságával. Például kellemes idő esetén, rendszerint sétával oldotta meg az utat, mert a mozgást hasznos időtöltésnek vélte. Ahhoz, hogy kellően bókolhasson a hölgyeknek, elengedhetetlen volt saját fizimiskájának karbantartása, elvégre a tömjénezést élvezetesebb olyan férfi szájából hallani, aki maga is meglehetősen jóvágású.
A szépséges Róza arca minden áldott reggelen pírba borult a dicséret hallatán, mely vállára omló szőke loknijait méltatta s hamvas bőrét illette. Orcája pirosítót nem kívánt, elég volt, ha ujjbegyeivel megcsipkedte, máris hosszan tartó színt kölcsönzött neki. Különös holmikat viselt, így hát fortélyos mozdulatokra volt szükség ahhoz, hogy Mihály felügyeskedje hátán a cipzárt. Róza és a környék varrodája ösztönző kihívást jelentett szakértelmének. A darázsderekú Margitka nemkülönben, habár a bók igen nehezen jött Mihály ajkára, mert a kisasszonyka rendkívül undok természetű volt. A csodálatot olyan emelt fővel várta, hogy az orrlyukába is belátás nyílt. Lábbelijének sarka ráadásul magasabban állt, mint a többi kisasszonyé, s ettől az egyébként délceg termetére oly büszke Mihály erőst feszengett. A hölgy ruhái azonban páratlan finomsággal kápráztatták el, a csipkék lágyak, nem böktek, a pamut nem bolyhosodott, a lenvásznat öröm volt morzsolgatni.
A várnegyed csendes utcájának kacskaringóit ködszalag követte, a fátyolos égen haloványan sütött a nap. A göröngyökön bukdácsoló kerekek alatt ropogtak a kavicsok, a ló sem kerülgette a pocsolyákat; sár fröccsent, illata begyűrűzött Mihály orrába és meghintette frissen borotvált arcát. Zöldre mázolt kovácsoltvas kerítés előtt gördültek el. A bájos hangú Etel lakott ott, akihez egy hete nem kérették. Ez Mihályt rendkívül rosszul érintette, ugyanis tudomására jutott, hogy Pál viszont látogatást tett náluk. Az a nyamvadt ficsúr szintén cipzárhúzogatóként kereste kenyerét, jóllehet nem a budai, hanem a pesti részen. Mihály oldalát furdalta a kíváncsiság, vajon Pál a munkájára vagy szíve hölgyére tart igényt. Előbbi nem zavarta volna, hiszen a többi környékbeli nemes hölgy sosem mondana le szolgálatairól. Például a jó kedélyű Irén asszony, akinek nemcsak a hátán kellett a gombokat, a selymes szalagokat és a cipzárakat elrendezgetni, hanem tekervényes nyakékeinek bonyolult kapcsait is méltó helyükre kellett illesztenie, mielőtt az egekig magasztalja elbűvölő megjelenését, majd elszív egy szivart Gyulával, a ház urával, a legbusásabban fizető megbízójával. A szivarozás egyébként is a munkaidőbe tartozott, a reggeli sorrend mindig meghatározott volt, és Mihály soha egyetlen percet nem késett egyik háztól sem.
Azt is biztosra vette, hogy a következő kanyarban álló villából sem bocsátják el, ami lefelé jövet következett soron, hiszen köztudott volt, hogy a harsány természetű Katalin asszony ruhakölteményeinek furfangjához egyetlen férfi sem értett, leszámítva Mihályt, akinek azért fizettek, hogy értsen hozzá. A tehetős hölgyek ruházkodását jó esetben egy sármos cipzárhúzogató fejezte be, aki a reggeli fondorlatos mozdulatokat hízelgő szavak kíséretében tette meg. A férjek, s apák lelkesen üdvözölték ezt a szakmát: mialatt ők a szalonban kávéjukat fogyasztották és a reggeli napilapra fújták szivarjuk gomolygó füstjét, az asszonyok és leányok megkapták az őket jogosan megillető bókokat, így a cselédek a ház urainak kiszolgálásával foglalatoskodhattak. Mihály szolgáltatása pedig első osztályú volt, ezért nem féltette pozícióját.
