Megszülni anyámat, mellemre venni, megszoptatni, csak hagyni. Hagyni. Engedni, hogy sírjon, gyűlöljön. Szeretni. Újra mellemre venni, táplálni, nézni, ahogy szürke pergamenbőre lepereg arcáról, Istenre terít takarót. Itt a tél.
Cipőtalpnyi vallomás a friss hóban, pár lépésnyi múlt és jelen. Keveredik a hó és a sár. Fekete, fehér. Sakktábla. Lépések, taktika, kiütni, meghalni. Születni. Anyám sír. Fel kéne venni, ringatni, becézni. Játszani vele, álomba simítani, kopott haján keresztül érezni a lüktetést abból a vastag érből a koponyáján.
Beteg erek, beteg koponya, beteg gondolatok. Hallani a hangokat, érezni az égett bőr szagát. Átjárja a testet, a lelket, léket vág a múltba. Tágul a rés, távolodik a valóság, beleereszkedik a realitás. Kutyák ugatnak a gödör alján, tágra nyitott pofájukon vér csorog, letörlöm. Már nem félek. Senkitől. Mélyül a szakadék, szárnyat kapnak a kutyák, repülnek, a vér rászárad a felhőkre. Besötétedik. Köhögnek a csillagok, finom víruspor takar mindent, anyám leplet készít belőle, aranyszínűt. Kimossa, kivasalja, összehajtogatja, ráncos kezével elsimítja a múltat. Szekrénybe teszi, sóhajt, kulcsra zárja az ajtót.
Hangokat hallok. Kipp-kopp-kipp-kopp. A sarokban málló vakolatból szonett pereg. Ki kopog?, kérdem, s nyitnám az ajtót. Indulok, de szétesik a tér, spirálban pörgő jelentörmelékekbe kapaszkodom. Élesek, felsebzik a tenyerem, kifolyik belőle a titok, elterül alattam, folyó lesz, majd tenger, óceán. Nem tudok úszni, üvöltök, megfulladok. Nyelem a sós vizet, nyelem a titkokat, egyre könnyebben csorog nyelőcsövemen, megtölti testem. Megtölti mellem minden sejtjét. Anyám sír. Felveszem. Szoptatnám, de kiköpi, fekete folyadék csepeg a fehér lepedőre.
Mosnom kellene. Gépbe dobni a szennyest, fehéríteni klórral, lúggal. Igazsággal. Elmondani, most végre kiköhögni tüdőből, mirigyekből mindent. Mindent, amit ellenetek tettem, amit ellenem tettetek. Mindent, amit anyám tett apámmal, mindent, amit apám tett anyámmal. Mindent, mindent, mindent. Szeretettel öblíteni illatosra, megbocsátással szárítani, makulátlanra vasalni a múltat, anyám koponyáján azt a vastag, lüktető beteg eret.
Tenyerembe veszem kezét, olvasom bőrén a boldogtalan esztendőket és a boldog napokat. Családregény molekulákból, szürkévé kopott szintézis, halott halhatatlanság, szerethető szeretetlenség. Így akartuk? Így lett. Tehetnénk díszdobozba vagy koporsóba. Rakhatnánk rá csillámos masnit vagy agyaggöröngyöket. Adhatnánk kézbe vagy szétszórhatnánk a temetőben. Vízsugárral mosatnánk ki gyomrunkból az emésztetlen maradékot, mielőtt szétmarja a testet.
Karácsonyutón szivárványhíd köztünk. Senki nem hiszi, hogy volt. Hazugság vagy te is, vagy apró magból csíráztatott remény, pillanatnyi feledése a vérző pofájú kutyáknak, ott fenn az alvadt vérben lélegző felhők között. Álmodom rólad, még nem tudom, hogyan képzeljem leheleted a párás ablakon, mit rajzol majd köréd a remegő kéz tavasszal. Apám vagy, anyám, testvérem, szeretőm? Egy kulcsra zárt elme ébredése a télben. Pattanó máz a zománcon, simogató borosta arcomon, megfáradt ér a megállni készülő szívben?
Minden vagy és semmi. Láttam apámat elmenni, felidézem görnyedt hátát az ajtórésben, cigarettája füstjét emlékeim kongó ürességében. Feszületre szegezett szerelem, hamuvá lett sikoly, kéjes tegnapok után csonttá száradt holnapok. Tenyeredből itass, cirógasd vágyaim, hazudj. Apámnak elhittem. Borospohárban porrá zúzott család, keverd fel vízzel, instant boldogság. Instant vízió.
Koffeinmentes, gluténmentes. Cukormentes cukrozott vágyak. Csak óvatosan, meg ne ülje a gyomrod, össze ne tapossa a szíved, ki ne folyassa testedből a sejtnedveket. Fordítsd oldalra, úgy nem fullad meg szeretetedtől. Kellene egy röntgen, világíts át, beszéltess, követelj, olvassz fel! Formálj sziklából fakadó patakká, fürödj meg bennem halálod óráján.
Bibliai igazság. Szeresd anyádat, apádat. Szeress, és ne kívánd a másét! Vésd fel kőtáblára új igazságát a vírussal terhelt világnak! Vésd fel, hogy kutyák szájáról, anyám homlokáról, apám görnyedt hátáról és rólad is. Mert megteszem még ma, ha kéred.
Anyám sír, megint csecsemő, pufók keze kalimpál. Feláll, kinövi a szobát, fejét Isten köpönyege alá rejti, már csak cipője sarkát látom, hallom, ahogy távolodik. Behunyom a szemem. Kell a csend, mielőtt széttapos a valóság.
