Napok óta vele volt, bármerre ment, bármit tett, mindenüvé elkísérte, fogva tartotta a réges-régi, gyönyörű dallam, sehogy sem tudott szabadulni tőle. Halkan dudorászta, fogai közt zümmögte, egy-két sorát fennhangon el-elénekelgette.
Kossuth a Batthyány
Slobodu nám dali,
Nech im pán Boh dopomáha
V tom uhorskom kraji.
V tom uhorskom kraji
Tambur vybubnuje,
Ze nám Kossuth s Batthánym
Slobodu daruje.
Üdítően hatott rá a szép népdal, ahogy dúdolgatta, megmelegedett tőle a lelke. Ha szlovákul szólt is, végső soron magyar ének volt ez a javából: a magyarság dicsőséges forradalmának legnagyobbjait, Kossuth Lajost és gróf Batthyány Lajost dicsőítette.
Sokat imádkozott. Igét mormolt, ha nem kulcsolhatta imára fagytól elgémberedett kezét, mert csákányt kellett vele markolnia, s Istenhez menekült akkor is, amikor úgy érezte, nincs tovább.
– Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek szent anyja, imádkozzál érettünk, bűnösökért most és halálunk óráján, ámen.
A gyakorta mondott zsoltárok helyett ismét felzengett, tovább élt benne ez a mélyen a zsigereiben, tudatalattijában élő, földijeitől sokszor hallott ének. A dallam, versezet ugyanúgy szólt hozzá, mintha magyarul hangzott volna.
Kossuth a Batthyány
Slobodu nám dali…
Jókor kerítette hatalmába a népdal, legalább száműzte kis időre a fejében kavargó, mélyre elraktározott, gyakran fel-felelevenített szónoklatokat.
Amióta elítélték, egyfolytában védőbeszédeket fogalmaz kényszermunkán sínylődő rabtársai, az elhurcolt zsidók vagy a szlovenszkói magyarok érdekében… Egyre-másra azon kapja magát, hogy gondolatban beszédeket, cikkeket ír, parlamenti felszólalásra, előadásra, vádbeszédre, vitára készül. Magában érveket sorakoztat fel, koholt vádak ellen tiltakozik, cáfol, bizonyít, rávilágít az igazságtalanságokra és a visszásságokra. A jogra, a józan észre, az emberségre, a történelmi hagyományokra és a törvényességre hivatkozik, felhívja a figyelmet az autonómia csorbításának következményeire. Hiszi, eljön az idő, amikor mindezt egyszer majd hangosan is elmondhatja. Idejét eltölti, önmagát leköti, memóriáját edzi addig is ezekkel a logikus belső beszédekkel, amelyeket csak néha szakít félbe egy-egy fohásszal, imával – vagy most ezzel a kis dallal.
Ze nám Kossuth s Batthyánym
Slobodu daruje.
Álmodni mindig magyarul álmodott. Otthon járt ilyenkor, gyermekévei színhelyén. Zöldellő réten fogócskáztak, sárból gyúrt golyóval és bogánccsal dobálóztak, szénakazal körül bújócskáztak, török ellen hadakoztak, összeverekedtek és kibékültek, egymás nyelvén mondókákat, versikét mondogattak, énekelgettek a falubeli gyerekek. Őnáluk szlovákul folyt a játék, de ha magyarra terelődött a szó, értették azt is mindannyian. A dallam hasonló, a sors közös, a szabadság korlátlan, a játék izgalmas, a barátság szép volt. Az őslakos szlovákok, németek, magyarok és ruszinok évszázadok óta jó szomszédként élték békés napjaikat.
*
A családi örökségre, egykori javaira, földjeire nem gondolt, birtokai után nem vágyódott. Szabadsága megszűntével semmivé foszlott tulajdonostudata. A régi park az ősi fákkal, a család ötezer holdja olybá tűnt számára, mintha soha nem is létezett volna. A földet már rég nem holdban – megemelendő súlyként mérte, latolgatva, hogy a fagyos talajból hány lapátnyit kell még megmozgatnia. A határ sem a saját földjei határát jelezte; a határ számára a gyalog megteendő több kilométernyi út volt, amelyet hajnali és esti szürkületben, munkába induláskor és a kényszermunka végeztével erőltetett menetben kellett megtennie.
