Halottasházban főzni? Mit találnak még ki? Kolbásztöltést, disznótort vagy szalonnasütést a szépséghibás koporsókból rakott tábortűzön? Bánja a fene, csak ki ne derüljön, hogy a szakácsbizonyítványomat a szomszéd Kati börtönviselt fia csinálta húszezerért. Ha felvesznek, hálából holnap olyan rétest nyújtok a Szűzanyának, hogy a gyönyörűségtől elalél. A kukába köpöm a rágót, bekopogok. Mióta ragasztva van a protézisem, rágózni is tudok. Jó íze van és végre nem büdös a szám.
Van nékem szaktudásom, ha bizonyítványom nincs is róla. A bélpoklos uramra meg a kölykömre negyven évig főztem, naponta háromszor. Begyakoroltam még a legkényesebb dolgokat is. Itt van mindjárt a kelt tészta. Na, azt nem sokan tudják jól csinálni. A fiatalasszonyok csak masinával dagasztanak, de nekem minden finomság benne van a kezemben. Addig kell gyúrni a tésztát, amíg szép fényes nem lesz és elválik az edény falától, de csak akkor van teljesen kész, ha csepeg a plafon. Ezt így mondják nálunk faluhelyen, mert a jó tésztát addig gyúrjuk, amíg a homlokunkról csepegni nem kezd az izzadság. Na, értik-e? De bármit megcsinálok én, amit kérnek. Tegyenek próbára nyugodtan! A múltkor is: azt mondja a szembeszomszéd unokája, csináljak neki krémesbrülét vagy mi a kutyafaszát. Jött a születésnapja, nem akartam szégyenben maradni. Megnéztem az interneten. Csudálkoznak, hogy ilyen modern dolgokat is tudok? Hát ne csudálkozzanak! A faluházban tanfolyamot tartottak nyugdíjasoknak, megtanultuk, hogy kell használni az internetet. Csuda jó dolog az, ha nem lenne, a szomszéd Kati börtönviselt fia sem tudott volna bizonyítványt hamisítani nekem. Meg hát azon nézem a Szulejmánt meg a Megasztárt, ha lemaradok róla, mert mondjuk Katinak éppen sürgős pletykálnivalója van. De találtam már olcsó télikabátot meg kredencet is az interneten.
Mostanában viszket és sajog a lapockám meg a karom, és olyan furcsa érzésem van. De hagyjuk, nem erről akarok beszélni.
Egyszer randevúztam is az internetnek köszönhetően. A Facebookon is rajta vagyok, na, ott találtam meg a régi iskolatársamat. Jaj, hát az még most is milyen jó svádájú! Írtam neki, ő is megismert ám, végül találkoztunk. Értem jött kocsival, ez már az uram halála után volt. Elvitt a szomszéd városba, beültünk a cukrászdába. Beszéltünk vagy egy órát, mire kiderült, hogy még él a felesége. A rossz seb vigye el, hát lopom én az időt süteményezéssel, ha tudom, hogy nős?! Mondtam is neki, takarodjék, még a Facebookról is kitöröltem.
Na, csak hogy visszakanyarodjak a krémesbrüléhez, hát annak a receptjét is az interneten kerestem meg. A szembeszomszéd unokája nem győzött hálálkodni. Azt mondta, eddig csak a szakácsműsorban látott ilyet, nem tudta, hogy ez pont olyan, mint a házi krémes. Na, jó, azt nem mondtam el neki, hogy kicsit eltértem a recepttől, mert nem volt a kisboltban minden, amit bele kellett volna tenni a krémesbrülébe, ezért egy cseppet átformáltam. De hát nem mindegy, krémes, krémes, oszt’ kész. Ízlett? Na ugye, akkor meg nem mindegy, hogyan hívjuk?
Ezt az álláshirdetést, amire most jelentkeztem, szintén az interneten találtam. Vagy várjunk csak! Ezt a reklámújságból néztem ki, amit bedobnak a postaládába. Az állt benne, hogy a halottasházba szakácsnőt keresnek. Meglepődtem, mert hát miért kell a halottasházban főzni? Azok a szerencsétlenek már nem esznek. Legjobb tudomásom szerint élő csak egy van ott, Jóska, az igazgató. Ismerem cseppnyi gyerekkora óta. Az anyja a kertfarunkban lakik. Jóska sokszor játszott az én gyerekeimmel. Ezért is gondoltam, hogy jelentkezem az állásra, biztosan felvesz. Bár kicsit félek ettől a dologtól, a halottakkal nem vagyok jóban. Anyámat meg apámat sem én öltöztettem fel, mielőtt betették őket a koporsóba. Juci néném óbégatott is: ilyen csúfságot, hogy idegeneket kérek meg!
