Mihály arcát megcsípte a novemberi hűvös szellő. Tudta, hogy ideálisabb választás lett volna a nyitott konflis helyett a kényelmes, zárt fiáker, azonban spórolt a járandóságával. Például kellemes idő esetén, rendszerint sétával oldotta meg az utat, mert a mozgást hasznos időtöltésnek vélte. Ahhoz, hogy kellően bókolhasson a hölgyeknek, elengedhetetlen volt saját fizimiskájának karbantartása, elvégre a tömjénezést élvezetesebb olyan férfi szájából hallani, aki maga is meglehetősen jóvágású.
A szépséges Róza arca minden áldott reggelen pírba borult a dicséret hallatán, mely vállára omló szőke loknijait méltatta s hamvas bőrét illette. Orcája pirosítót nem kívánt, elég volt, ha ujjbegyeivel megcsipkedte, máris hosszan tartó színt kölcsönzött neki. Különös holmikat viselt, így hát fortélyos mozdulatokra volt szükség ahhoz, hogy Mihály felügyeskedje hátán a cipzárt. Róza és a környék varrodája ösztönző kihívást jelentett szakértelmének. A darázsderekú Margitka nemkülönben, habár a bók igen nehezen jött Mihály ajkára, mert a kisasszonyka rendkívül undok természetű volt. A csodálatot olyan emelt fővel várta, hogy az orrlyukába is belátás nyílt. Lábbelijének sarka ráadásul magasabban állt, mint a többi kisasszonyé, s ettől az egyébként délceg termetére oly büszke Mihály erőst feszengett. A hölgy ruhái azonban páratlan finomsággal kápráztatták el, a csipkék lágyak, nem böktek, a pamut nem bolyhosodott, a lenvásznat öröm volt morzsolgatni.
A várnegyed csendes utcájának kacskaringóit ködszalag követte, a fátyolos égen haloványan sütött a nap. A göröngyökön bukdácsoló kerekek alatt ropogtak a kavicsok, a ló sem kerülgette a pocsolyákat; sár fröccsent, illata begyűrűzött Mihály orrába és meghintette frissen borotvált arcát. Zöldre mázolt kovácsoltvas kerítés előtt gördültek el. A bájos hangú Etel lakott ott, akihez egy hete nem kérették. Ez Mihályt rendkívül rosszul érintette, ugyanis tudomására jutott, hogy Pál viszont látogatást tett náluk. Az a nyamvadt ficsúr szintén cipzárhúzogatóként kereste kenyerét, jóllehet nem a budai, hanem a pesti részen. Mihály oldalát furdalta a kíváncsiság, vajon Pál a munkájára vagy szíve hölgyére tart igényt. Előbbi nem zavarta volna, hiszen a többi környékbeli nemes hölgy sosem mondana le szolgálatairól. Például a jó kedélyű Irén asszony, akinek nemcsak a hátán kellett a gombokat, a selymes szalagokat és a cipzárakat elrendezgetni, hanem tekervényes nyakékeinek bonyolult kapcsait is méltó helyükre kellett illesztenie, mielőtt az egekig magasztalja elbűvölő megjelenését, majd elszív egy szivart Gyulával, a ház urával, a legbusásabban fizető megbízójával. A szivarozás egyébként is a munkaidőbe tartozott, a reggeli sorrend mindig meghatározott volt, és Mihály soha egyetlen percet nem késett egyik háztól sem.
Azt is biztosra vette, hogy a következő kanyarban álló villából sem bocsátják el, ami lefelé jövet következett soron, hiszen köztudott volt, hogy a harsány természetű Katalin asszony ruhakölteményeinek furfangjához egyetlen férfi sem értett, leszámítva Mihályt, akinek azért fizettek, hogy értsen hozzá. A tehetős hölgyek ruházkodását jó esetben egy sármos cipzárhúzogató fejezte be, aki a reggeli fondorlatos mozdulatokat hízelgő szavak kíséretében tette meg. A férjek, s apák lelkesen üdvözölték ezt a szakmát: mialatt ők a szalonban kávéjukat fogyasztották és a reggeli napilapra fújták szivarjuk gomolygó füstjét, az asszonyok és leányok megkapták az őket jogosan megillető bókokat, így a cselédek a ház urainak kiszolgálásával foglalatoskodhattak. Mihály szolgáltatása pedig első osztályú volt, ezért nem féltette pozícióját.