Reggeltől estig zokszó nélkül robotolt a dermesztő hidegben. Izmai megerősödtek, finom munkához, íráshoz szokott úri keze megkeményedett, tenyere, mely eleinte vérhólyagokkal volt tele, megkérgesedett. A silány tábori koszt ellenére kénytelen-kelletlen megedződött: nem gondolta volna, hogy ennyi mindent kibír.
Szívósnak hitte magát, de hetek óta érezte: fogytán az ereje. Csontjaiba beette magát a dermesztő hideg. Éjszakánként melengető napsütésről álmodott.
*
A faluját övező gyalogutakra és ösvényekre, a szénaillatra, a hazai ízekre emlékezett, amikor hazagondolt. Ha hajnalok hajnalán szlovák szó ébreszti, otthon érezte volna magát; sajátjának tartotta azt is.
De nem szlovák, nem is magyar szó süvített bele az éjszakától alig búcsúzó virradatba.
– Esterházy! Igytyí szamnoj!
A gyalulatlan, vékony deszkákból összetákolt fapriccs reccsenve hajolt meg alatta az első hirtelen mozdulatra. Dideregve, sietősen bújt ki a vackából, igyekezett, hogy minél kevesebb ideje legyen a metsző hidegnek még jobban a csontjaiba vájnia magát. A feje alá gyűrt, párnául szolgáló kopott kabát alól kikandikáló cirill betűs újságpapírt gyakorlottan tekerte lábfejére. Ez volt az első, amit a táborban megtanult: a kapca a ruházatnál is fontosabb, a lábat melegen kell tartani.
– Bisztro! Bisztro, bisztro!
Az orosz nem mozdul mellőle. Kiszolgálja, soványka reggelijét a helyébe hozza. Elárulták volna a barakktársak, hogy napok óta lázas?
Megborotválkozhat. Tükröt is kap. Madárijesztőnek látszó, sovány, égő szemű ember néz vele farkasszemet. Remegő kezével ügyetlenül kezeli a beretvát.
– Gatóv – szól végül. S mivel az orosz barátságosan nézi, bátortalanul rákérdez:
– Sto szlucsilosz? Mi történt?
– Domój! – kacsint az orosz.
Elszédült.
A váratlan hír olyan hevesen dobogtatta meg a szívét, hogy a veríték is kiverte. Lába elgyengült, maradék ereje elszállt, mindkét kezével meg kellett támasztania a falat. Amíg robotra hívta a vezényszó, legyengült szervezete hősiesen vette fel a harcot a tagjaira nehezedő ólmos fáradtsággal, most azonban, hogy tudata révén a teste is megneszelte, a hátralévő nyolc évet nem idegen, hanem hazai földön kell letöltenie, a hirtelen örömtől esztelen, kiszámíthatatlan, vad tiltakozásba kezdett.
Haza?
Lujza nénje lejárhatta a lábát, hogy ezt elintézte.
*
Messziről intett búcsút a többieknek. Sokáig nézett a vánszorgó csapat után, egészen addig, amíg társai apró pontoknak nem látszottak a hólepte, végtelen mezőn. Akkor maradék erejével tett néhány lépést, hogy a darabka barna, kőkemény kenyeret, amelyet útravalóul nyomott markába az orosz, a rabok taposta gyalogútra helyezze egy kő alá. Jól jár, aki megtalálja, ő maga meg majd otthon jóllakik.
De hogy kerül ide már megint ez a benne duruzsoló ének, miért nem tud tőle szabadulni?
Kossuth és Batthyány
szabadságot szerze
Légyen Isten oltalmukra
Magyarhonban szerte.