Ha sejtése nem csalt – és általában nem csalt –, Arankának nem volt kedvére az a pimasz Pál, persze ettől még lehetett ő az oka a férfi látogatásainak, mivel az angyalarcú Aranka Etel húga volt, egyben Mihály szívének hölgye. Legnagyobb bánatára Arankához nem járhatott cipzárhúzogatóként, mert a család azon spórolt, hogy mindig csak az eladósorban lévő leányukhoz hívták a mestert. Etel előtt a görbe hátú Irénhez járt, amíg a leányt ki nem házasították. A kérője lényegében a ház pénzét vette el, de a család ezt nem bánta, hiszen Irénnek nem sok esélye volt más indokból férjhez menni. Mihálynak is komoly fejtörést okozott a púpos háton megakadó cipzár elegyengetése és a bókok kiötlése. Ezúttal azonban felvillanyozta a gondolat, hogy ha Pál a fekete hajú, dús keblű Etelnek udvarolna, és megkérné, akkor végre Aranka következne, őt öltöztethetné, udvarolhatna neki, s tiltás nélkül egymáshoz érhetnének, nem kellene lopva találkozgatniuk, s idővel a leánykérésről is szót ejthetne István úrral, akivel szerencsére jó viszonyt ápolt. Bár jól tudta, ha még több pénzt keresne, még jobb lenne a viszony.
A bársonyos bőrű Gizella kisasszonynál kezdte a reggelt. A konflisról lehuppanva megigazgatta kabátját, kalapját, és végiggondolta, mi a kisasszony gyengéje, milyen dicséretet zengjen hozzá, hogy a hölgynek jól induljon a napja, s a ház ura elégedett legyen.
A kapu felé fordult, s meglepetésére a járdán Kálmán rostokolt, a ház ura. Vékony felöltőt viselt, vacogva, egyben izgatottan fújkálta tenyerét. Lehelete felhővé sűrűsödött. Mihály lefejtette bőrkesztyűjét, és kezet rázott a férfival.
– Adjon Isten, Kálmán, minek köszönhetem ezt a kedves fogadtatást?
– Gizellám születésnapja alkalmából előléptetem magát – jelentette be a férfi, és végigsimított világos bajuszán. Ravaszkásan mosolygott.
Mihály kereste az összefüggést a kisasszony születésnapja és az előléptetés között, és egyáltalán azt, mit is jelenthet az ő mesterségében az előléptetés.
– Hallgatom az ajánlatát – mondta.
– A leányom egyik születésnapi ajándéka az lenne, hogy őhozzá járna az első, illetve mind ez idáig az egyetlen cipzárhúzogató, aki a női csizmákon is felhúzza a cipzárt és beköti a fűzőt. Természetesen önre gondoltam.
Mihály mélyen beszívta a levegőt, majd lassan fújta ki. Tejszínű pára örvénylett Kálmán nyaka köré.
– Köszönöm a megtiszteltetést, de lehajolnom a hölgyek előtt méltatlan volna az én pozíciómban – közölte kimérten.
– Nem is kérem, hogy lehajoljon – tárta fel briliáns ötletét Kálmán. – Leányom és asszonyom bakra teszik a lábukat, ön pedig bársonyhuzatú, párnás székre ül a bak mellé. A cipő már a lábukon lesz, de ki más tudná szebben felhúzni a cipzárt vagy bekötni a szalagot, mint ön, Mihály?
– Szó, mi szó, ebben van igazság – szerénykedett.
– Micsoda szenzáció lenne, ha Gizella elrebesgetné, hogy őneki reggelente a bokáját, lábát, harisnyáját is megdicsérik! És bizony a rafinált szalagot hozzáértő férfiujjak fonnák össze, a cipzárt kifinomult mozdulattal egyengetnék föl. No, mit szól hozzá? Később bizonyosan számos hasonló megbízatást kapna a házaktól.
– Az ötletet eredetinek és kifogástalannak vélem, bár még nem esett szó eme bővített feladatkör honorálásáról.
– Legyen a mostani négy dínom helyett hat dínom és ötven dánom.
– Hat dínom, ötven dánom – ízlelgette az ajánlatot Mihály.
– Megegyeztünk? – sürgette a választ Kálmán.
– Nos, hamarosan leánykérésre készülök, legyen ezért inkább nyolc dínom, és akkor nemcsak a cipők praktikáival foglalkozom még, hanem a hölgyek kalaptűit is elrendezgetem.
