Mór legutóbb harminckét éve látta az Arany Sas Fogadót. Ahogyan a hosszúkás, kétszintes épület előtt állt, és csurgott le kalapjáról az eső, felidézte magában azt a csípős szerda hajnali órát, amikor kabátjában lapult a véglegesített Tizenkét pont. Zsebébe nyúlt, és összemorzsolta ujjaival a bélést, mintha még mindig ott lenne az a vastag papiros.
Aznap is zuhogott az eső, ám elszántságuk kiállta a próbát. Pál és Gyula esernyőt nyitottak, de Sándor és Mór csupán kalapjukat emelték fejükbe, míg a víz egyre csak szakadt a nyakukba. Barátja bajuszán még megcsillant egy esőcsepp, amikor az asztal tetején a Nemzeti dalt szavalta.
Azon a borongós reggelen nemcsak a kávézó, hanem a fogadó vendégei is lázas buzgalommal vonultak utánuk, amikor a Pilvaxból a jezsuita rendházhoz szaladtak – egy lakó kivételével, aki már akkor is évek óta a fogadó egyik sötét szobájának magányában üldögélt.
Mór mélyet szippantott a jelen esőillatába, és izgatottan elindult a széles kapubejáró felé. Léptei csattogtak a járdán, a bejárat felett himbálódzó kovácsoltvas cégéren tompán kopogott a zivatar.
A tágas előtérben üvegburkolatú csillárokon és díszes falikarokon gázlámpák ontották a fényt. A falak mentén antik hatású barna és zöld bőrfotelek várták az ébredező szállóvendégeket. Mór illedelmesen levette fekete kalapját és lesöpörte róla a durva szöveten kapaszkodó apró vízgyöngyöket, majd a terem végében álló félköríves márványpulthoz vonult.
Szűk frakkot viselő fogadós lépett elé, a lámpafény megcsillant pomádéval hátrakent tincsein, s ahogyan meghajolt, kirázta belőle a markáns illatot. Szívélyes üdvözlésre nyújtotta mindkét kezét, hűvös ujjai gátlástalanul markoltak Mór csuklójába.
– Elmondhatatlanul megtisztel, Jókai úr, hogy szerény fogadómban üdvözölhetem önt. Wimmer Antal vagyok.
– Engem ér a megtiszteltetés, hogy a szálló tulajdonosának személyes köszöntését élvezhetem.
– Ez csak természetes – nyájaskodott Wimmer úr. – Igazán csodálom, hogy Áldásy úr fogadja önt.
– Magam is meglepőnek találom, és kíváncsian várom a találkozást. Úgy értesültem, negyven éve ugyanazt a két egybenyíló szobát bérli, a tizenhetest és a tizennyolcast.
– Gondolom, nem lepi meg, ha azt mondom, pontosan ott találja – mondta a fogadós, és a lépcsősor irányába intett. – Kövessen, kérem.
Felnyargaltak a széles lépcsősoron, recsegő lépteik neszét bordó futószőnyeg nyelte magába. A hosszúkás folyosót lámpasor világította be, fényük ragyogott a fehérre mázolt ajtókon. Megálltak a tizenhetes szám előtt. A fogadós bekopogott.
– Nos, amint látja, az úr nem járult hozzá csengő beszereléséhez – fűzte hozzá. Mór figyelme a többi szobára terelődött. Azok bizony büszkélkedhettek eme forradalmi újítással.
– Nocsak, mi lelte, amiért ódzkodik tőle?
– Fél a ménkűtől meg a varázslattól.
Mór elgondolkodva hümmögött, miközben a fogadós nevetett. Az ajtón tompa tárgy dörrent, mire a költő összerezzent, ám Wimmer úr csak legyintett.
– Ez amolyan belépési engedély, ne izgassa fel magát – magyarázta, majd türelmét kérte, amíg bejelenti érkezését. Kinyitotta az ajtót és bevonult. Dohos szag libbent ki a szobából, a bejáraton keresztül mély zöngék szűrődtek át. Miután Wimmer úr visszatért, megtörölte homlokát, és némán utat mutatott a költőnek.
Oly hosszú várakozás után Mór végre beléphetett Áldásy Ignác félhomályos rejtekébe. Kiváltságosnak érezte magát, keveseknek adatott meg ez a lehetőség.