Ha sejtése nem csalt – és általában nem csalt –, Arankának nem volt kedvére az a pimasz Pál, persze ettől még lehetett ő az oka a férfi látogatásainak, mivel az angyalarcú Aranka Etel húga volt, egyben Mihály szívének hölgye. Legnagyobb bánatára Arankához nem járhatott cipzárhúzogatóként, mert a család azon spórolt, hogy mindig csak az eladósorban lévő leányukhoz hívták a mestert. Etel előtt a görbe hátú Irénhez járt, amíg a leányt ki nem házasították. A kérője lényegében a ház pénzét vette el, de a család ezt nem bánta, hiszen Irénnek nem sok esélye volt más indokból férjhez menni. Mihálynak is komoly fejtörést okozott a púpos háton megakadó cipzár elegyengetése és a bókok kiötlése. Ezúttal azonban felvillanyozta a gondolat, hogy ha Pál a fekete hajú, dús keblű Etelnek udvarolna, és megkérné, akkor végre Aranka következne, őt öltöztethetné, udvarolhatna neki, s tiltás nélkül egymáshoz érhetnének, nem kellene lopva találkozgatniuk, s idővel a leánykérésről is szót ejthetne István úrral, akivel szerencsére jó viszonyt ápolt. Bár jól tudta, ha még több pénzt keresne, még jobb lenne a viszony.
A bársonyos bőrű Gizella kisasszonynál kezdte a reggelt. A konflisról lehuppanva megigazgatta kabátját, kalapját, és végiggondolta, mi a kisasszony gyengéje, milyen dicséretet zengjen hozzá, hogy a hölgynek jól induljon a napja, s a ház ura elégedett legyen.
A kapu felé fordult, s meglepetésére a járdán Kálmán rostokolt, a ház ura. Vékony felöltőt viselt, vacogva, egyben izgatottan fújkálta tenyerét. Lehelete felhővé sűrűsödött. Mihály lefejtette bőrkesztyűjét, és kezet rázott a férfival.
– Adjon Isten, Kálmán, minek köszönhetem ezt a kedves fogadtatást?
– Gizellám születésnapja alkalmából előléptetem magát – jelentette be a férfi, és végigsimított világos bajuszán. Ravaszkásan mosolygott.
Mihály kereste az összefüggést a kisasszony születésnapja és az előléptetés között, és egyáltalán azt, mit is jelenthet az ő mesterségében az előléptetés.
– Hallgatom az ajánlatát – mondta.
– A leányom egyik születésnapi ajándéka az lenne, hogy őhozzá járna az első, illetve mind ez idáig az egyetlen cipzárhúzogató, aki a női csizmákon is felhúzza a cipzárt és beköti a fűzőt. Természetesen önre gondoltam.
Mihály mélyen beszívta a levegőt, majd lassan fújta ki. Tejszínű pára örvénylett Kálmán nyaka köré.
– Köszönöm a megtiszteltetést, de lehajolnom a hölgyek előtt méltatlan volna az én pozíciómban – közölte kimérten.
– Nem is kérem, hogy lehajoljon – tárta fel briliáns ötletét Kálmán. – Leányom és asszonyom bakra teszik a lábukat, ön pedig bársonyhuzatú, párnás székre ül a bak mellé. A cipő már a lábukon lesz, de ki más tudná szebben felhúzni a cipzárt vagy bekötni a szalagot, mint ön, Mihály?
– Szó, mi szó, ebben van igazság – szerénykedett.
– Micsoda szenzáció lenne, ha Gizella elrebesgetné, hogy őneki reggelente a bokáját, lábát, harisnyáját is megdicsérik! És bizony a rafinált szalagot hozzáértő férfiujjak fonnák össze, a cipzárt kifinomult mozdulattal egyengetnék föl. No, mit szól hozzá? Később bizonyosan számos hasonló megbízatást kapna a házaktól.
– Az ötletet eredetinek és kifogástalannak vélem, bár még nem esett szó eme bővített feladatkör honorálásáról.
– Legyen a mostani négy dínom helyett hat dínom és ötven dánom.
– Hat dínom, ötven dánom – ízlelgette az ajánlatot Mihály.
– Megegyeztünk? – sürgette a választ Kálmán.
– Nos, hamarosan leánykérésre készülök, legyen ezért inkább nyolc dínom, és akkor nemcsak a cipők praktikáival foglalkozom még, hanem a hölgyek kalaptűit is elrendezgetem.
Nagy kincs, ha a sors tehetséges unokákkal áldja meg az embert. Mi négynél tartunk, a három tavaly született még pici, de a rangidős már kilencéves. A foci elkötelezett híve, regisztrált ififocista. Tavasszal volt a születésnapja, gondolkodtam, mivel lephetném meg. Eszembe jutott, hogy a magyar válogatott a Puskás Stadionban játszik két nemzetközi mérkőzést, gondoltam, akár nevelő célzattal is elmehetnénk oda.
Máté tehát fél órával később itt ül ezzel a modellszépségű nővel Budapest legmenőbb éttermében. Mellettük a sötéten hömpölygő Duna szívja magába a város fénypontjait. Mátét jelenleg a vele szemben ülő tünemény érdekli. Figyeli, ahogy vérvörös ajkaival csacsog, öntudatlanul végigsimít vörös körmeivel a haján. Máté nem szereti a hosszú műkörmöket, de a gondolatra, hogy az est alakulásától függően akár a hátába is mélyedhet az örömtől, feléled a vágya. Ez a nő egy valóságos szirén.
