Debreceni Balázs: Szemétszedők

2020. július 08., 17:31
Losonczi Béla festménye Fotó: Losonczi Béla

Miután a munkahelyét is elvesztette, Kovács közmunkás lett. Rikító színű munkaruhában söpörte az utcát és szemetet szedett a parkban. (Szeretett szabad levegőn tartózkodni és szemetet szedni a parkban). Hosszú, szigonyszerű botjával olyan volt, mint egy lándzsás középkori vitéz: mint Szent György, a sárkányok legyőzője, aki szent küldetése során a világ megtisztításán fáradozik. Itt bizony keményen meg kellett küzdeni minden négyzetméterért! Kovács csigalassúsággal mozgott az ellenség által megszállt síkon, mint vakmerő aknaszedők és kígyófogók, vagy mint fehér botjukkal a vak emberek.

Kovács megvetett minden szemetelőt. Gyanakvó tekintettel méregette a gyermekeket a parkban. Alig tudott uralkodni magán, ha szemetelőket látott. (Úgy érezte, egy ezerfejű hidrával harcol). Nyolctól négyig tartott a szolgálata, csak ünnepnapokon pihent. Ha esett az eső, sárga esőkabátot öltött.

A páli fordulat Kovács szokásos útvonalán történt, az őrjárat órái alatt. Barátságtalan hétfői nap volt, Kovácson feltűnő színű esőkabát. A sűrű, kövér cseppekben hulló csapadék elkergette az embereket a térről, hősünk egyedül és magányosan nézett farkasszemet a fűben lapuló ellenséggel. A nedves fűszálak közt egy eldobott zsebkendőt pillantott meg. Odébb egy útfélre vetett újságpapírt. Kovács szívében részvét és szánalom ébredt a szemét iránt – „hogy’ mászna… Mocorog s indulni erőtlen” –, és hangos, jajveszékelő hangon sírni kezdett. Miután kisírta magát, az élet alapvető igazságain tűnődött el. Már nem akarta megváltani az embereket; a tisztaság nem érdekelte többé. Szerette volna a világ összes szemetét összeszedni, és előre elkobozni az emberektől, hogy kiszakítsa őket a dolgok újrahasznosításán alapuló állandó ördögi körforgásból. Az emberek hálátlanok, gondolta Kovács. Az igazság az utcán hever, csak nem vesszük észre. Pedig fehér… és majd’ kiszúrja az ember szemét…

Már odahaza sem takarított. A bérházban lakók elviselhetetlen bűzről panaszkodtak. A Kovács portáján erjedő szemét szagát hamarosan az egész lakótelepen érezni kezdték. A közös képviselők kérelmeket és feljelentéseket fogalmaztak, ám a polgármesteri hivatal köztisztaságért felelős közszolgái a fülük botját sem mozdították. Aki csak tehette, elköltözött az épületből. A legtöbb család azonban a bűzölgő bérházban maradt, hiszen ez a lakás képezte egyetlen vagyontárgyukat és a lakások eladhatatlanok voltak.

Amikor a Kovács lakásán felhalmozott szemét már a hálószobát is elfoglalta, hősünk a folyosón felvert kempingsátorban élt. A szobákat hasmánt, a sátoron keresztül lehetett megközelíteni. Kovács rejtélyes eltűnését követően a rendőrség felfeszítette a zárat, és átpréselte magát az alagút ragacsos jártain. Odabent részletes helyszíni szemlét tartott. A házkutatásról szóló jegyzőkönyv sajnos nem maradt fent. A rendőrség később lepecsételte a lakást, ám a szeméthez egy ujjal sem nyúltak. Harmadnapon, a lakás ajtaját lezáró pecsét magától feltöretett.