Hej, de messze járt, milyen nagy utat tett meg ez a mieinkről szóló kis dalocska! Magyarok lakta földön, szlovák nyelven született, de megjárta a Szovjetuniót is. Ez volt az utolsó gondolata.
Ott talált rá az orosz a kő mellett.
*
Beszédfoszlányok. Üvegcsék. Klórés mészszag. Óvatos, puha léptek. Alvás. Zuhanásszerű, mély.
Fehérség öleli át. Egymásba olvadnak napszakok, nevek. Évszámok, arcok, képek kavarognak a fejében, szlovák, német, magyar dallamok kúsznak egymásba a tudatában. Mintha ágya körül többen is állnának. Mintha kérdeztek volna valamit…
Napok, hetek telnek el.
Egyszer csak hallja, amint az éjszakai szolgálatot teljesítő vékonyka ápolónő azt mondja hajnalban a váltótársának:
– Szibériából hozták haza. Ott volt kényszermunkatáborban. Beletelik egy kis időbe, amíg újra ember lesz belőle.
A másik ápolónő szép magyar nyelven így válaszol:
– Majd csak felépül Isten áldásával. Bár, ha ő az, akinek mondják, gróf Esterházy János, nincs sok esélye. Távollétében kötél általi halálra ítélték.
– Én azt hallottam, kegyelmet kapott.
– Adná az ég, hogy így legyen!
Csend borul a rabkórházra.
*
Napok múlva frissen, vidáman arra ébred: megint fülébe cseng az orosz földön utoljára dudorászgatott szlovák népdal.
Kossuth és Batthyány
Szabadságot szerze,
Légyen Isten oltalmukra
Magyarhonban szerte.
Magyarhonban szerte
Ki is doboltatott,
Hogy Kossuth s Batthyány nékünk
Szabadságot adott.
Ez az ének térítette magához. A szlovákról önkéntelenül magyarra fordított szövegről tudatosul benne: eszméleténél van.
– Add vissza, Uram, a régi hitet, hogy itthon erős lehessek – így végezte aznapi imádságát.
*
A kegyetlen kegyelmet – hogy büntetését életfogytiglanra változtatták – fegyelmezetten vette tudomásul. Azt gondolta, hogy a szibériai kényszermunkatáborhoz képest hazai földön áldás lesz a rabság is.
Tévedett. Mintha csak érte versenyeztek volna, a csehszlovákiai börtönök kapui sorra nyíltak meg előtte. Független gondolkodása, erkölcsi szilárdsága miatt a háborús bűnösnek, fasisztának kikiáltott rabra szinte szentként tekintettek a fogolytársak. A sok ütleg, igaztalan vád, nélkülözés, elviselhetetlen hideg elgyötörte, de lélekben megedzette, bűntelenségének biztos tudata fogva tartói fölé emelte.
Már régen nem vád- és védőbeszédeket mondott; példázatokkal, bibliai történetekkel, egy emberséges világ reményének élesztésével öntött lelket rabtársaiba. Csontvázra fogyva, hordágyon fekve is tartása volt, sugározta magából az erőt.
– Azért gyűlölnek bennünket, mert félnek tőlünk – mondogatta. – Azért félnek, mert rossz a lelkiismeretük. Imádkozzunk!
*
Amikor közelgett az idő, megadta magát Isten akaratának.
– Áldd meg, Uram, a gyermekeimet! Add, hogy idegen földön nyugalomra, lelki békére találjanak. Kíméld meg szeretett testvéreimet, Mariskát és Lujzát a szörnyűségektől, hogy ép lélekkel viselhessék a rám méretett szenvedés őket sújtó terhét. Engedd, uram, hogy szülőföldemen térhessek végső nyugovóra.
*
Szenvedéseit és életét felajánlotta a magyar haza felszabadulásáért.
Sírja nincs. Ötezer holdnyi földjéből nem jutott neki egy maroknyi, amely betemetné.
Fejfájára – ha lenne – azt vésték volna:
Esterházy János
1901–1957
Nyugodjék békében!
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. március 7-i számában.)
