Dráfi Emese: Társkeresős (Részlet a Lányregény felnőtteknek című regényből)

2021. november 26., 10:34
Turcza László festménye

Monával csak tíz éve ismerkedtünk meg, akkor, amikor beköltöztek az utcánkban majdnem a szemben lévő házba. Ők is fiatalok, egy gyerekkel. Mona szintén tanított. Volt férjeink gyorsan összebarátkoztak. Elkezdődtek a szomszédolások, beszélgetések. Később elhatároztuk, hogy esténként biciklizni fogunk, hátha lefogyunk. Két éven keresztül szinte minden nap munka után tekertünk egy jót, közben megbeszéltük ügyes-bajos dolgainkat. A rengeteg biciklis élmény közel hozott minket egymáshoz. Volt, hogy szúnyogokkal csatáztunk, vagy fél óráig álldogáltunk egy fa alatt, mert útközben elkapott a zuhé. Olyan is előfordult, hogy kilyukadt valamelyikünk kerékgumija, és kilométereket kellett gyalogolnunk hazáig. Egyszer meg egy csúszós úton elestünk, pont bele egy nagy pocsolyába. Persze mindenen nevettünk, élveztük a szürke hétköznapok adta kalandokat.

Ahogy teltek a hónapok, egyre jobban megismertük egymást. Tudtunk egymás ügyeiről, és természetesen a házasságaink is terítékre kerültek. Akkoriban nagyon komolyan elgondolkodtam azon, hogy az enyémnek nincs értelme. Később Mona is úgy határozott, nem bírja tovább férje hűtlenkedését, ő is megteszi a lépéseket. Szinte egyszerre váltunk. Nagy felfordulást keltve mindenhol. (A volt férjem később epésen meg is jegyezte: addig-addig bicikliztetek együtt, amíg ki nem tekertetek az életünkből.) Mona alacsony, vörös hajú, csinos nő volt. Talán ő tetszett hármunk közül a legjobban a férfiaknak. Mindig tip-top, decens, de divatos ruhák, magas sarkú cipő, drága ridikül, parfüm. Azt hiszem, őt viselte meg a legjobban a válás, mert a férjével tudat alatt nagyon is szerették egymást.

Eminnel az egyik internetes társkereső oldalon ismerkedtem meg. Őrült egy időszak volt. Monával elhatároztuk, hogy kalandozni fogunk. De hogyan csináljuk? Honnan szerzünk megfelelő pasit? A városkában, ahol laktunk, elfogytak a valamirevaló egyedülálló férfiak. Megvan! Regisztrálunk pár ingyenes társkereső oldalon. Ott aztán vannak bőven…

Ez volt ám a nagy élmény! A házasságunk igájától megszabadulva, kuncogva töltögettük az adatlapokat: Hány éves vagyok... (Kiderült, hogy itt rengetegen hazudnak.) Milyen kapcsolatot szeretnék… (Itt is.) Milyen az érdeklődési köröm… (Itt is.) Végzettségem… (Itt meg pláne!) Családi állapotom… (Na, itt hazudtak a legtöbben.)

Képek is kellenek! Atyavilág, nincs egy jó képem! Meg egy normális göncöm se! Itt az ideje a változásnak, szólt Mona, és kamasz lányommal, Riával együtt, aki hozta magával a fiatalok lendületét, elszaladtunk beszerezni pár szexi ruhadarabot. Na, még egy kis smink, bizsu, dekoltázs és bájos vigyor. Így ni! Meg is vannak a megfelelő képek. Már csak a regisztrációs név kell és enter! Indul a buli! (Idus is elvált, már nagyon régen. Egyedül nevelte a fiát, de hiába próbáltuk rábeszélni, nem akart kalandozni. Ő a komolyabb és a le se bagózom őket kategóriába tartozott.)

Izgatottan vártuk a fejleményeket. Nem kellett sokat. Jelentkeztek az ilyen-olyan alakok. Elvétve pár normálisnak tűnő is akadt a hálónkba. Jött a hali, tali, telcsi, dumcsi, amibe a kezdeti sokkhatás után egészen jól belejöttünk. Talán a fiatal korunkban kimaradt őrültségeinket akartuk bepótolni, de az is lehet, hogy azt a fajta szerelmet, megértést, tüzet kerestük, amit a házasságunkban nem kaptunk meg.

Teltek a hónapok, jöttekmentek a fazonok, ismerkedtünk ezerrel. Volt pár egészen ígéretes férfi is, akikről csak később derültek ki a nagy igazságok. A tőlünk jóval fiatalabbak vagy idősebbek, kövérek és soványak, langaléták és kissé alacsonyak, vagy akik simán letagadták a korukat. A külön élők, akik majdnem elváltak, de mégsem. A rossz párkapcsolatosok, de még együtt élők. A „nem akarok róla beszélni” szemérmes típusok. És végül a megrögzött hazudozók. Mindezt olyan nagy sármmal tette némelyik, hogy el is hitte minden szavukat az ember.