Minden rosszban van valami jó! A lakás mélyén rothadó szemétkupac számos előnyös tulajdonsággal bírt: pl. télen fűtött, nyáron hűtött a szemét. A klímaváltozás pozitív hatásait hamarosan Kovács szomszédjai is érezni kezdték, a kilencemeletes bérház három legfelső szintjén már alig fizettek fűtésszámlát, s mivel a szemetet folyamatosan táplálni kellett, így az élelmesebb lakók a szemétdíjat is megspórolták. Már nem is volt olyan kilátástalan dolog a Lantos utcai lakótelepen élni. A Vágási család feje szerint: „Nem kell Kukulkán eljövetelétől rettegnünk többé. A szemetet könnyen megszokja az ember, a hideget nem…”

Egyre több érdeklődő jelentkezett az üresen álló lakások iránt. Csakhogy a szemét sem tétlenkedett. A tekintélyes méretű szemétkupac egy ponton átszakította a nyolcadik emelet mennyezetét és elfoglalta az alatta fekvő lakásokat. Néhány pórul járt lakónak el kellett költöznie az épületből. A beomlott lakások helyén 18 méter széles és 7 méter magas szeméthegy keletkezett. A kráter köré később közös költségből készült korlát.

A lakóközösség nehezen fogadta el az új lakókat. A pályázók általában csak sokadik nekifutásra tudták teljesíteni a lakógyűlésen rendezett bonyolult beavatási rituálét és csak a földszinten kaphattak lakást. Az összegyűlt szeméttel hetente jelentkezniük kellett Böhm bácsinál, az első három évben csak Böhm bácsi kíséretében vihették fel szemetüket a legfelső emeletre. Böhm bácsi szertartásos mozdulatokkal szórta a szemetet a kútba. Az évek során alaposan kiismerte a szeméthegy természetét. A szemét összegyűjtésének és kezelésének szigorú szabályai voltak. A lakók saját maguk termelték meg a szemetüket, ez volt a legfontosabb szabály. A kívülről érkező szemét nem hasznosult. Az ökogazdaság jövője a lakások önfenntartási képességén múlott. Így válik érthetővé a földszinti folyosó falfirkák feletti fölirata: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden szeméttel!

Folyamatosan táplálni kellett a szeméthegyet. A monstrumnak valóságos papírkórsága volt. A lakógyűlésen ülésező szomszédok számára nem kis fejtörést jelentett a megnövekedett szemététvágy. Éhségében a szeméthegy egyre merészebb dolgokat művelt, csápjai és tapadókorongjai segítségével napról napra otthonosabban csúszott-mászott az épületben, olykor széltében-hosszában bebarangolva (és eldugítva) a lépcsőház folyosóit; de képes volt osztódni is: egy-egy előretolt helyőrségként leváló darabja olyan szemtelen volt, hogy utazásához liftet használt. Idővel birtokba vették a Mágenheim család nappaliját és a nagyhangú operaénekest is elkergették az otthonából. A lakók egyre több személyes jellegű áldozatot hoztak. Értékes telekkönyvi kivonatok, számlák, iskolai bizonyítványok, banki és bérleti szerződések kötöttek ki a szemétkupac mélyén. A legtöbb család orvosi leleteit is feláldozta. Mágenheim Julcsi kútba dobta frissen megszerzett diplomáját a hozzá tartozó nyelvvizsgával, míg Böhm bácsi okkult és gnosztikus jegyzeteitől búcsúzott fájó szívvel. Természetesen a Vágási család sem tétlenkedett. A parkban sétáló Vágási Ferenc számos alkalommal ráripakodott a kilencesztendős Vágási Matyikára: „Ne szemetelj az utcán, fiam!” Jó tudni, hogy egy jóllakott szeméthegy igyekszik meghálálni a gondoskodást. A kórlapoktól és hitelszerződésektől megszabadult lakók anyagi helyzete stabilabb lett és javulni kezdett az egészségük. A szeméthegyet Szent Tekelilire keresztelték, és elhalmozták adományaikkal. Böhm bácsi híres prédikációt tartott a szeméthegy lábánál összegyűlt embereknek: „Álltam a világ központjában, és láttam, az emberek szemetelnek. Boldogok vagytok, ha útfélre vetnek benneteket, ha leleteitek szeméthegy módján szaporodnak, és egeket verdeső adósságaitok oly meredeken emelkednek, akár Bábel tornya. Szennyekből épül a menny. Boldogtalanok a szemetelők!

