Hanyatt fekszünk, fogjuk egymás kezét, karácsonyok emléke szeplőzi az eget. Fáradt csipkeangyalok, torzó csúcsdíszek, szomorúra kopott csengettyűk közül kikukucskál a tegnap, rászáradt mosolyok anyámtól, kihűlt simogatások apám tenyeréből. Hanyatt fekszünk öten, két felnőtt, három gyerek – koszorút kerít körénk a csendes tél.
Itt állok egyedül, magasabb vagyok, mint a karácsonyfa vagy az a kislány a múltból. Árnyék hintázik a falon, lógatja két pipaszár lábát, mire hármat számolok, átlibben az időn. Kézen fog, árnyujjai rámtapogatják az elmúlt évtizedek kimondatlan üzeneteit. Húz maga után, könnyű vagyok, minden pillanatban egyre fogyó hópihe. Leolvad rólam a mai nap, rétegekben hámlik a hétfők, keddek, szerdák sebe.
Valaki felnéz az égre, s csak annyit mond: nézd, anyu, hópihét sétáltat egy árnyék! Az asszony megsimítja a kislány fejét, és azt válaszolja: nagyon szép, igazi karácsonyi varázslat. Aztán tovább nyújtja a bejglit, és arra gondol: milyen jó, hogy a gyermeke még mindig hisz az ünnepi csodákban. Pedig a férje az idén ment el, még élénken él benne a kabátja, ahogy lebben utána, amikor befordul a sarkon és hátra sem néz. Azóta migrénje lesz minden bőrönd kerekének csikorgásától. Azóta a kamrába jár átkozódni és sírni, hogy ne a gyerek előtt, mert ő még kicsi és nem tehet semmiről. Az asszony letörli az asztalt, repedésekbe sepri a múltat, letakarja hófehér, ropogós abrosszal. Ölbe veszi a kislányát, és megkérdezi, merre ment az a huncut árnyék, amelyik az imént hópihét sétáltatott? A lurkó kuncog és a karácsonyfa felé mutat. Ott ül a csúcsdíszen!, suttogja és mutatóujját anyja szájára teszi: pszt!, ha meghallja, hogy róla beszélünk, sírni kezd vagy elszalad.
Az árnyék gondol egy nagyot, felkászálódik a csúcsdíszről, és a szaloncukrokon szökdécselve eljut egy másik dimenzióba. Sóhaja könnyű szellőt kavar, belekapaszkodom. Emlékeket lopok a beszeplőzött égről, szememhez emelem őket. Ezer szilánkra esik szét a múlt, színes törmelékek peregnek apám szájából, ahogy szól. Kaskát kerítek, azzal fogok fel minden apró darabot. Apám csak mondja, keresem szavaiban a reményt, hogy nem is ment el igazán, csak játszik az idővel és velem, hogy mindjárt kacag, hogy karácsonyra kis Jézus születik, s ő hozza el apámat jászolban. Milyen lehet az égi karácsony? S milyen lehet a szó, ha már senki nem hallja, az ölelés, ha senki nem ölel vissza, a sóhaj, ha tág teret talál a semmi felé szabadon? Milyen lehet a szem mögötti sötétség a végtelenen túl, a fény, amely az örök világosság felé mutat utat, a semmi, ha a mindenségre nyit kaput? Milyen lehet apám nélkülem, testvéreim s anyám nélkül, milyen lehet nélküle – apám nélkül – a karácsonyi csend? Kérdem, pedig már tudom, ám könnyebb kérdezni, mint kijelenteni a szót, könnyebb érezni, mint tudni. Könnyebb könnyebbé tenni azt, ami nehezebb mindennél.