Jaj, már megint viszket és sajog a lapockám meg a karom, és olyan furcsa érzésem van. Na, mit is akartam mesélni? Ja, tudom!
Azóta félek a halottaktól, mióta anyám elmesélte, hogy a dédanyja halála után visszajárt kísérteni. Egyszer fekete macska képébe’ jött vissza, máskor meg angyal volt, ragyogó szárnyakkal. Nincs olyan este, hogy ne néznék többször is a hátam mögé, mióta ezeket a sztorikat hallottam. Halottak napján mindig gyertyát gyújtok, és arra kérem a Szűzanyát, ne engedje, hogy a kóbor lelkek itt kísértsenek a házamban. Menjenek inkább a szomszédasszonyomhoz, az csak pár méterre lakik tőlem, ráadásul megérdemli, hogy szellemjárás legyen nála. Nem vagyunk mi haragban, nehogy azt gondolják! Csak nehezen viselem, hogy az egyetlen fiam az ő Sanyija miatt lett olyan, na, tudják, más. Jaj, Istenem, csak akkor mondom el maguknak ezt a csúfságot, ha nem adják tovább! De ígérjék meg!
Már harmincéves volt az én fiam, amikor egyszer szóba hoztam neki, nagyon szeretnék már unokát, nősüljön meg végre. Azt mondta erre, rengeteg lány legyeskedik körülötte a munkahelyén, nehéz választani. Számítógépes, a városban dolgozik, ott, ahol a szomszédék fia, Sanyi is. Az én gyerekem szerzett neki munkát, amikor kirúgták a postáról. Ki tudta, hogy ennyire összemelegednek ezek a városban? Jaj, istenem, most is hányom magamra a keresztet, ha arra gondolok, ezek mit csinálhattak ott egymással… A lényeg, hogy a fiam egyszer részegen jött haza, ráadásul Sanyival. Csudálkoztam, hogy együtt mennek be a fürdőszobába, aztán belestem az ablakon. Szűzanya legyél velem, mondtam, amikor megláttam, hogy ott bent mit művelnek! Amikor kikergettem őket a házból, a fiam meg sem próbálta tagadni, hogy mi lett belőle. A pofámba vágta, hogy Sanyit veszi el, és ha én ezt nem tudom elfogadni, többet fel se hívjam. A szomszédasszony egyszer átjött egy tányér pogácsával – na jó, hagyjuk, milyen rossz volt az a pogácsa, a disznók sem ették meg –, és azt mondta, ő már beletörődött a dologba, ha így adódott, én is fogadjam el. De hát hogy tehetnék ilyet, mit szólnának a faluban, ha kiderülne? Tán még a templomba sem tehetném be többé a lábamat! Keresem én magamnak a bajt? Na, ezért akarom a szellemeket átküldeni a szomszédba. Nem vagyok én haragban a szomszédasszonnyal, de hát ezt lenyelni mégsem tudom.
Végre lépéseket hallok, valaki jön ajtót nyitni. Nem tudom, hogy szokom majd meg ezt a halottasházat, de a pénz kell. Kevés a nyugdíjam, abból épp hogy a fűtést, a villanyt, a vizet meg a gyógyszereimet tudom fizetni. Ételre alig futja. Ha nem lenne az a pár tyúk, a disznó meg az a kis kert, éhen is halnék. De hát azokat sem tudom már sokáig csinálni, egyre több nyavalyám jön elő. Ez az állás jól jönne kiegészítésnek. Egy emberre csak meg tudok főzni.
Nyílik az ajtó. Öltönyös fiatalember áll előttem, rémülten néz rám, mintha szellemet látna. Maga meg kicsoda, kérdem, Jóskához jöttem az állás miatt. Maga özvegy Kelemenné született Kovács Margit, kérdezi. Én bizony, válaszolom. Jöjjön, már vártam, invitál. Bemegyek, de fél szemmel még mindig Jóskát kutatom. Tudom, hol van az iroda, jártam itt, amikor az uram temetését intéztem. Bemegyünk. Ez a hely korábban nem így nézett ki. Mindent felforgattak, kicsinosították. Ez a férfi is hogy ki van huzakodva, mintha lakodalomba készülne. Na, mondja már meg jóember, hol van Jóska, mert hozzá jöttem, mondom neki, de már egyre türelmetlenebbül. Ő már nem dolgozik itt, feleli, én vagyok a halottasház új vezetője. Jaj, Szűzanya, ne hagyj el, hogy lesz ebből munka, gondolom. Ennek a gyereknek nem én törölgettem a taknyos orrát, mint Jóskának. Nincsen protekcióm.