Faggyú és szivarfüst maró elegye keveredett a helyiségben honoló áporodott szaggal. A zsalugáterek keskeny réseken engedték át a fényt, csak a szoba közepén álló dohányzóasztalt borító gyertyák lángja pislákolt. Mögöttük keskeny fotelben deres szakállú, sovány férfi terpeszkedett. Mint füstöt okádó félelmetes sárkány, úgy hagyta el orrát és száját szivarjának tömény füstje.
– Maga az a Jókai, aki érdeklődött felőlem? – dörmögte karcosan.
– Én volnék az – köszöntötte Mór udvariasan. – Alig várom, hogy írjak az életéről.
– Engemet ugyan ne írjon meg – zsörtölődött az öregember, vastag füstgomolyt lövellve ki a száján.
– Hiszen író vagyok. Mi másért jöttem volna, ha nem azért, hogy a múltját papírra vessem?
A férfi feltápászkodott, összeszorított ajkával mohón rágcsálta a szivarvéget. Mór meghökkent foszlott ruházatának látványától; Áldásy Ignác számára ezernyolcszáznegyvenben vitathatatlanul megállt az idő.
– Azt hittem, azért érdeklődik felőlem ilyen kitartóan, mert maga végre tudja a kérdésemre a választ.
– Mondja el, kérem, mire kíváncsi. Ígérem, ha érdemben tudok rá felelni, megteszem.
– Mikor készül már el az a nyamvadt Lánchíd? – Zárt szájjal elcsámcsogott szavait füstszalag kísérte.
– Ezernyolcszáznyolcvanat írunk, uram – köhintett Mór.
– Ugyan mi a ménkűért fontos ez annyira, hogy maga is ezzel jön?
– Azért, mert a Lánchidat a szabadságharc után, már vagy harmincegy éve átadták.
– Bolond beszéd – reccsent rá az öreg, és visszahanyatlott a fotelbe.
– De hiszen már az oroszlánok is ott állnak a két oldalán!
– Maga csak ne fenyegessen engemet holmi fenevadakkal! Ha a közelbe merészkednek, kivágom a nyelvüket – förmedt rá Ignác, és ujjával az ajtó felé suhintott. Szürke füst hullámzott keresztül a fodrozódó gyertyalángok között, mint számos apró gyermeksárkány. Az aggastyán szájában vörösen parázslott a szivar, szemére fénycsík vetült.
– Megígérem, hogy az oroszlánok egy tapodtat sem mozdulnak el a helyükről – jelentette ki Mór, azzal meghajolt, fejébe csapta kalapját, és távozott. Csendesen húzta be maga után az ajtót, hogy fel ne bőszítse a barlangjában rejtőzködő sárkányt.
Nagy kincs, ha a sors tehetséges unokákkal áldja meg az embert. Mi négynél tartunk, a három tavaly született még pici, de a rangidős már kilencéves. A foci elkötelezett híve, regisztrált ififocista. Tavasszal volt a születésnapja, gondolkodtam, mivel lephetném meg. Eszembe jutott, hogy a magyar válogatott a Puskás Stadionban játszik két nemzetközi mérkőzést, gondoltam, akár nevelő célzattal is elmehetnénk oda.
Máté tehát fél órával később itt ül ezzel a modellszépségű nővel Budapest legmenőbb éttermében. Mellettük a sötéten hömpölygő Duna szívja magába a város fénypontjait. Mátét jelenleg a vele szemben ülő tünemény érdekli. Figyeli, ahogy vérvörös ajkaival csacsog, öntudatlanul végigsimít vörös körmeivel a haján. Máté nem szereti a hosszú műkörmöket, de a gondolatra, hogy az est alakulásától függően akár a hátába is mélyedhet az örömtől, feléled a vágya. Ez a nő egy valóságos szirén.
Semmi sem jelzi a szabad világ és az Intézmény közötti határt. Régóta ballag a széles, salakos úton. Kétoldalt – ritkásan bár, de az úthoz is, egymáshoz is közel – tanyák fészkelnek a szikes kaszálók, kifésült szántók között. Lágyan hullámzó vidék: lekoptatott kunhalmok tucatját sejteni a zsendülő búza alatt.