Súlytalan árnyék kötőféken, hópihével. Egy könyv címe is lehetne, vastag kötet lenne, benne több ezer mondattal, szavakkal, betűkkel, amelyek éjszaka kiszöknének a könyvből és felcsücsülnének egy hatalmas, kivilágított karácsonyfára. Éjszaka ragyognának, olyan szikrákat vetnének, hogy még apám is látná őket fenn az égben. Reggel szerényen kialudnának és visszavándorolnának a könyvbe, ilyesmi sorrendben: a,p,u, h,i,á,ny,z,o,l. Aztán jönne egy újabb nap újabb éjszakája, s kezdődne minden elölről. A ragyogás addig erősödne, amíg véget ér a karácsony. Akkor sötétség hámlana a semmiről, s addig havazna a feketeség, amíg beszitálná mindazt, amit már képtelenek vagyunk elképzelni. József ácsolna egy jó nagy létrát, odatámasztaná ahhoz a kis darab semmihez, ami megmaradt, és addig gondolna valamire, amíg az megszületne és újrateremtené a világot. A tetején ott feküdnénk öten, fognánk egymás kezét – három gyerek és két felnőtt. És soha, senki nem menne el közülünk sehová még akkor sem, ha hívnák. Csak együtt kelnénk fel, együtt engednénk dobbanni a szívünket, és mindennap arról beszélgetnénk, milyen jó, hogy mi öten épp egy oldalára születtünk ennek a világnak. Ünnepen gyertyát gyújtanánk minden ragyogó csillagért, amelyik kopottra sírta magát.
Harangoznak – rétegekben rakódik egymásra a fájdalom és az öröm. Egy ebből, egy abból, préselődik a tegnapelőttök súlya alatt, homogén foltokban születik újjá az egység belőled és belőlem. Mosolyodból maradt másodpercek, illatod egy sarokban felejtett kalap karimáján. Szökni készül a tegnapi gondolat, holnap fehérítőbe dobnák áttetsző tested, de kapaszkodom minden pillanatba, minden érzésbe, ha rólad mesél. Kellene egy tábla, útmutató az útkereszteződés előtt, fókusz az agynak, a testnek, a szemnek, a léleknek, fókusz nekem. Pár percnyi csend holnapra tegnapról, a csendnek az a fele, amibe beleégtél. Versenyt futnak a hópihék a téllel, ott vagy abban is, ott vagy bennem is szenteste és azon túl. Ott egy angyal fals énekében, ott sétálsz a cipőtalpban a templomba menet, ott csepegsz az ereszről olvadáskor, ott szikrázol a Balatonban, amikor Isten ezernyi fénytűvel szurkálja a vizet. Karácsonykor szeretnélek megcsiklandozni, nézném, ahogy hangtalanul felnevetsz, cigarettára gyújtasz, kifújod a táncoló füstöt. Anyám zserbót sütne, és azt mondaná: nem sikerült jól, tudjátok, én ilyen vagyok, de beletettem mindent, ami ahhoz kell, hogy mosolyogjatok. Beleharapnék a zserbóba, és attól kezdve mindig ezt kérnék anyámtól, ha eszembe jutna ez a nap. Te is megbocsátanál a sajátodnak, lázálmodban megcsókolnád gyűrött kezét, és azért sem haragudnál rá, amiért szándékosan itt hagyott. Árnyék gyűrődik a falon, tenyeremmel kisimítom, ott vagyok benne, ott vagy benne, ott leszünk akkor is, ha végleg lecsorog a világ széléről.
Nagyanyám mákot darál, azzal pettyezi be azt, ami tegnapról maradt. Bobajka íze a számban, karácsonyok édes emléke harmatoz be mindent. Félni is félek, nehogy eltörjön valami, ami gerenda a létezésben. Remegve markolom a kormányt, homályosan látom az utat, csecsemők masíroznak az aszfalton, pelenkások vedrekkel, pisztolyt fognak rám, lőnek, kikerül a lövedék – és kezdődik minden elölről. Megállok, összeszedek vagy száz töltényhüvelyt, egyenként kifényesítem mindegyiket, és felaggatom a felhők szélére. Csilingelnek, ahogy a lelkek elsétálnak felettük. Dobozok nyílnak a mennyország felé, kötök rá masnit megbánásból, lélekharang kondulásból, koporsószögek titijéből és tájából. Valaki int, felteszem a szemüvegem, hogy jobban lássam. Vetítés kezdődik, régi diák sorjáznak felém, lehúzom a fejem, nehogy eltaláljanak. Mellkasomon ér a múlt, hanyatt dönt, fejem felett hatalmas lyuk. Bámulom, amint kicsepeg belőle számtalan tegnap és tegnapelőtt, minden csepp csillog, csak egy fekete van köztük, ami hízik. Félek, agyonnyom. Hatalmas madár csőrébe kapja, elrepül. Nem is madár, angyal, látom, ahogy fehér szárnyaival legyezi magát, megpihen. Hívom, de erőtlen a szó, nincs, ami megtámassza a billegő mondatokat. Apám küldhette az angyalt karácsonyra vagy máskorra, csak elkésett. Apám is késett, ablakban ülve vártam órákon át, hogy beforduljon a sarkon. Aztán megfordult és elment. Néztem, csak néztem, amíg olyan apró lett, hogy egy gyufásskatulyába is betehettem volna. Kicsi doboz a létezés szélén, hintázik minden sóhajtáskor, valaki megpöccinti, lezuhan. Keressük meg holnap együtt, emeljük fel a földről, poroljuk le, jó lehet még valamire. Rakjunk bele ünnepeket, fázós kisgyereket, dicséretet anyádtól, Jézus-faragó embereket, keresztet, vállra tehetőt. Perec gurul az úton, döcög a göröngyökön, megállítja az árnyék. Kézbe veszi, forgatja, aztán beleharap. Így múlik el a világ dicsősége.