Dideregtek a fák is, amikor a fagyos földbe vájták a sírgödröt, apa és kamasz fia. Gomolygó felhőkkel takarta el a szemét a nap, nem akart már több temetést látni. Nincs egy hete sem, ugyanitt ástak, és a verejték akkor is jéggé fagyott a hátukon. Az apa hetedik gyermekét, az alig egy hónapos lánykát – aki a keresztségben az Éva nevet kapta – tették a szalmával puhára bélelt sírba. Háború, pince, tüdőgyulladás. Pedig ránézett a sántikáló, halállal cimboráló katonaorvos is.
Ma sem tudok róla többet, ő Johnny, Pennsylvaniából. Kutakodtam utána a neten, de semmit sem találtam ezzel a szópárral.
Bronzöntő barátom hívott fel néhány éve:
– Egy amerikai szobrász, „Johnny, Pennsylvaniából” a műhelyemben szeretné elkészíteni, majd velem öntetni pár szobrát. Nálunk nem fér el. Elvittem az egyetemre, de sokallta a napi háromezret a kollégiumi szobáért. Nincs valami ötleted?
– Agglegény szomszédomat most rúgták ki az állásából, van két használaton kívüli szobája, megkérdezem.
Kiszedtem az összes húszfillérest, ötvenest senki nem dobott a tálba. Csak az egy- és kétkoronások maradhatnak, ezt mondta Bánffy, a fővezető. Leültem a bolttal szemben a fűre, az aprót meg a piros terítőre raktam, amin ülni szoktam. A könyvet vettem a kezembe. Matracot, párnákat és azt a szép fekete komódot is el kellett adni, hogy megjelenhessen. Szétküldtem a szerkesztőségeknek, persze kézirat nem jár vissza, ez minden újság tetejére van nyomtatva, talán begyújtanak velük. Bánffy mondta, hogy így kell, ez az üzleti módi, el kell adnod magad. Küldjed szét, küldj belőle Pestre is, hadd tudják meg, mit írtál. Az új üzleti modellek korát éljük, ő is ezt csinálja, a húsboltjában nincs is
Halottasházban főzni? Mit találnak még ki? Kolbásztöltést, disznótort vagy szalonnasütést a szépséghibás koporsókból rakott tábortűzön? Bánja a fene, csak ki ne derüljön, hogy a szakácsbizonyítványomat a szomszéd Kati börtönviselt fia csinálta húszezerért. Ha felvesznek, hálából holnap olyan rétest nyújtok a Szűzanyának, hogy a gyönyörűségtől elalél. A kukába köpöm a rágót, bekopogok. Mióta ragasztva van a protézisem, rágózni is tudok. Jó íze van és végre nem büdös a szám.
A nagy sötétségben különös módon fehérlett a hóesés: mindent belepett a szürkeség, és az ég felől hatalmas, sötétebb-világosabb foszlányokban hullott a hó. Odakint csönd volt, amely vastag takaróként ült a tájon. Idebent duruzsolt a kályha, a vasöntvény réseiből kifénylő tűzlángocskák furcsa táncot lejtettek a falon. A hatalmas ágyban aludtak a szülei. A kislány egyedül érezte magát ebben a világban. Az alvó emberek a kövér dunyha alatt idegenek voltak számára.
Szentádám, e kis, Ister menti falucska békés lakói egy verőfényes, augusztusi reggelen arra ébredtek, hogy fuldokolnak a büdösségtől. De valami olyan rettenetes bűz volt ez, hogy még Diszkó Lackó is majdnem okádott, pedig ő évtizedekig dolgozott a felsőpekmezi dögkúton. Mindenki serkent, pattant, futott, kitárt ajtót, ablakot, de hiába: a szörnyű büdösség úgy borította be a falut, mint a rapsic Alexisz bácsi malaclopó zsákja a süldőt.
Egyszerű, fekete nadrágot választott a nő. Ez könnyen ment. Elegáns, élére vasalt szövet némi elasztánszállal keverve, vékonyka bújtatóiba saját anyagából szabott öv volt behúzva. „Nadrág kipipálva” – nyugtázta némiképp megkönnyebbülve, majd a műanyag csíptetős vállfán lógó ruhadarabot a fotelbe tette. – Jöjjön hát a nehezebb rész. Válasszuk ki a megfelelő felsőrészt hozzá. Na de mégis, melyik legyen az? Selyemblúz, csipke? Egyáltalán mit szoktak felvenni ilyen alkalomra? Sosem csináltam még ilyet! – sóhajtott a nő. Te jó ég, mennyi rongy.
Puha volt a hótakaró, akár a kalács. Rohantam utána, amikor mellé értem, kihasználva a lendületet, amit testem tehetetlensége adott, isinkáztam egyet. Hógolyóztunk, kiakasztattuk egymást, hemperegtünk a friss hóban. Bámultam a szemeit és azt a rafinált kontúrt, amit aranyceruzával rajzolt köré.
Már vagy egy hete kitartóan koplalt. Főtt ételre rá se nézett, hiába biztatta a nagyi, hogy kóstolja meg a levest nyugodtan, mert zsír nélkül készült. Inkább elfordította fejét az asztalon gőzölgő tálról, mintha a puszta látványa is hizlalna. A nyers salátalevelet, sárgarépát is csak módjával rágcsálta, szénsavmentes ásványvízzel öblítette le, aztán határozottan eltolta a tányért maga elől. De a diétás leves nyálcsorgató illatától képtelen volt szabadulni.
A nap első sugarai a teraszon ülve találták Jenőt, ahogy üres tekintettel bámult maga elé. Az asztalon ott volt a félig teli vodkásüveg, mellette befizetetlen csekkek hevertek és számtalan felszólítólevél a határidők leteltéről. Bárhogy is számolta, képtelen kiegyenlíteni az összes tartozását most, hogy az anyja helyett már nem veheti fel a járadékát.