Egyre jobban viszket és sajog a lapockám meg a karom, és nagyon furcsa érzésem van. Fázom. Még a fűtésen is spórolnak ezek a városiak, mert ez biztosan onnan jött.
Maga tényleg szakácsnő?, kérdi a férfi. Hát persze, hogy az vagyok, mondom, és megpróbálok minél dölyfösebbnek tűnni, lássa, nem félek tőle. Kiveszem a táskámból az előkészített zacskót, abba tettem a bizonyítványt. Átnyújtom az új igazgatónak, az meg sem nézi, félreteszi. CV van magánál?, faggat. Az meg mi a pékfara?, kérdem. Itt a papír, hogy értek a főzéshez, minek kellene más? Kérdezze meg a falusiakat, főztem én már mindegyikük gyerekének a lakodalmában, de keresztelőre is szoktam süteményt vinni. Csináltam már krémesbrülét is. Na, fogadjunk, hogy az se tudja, mi az, mosolygok.
Ez egy bizalmi állás, nem vehetek fel akárkit, folytatja az öltönyös. Tudja, bővítjük a szolgáltatásunkat. Halotti torokat akarunk rendezni, itt az udvarban. Azért kell a szakácsnő. Szerencsére sok a jelentkező, tudok válogatni, teszi hozzá és beleiszik egy csuporba. Nagyon puccos csupor. Vajon ki jelentkezhetett még erre a munkára? Biztos Teri, azt mondják, kifelé áll a szekere rúdja a kisboltból, mert titokban megiszogatta a kőműves aktimeleket. Ja, az nem joghurt, hanem a féldecis kevert, meg pálinka, azt szereti szürcsölni Teri. Csak lebukott, ki akarják tenni a szűrét a kisboltból. Látom, hogy ez a férfi nagyon mismásol, nem akar felvenni, biztosan valami protekciósa van.
Tudom ám én, honnan fúj a szél, miért nem akar maga engem felvenni, vágom oda. Rám se néz, iszik a csuporból. Megtudta, hogy a fiam Sanyival hál együtt, az a baj, meg hogy öregasszony vagyok, igaz-e? De tudja mit, elmegyek én a miniszterhez is, bepanaszolom magát, hogy kivételezik.
Jaj, csak a lapockám ne viszketne ennyire, megőrülök tőle!
Már megint olyan furcsán néz rám ez az ember, mint amikor ajtót nyitott. Aztán egyszerűen a képembe vágja: Asszonyom, maga halott, mondja, hogy alkalmazhatnám? Csak azért nem küldtem el azonnal, mert az utcabeliek figyelmeztettek, egy halott öregasszony bolyong a faluban, aki nem tudja elfogadni az elmúlást. Itt kell tartanom, hogy visszaterelhessem a mennyországba, ahol már nagyon várja a férje. Inkább örüljön, hogy angyal lett magából. Vallja be őszintén, tudna főzni ekkora szárnyakkal? Szerintem azok mindig belelógnának a fazékba. Röhög.
Ez bolond, gondolom, hogy lennék én halott meg angyal. Nincs nekem szárnyam, csak a lapockám viszket kicsit. Meg kell szöknöm, mielőtt bedug egy tepsibe! Kimegyek az utcára. Ezt még megbánja, kiabálom, miközben nekifutok a felszálláshoz. A távolból ismerős hangot hallok: szegény Margit, nem tudja elfogadni, hogy meghalt, a múlt héten a postán és a sertéstelepen is jelentkezett munkára.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. február 1-i számában.)
Kiszedtem az összes húszfillérest, ötvenest senki nem dobott a tálba. Csak az egy- és kétkoronások maradhatnak, ezt mondta Bánffy, a fővezető. Leültem a bolttal szemben a fűre, az aprót meg a piros terítőre raktam, amin ülni szoktam. A könyvet vettem a kezembe. Matracot, párnákat és azt a szép fekete komódot is el kellett adni, hogy megjelenhessen. Szétküldtem a szerkesztőségeknek, persze kézirat nem jár vissza, ez minden újság tetejére van nyomtatva, talán begyújtanak velük. Bánffy mondta, hogy így kell, ez az üzleti módi, el kell adnod magad. Küldjed szét, küldj belőle Pestre is, hadd tudják meg, mit írtál. Az új üzleti modellek korát éljük, ő is ezt csinálja, a húsboltjában nincs is
A nagy sötétségben különös módon fehérlett a hóesés: mindent belepett a szürkeség, és az ég felől hatalmas, sötétebb-világosabb foszlányokban hullott a hó. Odakint csönd volt, amely vastag takaróként ült a tájon. Idebent duruzsolt a kályha, a vasöntvény réseiből kifénylő tűzlángocskák furcsa táncot lejtettek a falon. A hatalmas ágyban aludtak a szülei. A kislány egyedül érezte magát ebben a világban. Az alvó emberek a kövér dunyha alatt idegenek voltak számára.