– Nem, dehogy, nem hiszek a vámpírokban – válaszoltam, és beszélgetni kezdtünk. Folyamatosan engem nézett meleg barna szemével. Megtudtam, hogy építész szeretne lenni, és zenész is, szereti az éjszakát, akkor alkot. Ha csalódik, akkor egyszerűen továbblép, és új álmokat épít. Arra gondoltam, ilyen ez a nyugati világ, meg lehet valósítani mindent. Ha nem sikerül, akkor meg továbblépünk, és új álmokat szövünk.
Egyébként imádom őket. Gyönyörű, izmos, okos állatok. Különös érzés bársonyosan puha orrukat megsimítani… Nem csodálkozom azon, hogy a jobb érzésű paraszt- és fuvaros embereknek mindig volt egy-egy olyan történetük, amelyben a Csillag, Szellő, Csinos, Fakó vagy akármilyen nevű lovuk főszerepelt. Érthető, hiszen jó esetben egy-egy patás húsz-huszonöt évig szolgálta gazdáját.
A faluban egyszer az a pletyka kapott szárnyra, hogy valaki leskelődik a házaknál esténként, bekukucskál az ablakokon, s időnként be is kopogtat rajtuk. Csak suttogásokat és feltételezéseket lehetett hallani. Nálunk is járt, meg nálunk is. Még abban sem voltak biztosak, hogy férfi-e vagy nő. Volt, aki azt állította, hogy nem is ember. Hogy csak teliholdkor jár. Volt, aki megesküdött volna, hogy ruha nélkül, ádámkosztümben látta. Abban viszont egyetértettek, hogy gyorsan tud futni, mert még senki sem érte utol, és még senkinek a kutyája sem.
„Evés, evés, evés!” – zakatolta egyvégtében a szörny agya, miközben vérben forgó szemmel csörtetett a testét teljesen elrejtő kék fűtengerben. Ő volt a BK 6-os bolygó nappali csúcsragadozója. Első ránézésre olyan benyomást keltett, mint egy víziló méretű égkék sündisznó. Leginkább abban különbözött földi hasonmásaitól, hogy nem volt se füle, se orra. Nem érzett szagokat, és nem hallott hangokat. Csupán a hatalmas látószerve vezérelte, mely a színekre specializálódott. A formák másodlagosak voltak számára. Amikor evésre gondolt, a piros és a zöld színre csorgott a nyála.
A legrosszabb az, hogy titoktalan a világ. Kisebb koromban sok érdekes, sőt csudálatos dolgokkal, lényekkel, emberekkel találkoztam, s minden hatalmas és változatos volt. Mára összementek és kifakultak. Persze, ebben is van jó – a részletekben olyan érdekes elveszni. Már ha – amint Gazda mondaná – van valakinek ilyesmire érzéke. Nekem, úgy vélem, van. Annak ellenére, hogy nagy kutya lettem, még mindig jó kihasalni a fűbe, elnézni a fehér csíkos fűszálakat, a szirombontó virágokat, a lepkék cikázását, s jó sétálni, bámészkodni, beleolvasni a könyvekbe. Ezt egyébként az emberek életnek mondják. Bár nekik hozzátartozik a munka is.
Az öreg tárcsás hegedűn játszott, olvastam már róla, de csak most láttam először. Lassan vijjogott a zene, lépegetett a vicinális. Aztán folytatta az öreg tovább, néha magyarul, néha románul, néha azon a különleges hegyi nyelven. Néha rakott valaki a tűzre, a sarokban álló vaskályha kellemes meleggel töltötte meg a vagont. Kézről kézre járt a cujkás üveg és az alvadt sör, én is kaptam belőle, kaparta a torkom, égett a gyomrom, úgy éreztem, mintha lassan megalvadt volna a vérem.
A létra megbillent alattam, amikor a karácsonyfa tetejére felraktam a giccses, csillogó díszt. Bosszankodva csaptam tenyerem a fehér falra, hogy megtámasszam magam, és ne zuhanjak hátra. Ezt régen te szoktad csinálni. Neked ehhez nem kellett létra, még lábujjhegyre sem kellett állnod. Mindig megmosolyogtad, hogy alacsony vagyok, de nem rosszindulatból.