Böhm bácsi szónoklatát hangos tapsvihar köszöntötte. A lakók különféle jókívánságokat írtak Tekelili tiszteletére, majd az aprócska galacsinokat a tátongó kráterbe szórták. A szakrális szövegek közé olykor egy-egy magánvonatkozású kérés is keveredett: sokan szerettek volna némi pluszpénzhez jutni, mások ügyes-bajos dolgaik elrendezését kérték az Istenüktől. Akadtak, akik főnökük vagy haragosuk nevét jegyezték fel a papírosra, és olyanok is, akik szerelmük nevének kezdőbetűit. A Bálint napi felajánlások különösen népszerűek voltak. A lakók ilyenkor minden épeszűségüket elvesztették és számolatlanul hajigálták a Tekelilinek szánt adományokat és galacsinokat a kútba, mint maja papok szüzeiket a vízgyűjtőbe. Az Őrzők Rendjéhez tartozó Taki bácsi ezt írta feleségének, Lenke néninek a papirosra: „Már vénülő kezemmel fogom meg a kezedet, már vénülő szememmel őrizem a szemetet. Nem tudom, miért, meddig maradok meg még neked; de a kezedet fogom, s őrizem a szemetet…”  

Így táplálhat a szeretet…

A csoda egy szerdai napon történt. Böhm bácsi végelgyengülésben szenvedő szervezetén már az újabb és újabb felajánlások sem segítettek. Utolsó erejével még összehívta a lakógyűlést és kijelölte a temetés pontos időpontját. Másnap a szemétbe göngyölt testet néma csendben vitték a sírhoz. A gyászoló családok zsoltárt és zsolozsmát énekeltek, és szemetet szórtak a sírba. Legyen neki a szeméthegy puha! A földszinti folyosón felizzottak a föliratok.

Böhm bácsi lelke a parabolaantenna segítségével katapultált. Elhagyva földi porhüvelyét meglátogatta a szomszédos galaxisokat, s az öt világegyetem-konstelláció mentén ide-oda cikázott a párhuzamos dimenziók és anyagi síkok között; a falánk feketelyukak falán kirajzolódott a mágikus pentagramma… A sír szélén állókat eközben enyhe szélütés érte. Huzat járt át a házon. Az ismeretlen eredetű légmozgás felkapott egy-egy újságpapírt vagy nejlonzacskót és zsákmányát vadul forgatni kezdte a levegőben. A tölcsér formájú szélvihar fokozatosan erősödött, a pánikba esett lakók otthonaikba menekültek, csakhogy a szemét beterítette a lépcsőházat és a lakásokat is elfoglalta, színe hófehér volt. A lakók eltévedtek a labirintusban és nem értették meg egymás nyelvét. Fejvesztve futkostak ide-oda, mint hiperaktív elemi részecskék egy svájci részecskegyorsító állomáson. A szemét állaga ekkor már iszapos volt, s a vörösen izzó épület mélyén akkora hőség tombolt, akár egy urándúsító iráni erőműben. Éjjel, a pokoli torony furcsa fároszként fénylett.

Évekkel később hatalmas tömeg verődött össze a lakótelepen. A vörösiszap-szennyeződés nyomai még tisztán kivehetőek voltak. (Az emberek büszkén mutogatták gyermekeiknek a vörhenyes fűcsomókat a parkban). Az aktuális miniszterelnök beszédét hangos tapsvihar köszöntötte. Paks III átadása után az országban jólét és békesség honolt.

(Karantének)