Harangoznak. Csak egyet. Elfogy a hang a csendben, elkopik minden lépés, ha holnaptól más lépi. Keresem a sötétben az a tűhegynyi fényes pontot, ami te vagy. Keresem a fáradó szóban a kopott hangok koppanását, a zuhanásban az emelést, az ünnep lassuló merengését a gyertyalángban, az Istenbe vetett hitet minden hitetlenben. Legyél te az, aki visszajön a fáról lecsorgó őszi levelekkel, a jégzajlással, a múltból előbukkanó törhető csenddel. Díszítsünk együtt karácsonyt árváknak, idegeneknek, ellenséges barátoknak, fintorgóknak, azoknak, akik lopják az életet. Lelassul a lélegzetem, minden gondolatom közelebb visz a teremtéshez, ünnepre asztalt terítek, megrakom cukrozott emlékekkel, dióba forgatott szeretettel, megbocsátással. Anyám pillantásával, ahogy ránk néz, amikor bátorságot hazudik.
Üveggömbben látom arcod, himbálózik a tegnap a karácsonyfa ágán. Magányos fenyő a domboldalon, körbe simogatja egy elkóborolt gondolat. Fehérre havazott temetők megvénült sírokkal. Ünneptelen, lépés nélküli utak, anyák, apák a semmin túl, lecsukott szemek mögött terjed a sötétség. Gyújts fényeket bezárt ablakon túl, világítsd be az eget, olyan fényesség legyen, hogy többé senki ne féljen! Gyújtsunk csillagszórót, szikrák a tenyeremen, múlt sebeit idézik, letűnt karácsonyok hazugságait. Amikor te erre, én arra, amikor szemétkosárba hajítottuk a közös jövőt, aztán penészes kenyeret dobtunk rá.
A semmi vége az ünnep kezdete. Bejgli a sütőben. Mákkatonák menetelnek megtervezett rendben, fel a falon, végig a plafonon, gyöngysorrá szelídülnek anyám hófehér, hosszú nyakán. Ő megsimítja a gyöngyszemeket, és arra gondol, milyen szép a karácsonyfa, kár, hogy apám már nem látja. Aztán imádkozik és azt mondja: jöhettek, az ünnepi asztal terítve.
Árnyék suhan a falon, kezében csengettyű, néma varázslat az ünnepnapokra. Mennyből az angyal tátogva, elmutogatva, kitéve a szoba közepére. Lemeztelenített másodpercek, zsinórlétrán felszökkenő kóbor vágyak. Álmok sztaniolba csomagolva, a fa alá rakva. A jászolban fekvő kicsi Jézusra gondolok – összekucorodom, átölelem anyám térdét. Fahéj, narancs és vanília illata van, karácsonyillat, anyám épp olyan, mint régen, csak a testét gyűrte össze az idő. Maradni, megmaradni, elmaradni. Szólj, ha fáj, teszek rá borogatást, aztán kívánj hitet a jövő hétre!
Hanyatt fekszünk öten, két felnőtt, három gyerek – lopjuk a karácsonyi csendet. Ott egy angyal, mondja anyám, és a sarok felé mutat. Hosszasan bámulom, ahogy szonett pereg a vakolatból.
Megjelent a Magyar Kultúra magazin Ünnep témájú lapszámában (2021/7)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.