Szentádám, e kis, Ister menti falucska békés lakói egy verőfényes, augusztusi reggelen arra ébredtek, hogy fuldokolnak a büdösségtől. De valami olyan rettenetes bűz volt ez, hogy még Diszkó Lackó is majdnem okádott, pedig ő évtizedekig dolgozott a felsőpekmezi dögkúton. Mindenki serkent, pattant, futott, kitárt ajtót, ablakot, de hiába: a szörnyű büdösség úgy borította be a falut, mint a rapsic Alexisz bácsi malaclopó zsákja a süldőt.
Egyszerű, fekete nadrágot választott a nő. Ez könnyen ment. Elegáns, élére vasalt szövet némi elasztánszállal keverve, vékonyka bújtatóiba saját anyagából szabott öv volt behúzva. „Nadrág kipipálva” – nyugtázta némiképp megkönnyebbülve, majd a műanyag csíptetős vállfán lógó ruhadarabot a fotelbe tette. – Jöjjön hát a nehezebb rész. Válasszuk ki a megfelelő felsőrészt hozzá. Na de mégis, melyik legyen az? Selyemblúz, csipke? Egyáltalán mit szoktak felvenni ilyen alkalomra? Sosem csináltam még ilyet! – sóhajtott a nő. Te jó ég, mennyi rongy.
Puha volt a hótakaró, akár a kalács. Rohantam utána, amikor mellé értem, kihasználva a lendületet, amit testem tehetetlensége adott, isinkáztam egyet. Hógolyóztunk, kiakasztattuk egymást, hemperegtünk a friss hóban. Bámultam a szemeit és azt a rafinált kontúrt, amit aranyceruzával rajzolt köré.
Már vagy egy hete kitartóan koplalt. Főtt ételre rá se nézett, hiába biztatta a nagyi, hogy kóstolja meg a levest nyugodtan, mert zsír nélkül készült. Inkább elfordította fejét az asztalon gőzölgő tálról, mintha a puszta látványa is hizlalna. A nyers salátalevelet, sárgarépát is csak módjával rágcsálta, szénsavmentes ásványvízzel öblítette le, aztán határozottan eltolta a tányért maga elől. De a diétás leves nyálcsorgató illatától képtelen volt szabadulni.
A nap első sugarai a teraszon ülve találták Jenőt, ahogy üres tekintettel bámult maga elé. Az asztalon ott volt a félig teli vodkásüveg, mellette befizetetlen csekkek hevertek és számtalan felszólítólevél a határidők leteltéről. Bárhogy is számolta, képtelen kiegyenlíteni az összes tartozását most, hogy az anyja helyett már nem veheti fel a járadékát.
A furulya éles hangja betöltötte a teret.
Az árnyak kavarogni kezdtek a semmiben, az aluljáróban nyüzsgött a nép. Az ember meghúzódott az egyik fal mellett, és félrebicsakló hangon fújta a hangszert. Ideje volt elég. Úgy gondolta, ő sohasem fog meghalni, művészete valamiféle pajzs az elmúlás ellen.
Erika férje nem érez szagokat, újságolta Lacinak a felesége. Andi informatikát tanított, Erika a kolléganője volt. Mikepércsen laktak, néha elhívták Andit és Lacit szalonnát sütni. Olyankor mindig volt némi vita, ki vezessen. Laci szívesen sörözött volna Ferivel, Andi viszont azt mondta, Erika megígérte, hogy lesz finom édes vörös bor az apjától, feltétlenül kóstolja meg.
Köszöntelek, és csak testvéries morogással mondom, fejezd be ezt a száműzetéses hülyeséget, s gyere haza Rodostóból, ne mind piszkáld ide a leveleidet.
Értem én, hogy elveszítettél valami hülye választást, szégyenedben el kellett bujdosnod, na, de nem lett volna elég például Bükklokára menni, nem, te egyenesen Rodostóig mentél, Törökföldre, mert világéletedben szeretted a tonhalat, meg a baklavát.
Én itthon alig várom, megcsapkodhassam a fejedet, addig még kicsit pihenek itt a szolgánkon, izé, na, gazdánkon, és megeszem az emlékedre még egy tasak pulykát.