Darvas Petra: Jókai sárkánya

Mór legutóbb harminckét éve látta az Arany Sas Fogadót. Ahogyan a hosszúkás, kétszintes épület előtt állt, és csurgott le kalapjáról az eső, felidézte magában azt a csípős szerda hajnali órát, amikor kabátjában lapult a véglegesített Tizenkét pont. Zsebébe nyúlt, és összemorzsolta ujjaival a bélést, mintha még mindig ott lenne az a vastag papiros.

Aznap is zuhogott az eső, ám elszántságuk kiállta a próbát. Pál és Gyula esernyőt nyitottak, de Sándor és Mór csupán kalapjukat emelték fejükbe, míg a víz egyre csak szakadt a nyakukba. Barátja bajuszán még megcsillant egy esőcsepp, amikor az asztal tetején a Nemzeti dalt szavalta.

Azon a borongós reggelen nemcsak a kávézó, hanem a fogadó vendégei is lázas buzgalommal vonultak utánuk, amikor a Pilvaxból a jezsuita rendházhoz szaladtak – egy lakó kivételével, aki már akkor is évek óta a fogadó egyik sötét szobájának magányában üldögélt.

Mór mélyet szippantott a jelen esőillatába, és izgatottan elindult a széles kapubejáró felé. Léptei csattogtak a járdán, a bejárat felett himbálódzó kovácsoltvas cégéren tompán kopogott a zivatar.

A tágas előtérben üvegburkolatú csillárokon és díszes falikarokon gázlámpák ontották a fényt. A falak mentén antik hatású barna és zöld bőrfotelek várták az ébredező szállóvendégeket. Mór illedelmesen levette fekete kalapját és lesöpörte róla a durva szöveten kapaszkodó apró vízgyöngyöket, majd a terem végében álló félköríves márványpulthoz vonult.

Szűk frakkot viselő fogadós lépett elé, a lámpafény megcsillant pomádéval hátrakent tincsein, s ahogyan meghajolt, kirázta belőle a markáns illatot. Szívélyes üdvözlésre nyújtotta mindkét kezét, hűvös ujjai gátlástalanul markoltak Mór csuklójába.

– Elmondhatatlanul megtisztel, Jókai úr, hogy szerény fogadómban üdvözölhetem önt. Wimmer Antal vagyok.

– Engem ér a megtiszteltetés, hogy a szálló tulajdonosának személyes köszöntését élvezhetem.

– Ez csak természetes – nyájaskodott Wimmer úr. – Igazán csodálom, hogy Áldásy úr fogadja önt.

– Magam is meglepőnek találom, és kíváncsian várom a találkozást. Úgy értesültem, negyven éve ugyanazt a két egybenyíló szobát bérli, a tizenhetest és a tizennyolcast.

– Gondolom, nem lepi meg, ha azt mondom, pontosan ott találja – mondta a fogadós, és a lépcsősor irányába intett. – Kövessen, kérem.

Felnyargaltak a széles lépcsősoron, recsegő lépteik neszét bordó futószőnyeg nyelte magába. A hosszúkás folyosót lámpasor világította be, fényük ragyogott a fehérre mázolt ajtókon. Megálltak a tizenhetes szám előtt. A fogadós bekopogott.

– Nos, amint látja, az úr nem járult hozzá csengő beszereléséhez – fűzte hozzá. Mór figyelme a többi szobára terelődött. Azok bizony büszkélkedhettek eme forradalmi újítással.

– Nocsak, mi lelte, amiért ódzkodik tőle?

– Fél a ménkűtől meg a varázslattól.

Mór elgondolkodva hümmögött, miközben a fogadós nevetett. Az ajtón tompa tárgy dörrent, mire a költő összerezzent, ám Wimmer úr csak legyintett.

– Ez amolyan belépési engedély, ne izgassa fel magát – magyarázta, majd türelmét kérte, amíg bejelenti érkezését. Kinyitotta az ajtót és bevonult. Dohos szag libbent ki a szobából, a bejáraton keresztül mély zöngék szűrődtek át. Miután Wimmer úr visszatért, megtörölte homlokát, és némán utat mutatott a költőnek.

Oly hosszú várakozás után Mór végre beléphetett Áldásy Ignác félhomályos rejtekébe. Kiváltságosnak érezte magát, keveseknek adatott meg ez a lehetőség.

Faggyú és szivarfüst maró elegye keveredett a helyiségben honoló áporodott szaggal. A zsalugáterek keskeny réseken engedték át a fényt, csak a szoba közepén álló dohányzóasztalt borító gyertyák lángja pislákolt. Mögöttük keskeny fotelben deres szakállú, sovány férfi terpeszkedett. Mint füstöt okádó félelmetes sárkány, úgy hagyta el orrát és száját szivarjának tömény füstje.

– Maga az a Jókai, aki érdeklődött felőlem? – dörmögte karcosan.

– Én volnék az – köszöntötte Mór udvariasan. – Alig várom, hogy írjak az életéről.

– Engemet ugyan ne írjon meg – zsörtölődött az öregember, vastag füstgomolyt lövellve ki a száján.

– Hiszen író vagyok. Mi másért jöttem volna, ha nem azért, hogy a múltját papírra vessem?

A férfi feltápászkodott, összeszorított ajkával mohón rágcsálta a szivarvéget. Mór meghökkent foszlott ruházatának látványától; Áldásy Ignác számára ezernyolcszáznegyvenben vitathatatlanul megállt az idő.

– Azt hittem, azért érdeklődik felőlem ilyen kitartóan, mert maga végre tudja a kérdésemre a választ.

– Mondja el, kérem, mire kíváncsi. Ígérem, ha érdemben tudok rá felelni, megteszem.

– Mikor készül már el az a nyamvadt Lánchíd? – Zárt szájjal elcsámcsogott szavait füstszalag kísérte.

– Ezernyolcszáznyolcvanat írunk, uram – köhintett Mór.

– Ugyan mi a ménkűért fontos ez annyira, hogy maga is ezzel jön?

– Azért, mert a Lánchidat a szabadságharc után, már vagy harmincegy éve átadták.

– Bolond beszéd – reccsent rá az öreg, és visszahanyatlott a fotelbe.

– De hiszen már az oroszlánok is ott állnak a két oldalán!

– Maga csak ne fenyegessen engemet holmi fenevadakkal! Ha a közelbe merészkednek, kivágom a nyelvüket – förmedt rá Ignác, és ujjával az ajtó felé suhintott. Szürke füst hullámzott keresztül a fodrozódó gyertyalángok között, mint számos apró gyermeksárkány. Az aggastyán szájában vörösen parázslott a szivar, szemére fénycsík vetült.

– Megígérem, hogy az oroszlánok egy tapodtat sem mozdulnak el a helyükről – jelentette ki Mór, azzal meghajolt, fejébe csapta kalapját, és távozott. Csendesen húzta be maga után az ajtót, hogy fel ne bőszítse a barlangjában rejtőzködő sárkányt.