Semmi sem jelzi a szabad világ és az Intézmény közötti határt. Régóta ballag a széles, salakos úton. Kétoldalt – ritkásan bár, de az úthoz is, egymáshoz is közel – tanyák fészkelnek a szikes kaszálók, kifésült szántók között. Lágyan hullámzó vidék: lekoptatott kunhalmok tucatját sejteni a zsendülő búza alatt.
– Nem, dehogy, nem hiszek a vámpírokban – válaszoltam, és beszélgetni kezdtünk. Folyamatosan engem nézett meleg barna szemével. Megtudtam, hogy építész szeretne lenni, és zenész is, szereti az éjszakát, akkor alkot. Ha csalódik, akkor egyszerűen továbblép, és új álmokat épít. Arra gondoltam, ilyen ez a nyugati világ, meg lehet valósítani mindent. Ha nem sikerül, akkor meg továbblépünk, és új álmokat szövünk.
Egyébként imádom őket. Gyönyörű, izmos, okos állatok. Különös érzés bársonyosan puha orrukat megsimítani… Nem csodálkozom azon, hogy a jobb érzésű paraszt- és fuvaros embereknek mindig volt egy-egy olyan történetük, amelyben a Csillag, Szellő, Csinos, Fakó vagy akármilyen nevű lovuk főszerepelt. Érthető, hiszen jó esetben egy-egy patás húsz-huszonöt évig szolgálta gazdáját.
A faluban egyszer az a pletyka kapott szárnyra, hogy valaki leskelődik a házaknál esténként, bekukucskál az ablakokon, s időnként be is kopogtat rajtuk. Csak suttogásokat és feltételezéseket lehetett hallani. Nálunk is járt, meg nálunk is. Még abban sem voltak biztosak, hogy férfi-e vagy nő. Volt, aki azt állította, hogy nem is ember. Hogy csak teliholdkor jár. Volt, aki megesküdött volna, hogy ruha nélkül, ádámkosztümben látta. Abban viszont egyetértettek, hogy gyorsan tud futni, mert még senki sem érte utol, és még senkinek a kutyája sem.
„Evés, evés, evés!” – zakatolta egyvégtében a szörny agya, miközben vérben forgó szemmel csörtetett a testét teljesen elrejtő kék fűtengerben. Ő volt a BK 6-os bolygó nappali csúcsragadozója. Első ránézésre olyan benyomást keltett, mint egy víziló méretű égkék sündisznó. Leginkább abban különbözött földi hasonmásaitól, hogy nem volt se füle, se orra. Nem érzett szagokat, és nem hallott hangokat. Csupán a hatalmas látószerve vezérelte, mely a színekre specializálódott. A formák másodlagosak voltak számára. Amikor evésre gondolt, a piros és a zöld színre csorgott a nyála.
A legrosszabb az, hogy titoktalan a világ. Kisebb koromban sok érdekes, sőt csudálatos dolgokkal, lényekkel, emberekkel találkoztam, s minden hatalmas és változatos volt. Mára összementek és kifakultak. Persze, ebben is van jó – a részletekben olyan érdekes elveszni. Már ha – amint Gazda mondaná – van valakinek ilyesmire érzéke. Nekem, úgy vélem, van. Annak ellenére, hogy nagy kutya lettem, még mindig jó kihasalni a fűbe, elnézni a fehér csíkos fűszálakat, a szirombontó virágokat, a lepkék cikázását, s jó sétálni, bámészkodni, beleolvasni a könyvekbe. Ezt egyébként az emberek életnek mondják. Bár nekik hozzátartozik a munka is.
Az öreg tárcsás hegedűn játszott, olvastam már róla, de csak most láttam először. Lassan vijjogott a zene, lépegetett a vicinális. Aztán folytatta az öreg tovább, néha magyarul, néha románul, néha azon a különleges hegyi nyelven. Néha rakott valaki a tűzre, a sarokban álló vaskályha kellemes meleggel töltötte meg a vagont. Kézről kézre járt a cujkás üveg és az alvadt sör, én is kaptam belőle, kaparta a torkom, égett a gyomrom, úgy éreztem, mintha lassan megalvadt volna a vérem.
A létra megbillent alattam, amikor a karácsonyfa tetejére felraktam a giccses, csillogó díszt. Bosszankodva csaptam tenyerem a fehér falra, hogy megtámasszam magam, és ne zuhanjak hátra. Ezt régen te szoktad csinálni. Neked ehhez nem kellett létra, még lábujjhegyre sem kellett állnod. Mindig megmosolyogtad, hogy alacsony vagyok, de nem rosszindulatból.