Ahogy így vonszolta magát még beljebb a halott erdő mélyére, reményvesztve, gondolatok nélkül, kiüresedett lélekkel, egyszerre mégiscsak zajok ütötték meg a fülét hirtelen. Prüsszögés és kacarászás, szipogás és motyogás oda nem illő hangjai hasítottak a végtelen éjszaka csendjébe. Aztán egyszer csak még fények is! Zöld a gúnyája, zöld a bőre, zöld tán még a lelke is.
Délelőtt tíz óra tájban megcsördült a telefon. Nem vettem föl. Épp fennhangon próbálgattam egy novella kezdő sorait, fel s alá járkálva a konyhában. Miután az első mondat már elég jól hangzott, leültem az asztalhoz, és beírtam a jegyzetfüzetembe. Kíváncsi voltam, hogy a (kettészakított) közmondás: Ember tervez… (szünet) Isten végez leírva ugyanúgy hat-e, mint az imént, amikor fennhangon ismételgettem.
Éjszaka szeretem nézni a Földet, amikor nem homályosítja el a Nap fénye. Általában optikai, analóg eszközöket használok, a bolygó által visszavert fényt magát fogom be, ahogy egykor az emberek nézték a csillagos eget. A látványt persze digitálisan följavítom, hogy gyönyörködhessem a kékségében, ne csak egy fénypontnak tűnjék a többi milliárd között a sötét égbolton. Akkorára nagyítom, amekkorának egy teniszlabdát látna egy ember a maga elé nyújtott tenyerén, ha még volnának emberek meg teniszlabdák. Így a kontinensek is kivehetők.
A nő befejezte a fésülködést. Jobbra, majd balra fordította a fejét. Elégedett volt a látvánnyal: dús haja, amire oly büszke volt, gazdag kontya tökéletesen állt, mint mindig.
– Rendben vagyok? – fordult kis kacér mosollyal a férfi felé. Az már a nyakkendőjét igazgatta az állótükör előtt. Kritikusan végignézett asszonyán.
…a legjobb, ha az elején kezdem. Hivatalos megnyitóját követően cirka két évvel indult könnyezésnek a Rose Plaza Hotel. A jelenség hamar felkeltette a média figyelmét, lázba hozta az érdeklődést, de hamar rá is untak, szép lassan elmaradoztak a tévétársaságok kamerái, csökkent a könnyszomj, a hirtelen felindulás abbamaradt, mert hát az épület hiába volt ennyire individuálisan önkifejező, nem nagyon csinált mást, csak időszakosan sírt, hang és magyarázat nélkül… Azóta menetrendszerűen jön belőle a folyékony érzelem, így a sajtó hamar el is keresztelte „bőgőmasinának” a hotelt.
Pedig, ha odatűzött a nap a fészer oldalához, már egész jól meg lehetett melegedni. R. el-elnézte, ahogy anyja újsággal a kezében valahova messzire néz, mintha az érkező tavaszt lesné. A kiskutya is szaladgált volna, szegény, ha a lába engedte volna. De valahogy rosszul nőtt az elülső két lába, mintha nem lett volna tartás bennük, minduntalan összecsuklott. Így is próbált járni csúszva-mászva, rossz volt nézni.
Hogy finoman fogalmazzak, kissé szétestünk most. Tulajdonképpen, ha belegondolok, nem most, hanem már egy ideje esegetünk, csak a kérdés az, hogy má’ hova… Tudod, hogy van-e még hova? Ekkor mondod azt (tegyük hozzá, te gerjesztetted): „Halljátok, innën mán nincs lëjjebb!” No, aztán másnap kiderül, hogy mégis. Hát álljon már meg a menet!
Pócsmegyer, huszonhárom június huszonegy, szerda. Tegnap láttam egy képet. Eszter csinálta, fekete-fehér, mindössze két szalag kék rajta. Anya gyermekével. A gyermek anyjával játszik. Az a játék, hogy a gyermek kék szalagokkal díszíti fel az anyját. Az egyik szalagot az anyja kezére köti, a másikat a fülére.
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.