Én is bedőltem. Az egyik férfinél azt hittem, végre megtaláltam a megfelelőt. Elneveztem Gentlemannek. Tartott egypár hónapig, amire rájöttem, hogy kettős játékot űz. Hatalmas érzelmi csalódás ért, mert úgy éreztem, benne végre megtaláltam valamit, amit idáig kerestem. Volt egy húron pendülés, nagy ígérgetések, tűz meg ami ezzel jár. Egyszer, sose felejtem el, már hideg volt, korán esteledett. Monával ugyanazon a napon készülődtünk randira. A szokásos cicomázkodás, szép ruha, magas sarkú cipő, smink, parfüm. Aztán jött az üzenet: „Sajnos ma mégsem jön össze.” A társkeresés időszakában talán ez volt az a mondat, amit a legjobban utáltunk. Ilyenkor mindig a leghiggadtabbhoz fordultunk.

– Idus, otthon vagy? Átugorhatok?

– Baj van?

– Lemondta a randit…

– Látod! Mondtam, hogy ilyenek. Gyere!

Forró teával meg keksszel, csokival fogadott. Mindig volt nála valami édesség, mert a „boldogsághormon” neki is jól jött. Egyáltalán nem igaz, hogy ő nem vágyott igazi társra. De túl régóta élt egyedül a fiával ahhoz, hogy most már bárkiért is feladja dédelgetett bogarait, kényelmét. Idus egy hirtelen jött nagy szerelem hevében még a főiskolás éveiben ment férjhez. Azelőtt, a mi időnkben, még nem volt szokás, hogy gyorsan összeköltöztek a fiatalok. Így tényleg, szó szerint jártunk a fiúkkal, akik udvaroltak, mi meg élveztük. Mozi, cukrászda, séta a parkban. Csókolózás a neonlámpa alatt. A kollégistáknak persze könnyebb volt. Ők szabadabbak voltak. És nem vártunk ám sokat, férjhez mentünk és kész! Valójában akkor derült ki, hogy a két ember hosszú távon kibírja-e egymással. Idus nagyon gyorsan rájött, hogy nem sokáig fogja elviselni férje és haverjai cigifüstjét a szobában, a hosszú éjszakába nyúló italozásokkal megfűszerezett elmélkedéseket. A gyermekáldás után meg nyilvánvalóvá vált, hogy az illető nem alkalmas se férjnek, se apának. Idus két év után elvált, a férje pedig évekre eltűnt. Senki nem tudta, mi lett vele, se gyerektartás, se látogatás. Magára maradt. Teljes erejét, energiáját, életét fi a nevelésének szentelte.

Néztem Idust, ahogy nagy élvezettel majszolta a csokoládét, és hirtelen eszembe jutott, milyen régóta ismerjük egymást. A szüleink kollégák voltak. Emlékszem, az általános iskola első két évében egy osztályba jártunk. Mindig elcsodálkozom, amikor visszagondolok ezekre az évekre. Hogy lehet, hogy pont Idus az egyik legjobb barátnőm?

Idust nem szerettem. Szerintem ő se engemet. Idegesített higgadt viselkedése, ahogy hatalmas nagy szemével kinézett az idétlen szemüvege alól. Amolyan igazi tudálékos könyvmoly típus volt. Sokan csúfolták. Én is. A fiúk bántották. Aztán egy napon eltűnt az osztályból. Mi azt hittük, miattunk. Lelkiismeret-furdalásunk volt. Sok év múlva derült ki, hogy valójában csak elköltöztek. Az esti tagozatos főiskolán találkoztunk újra, felnőttként, kisgyermekes anyaként. Csoporttársak lettünk. Egyforma hivatást választottunk. Összebarátkoztunk. Kiderült, hogy jó fej, és persze én is. Az élet ilyen. Sose tudod előre, mit hoz.

A gondolataimat telefoncsörgés szakította félbe. Mona volt az.

– Képzeld, elmentem, és nincs itt. Hiába hívom, nem veszi a telefont. Itt állok a parkolóban talpig díszben, ez a szemét meg nem jött el – hadarta idegesen. – Jaj, bocs, randizol, nem? Majd otthon beszélünk – és már tette is volna le a telefont.

– Várj! Mi se találkoztunk. Gyere Idushoz, itt vagyok!

Mona elmosódott sminkkel, sírva érkezett. Annyira tetszett neki az a fiú! Igaz, hogy fiatalabb volt nála, de órákig cseverésztek telefonon, tejbenvajban fürösztötte, és már hétvégére is elvitte egy-egy exkluzív helyre.

– Nem értem, mi történhetett – hümmögött, miközben az ölében lévő irdatlan, mázsás retiküljét markolászta. – Csak nincs valami baja? Jaj, biztos karambolozott! Vagy rosszul lett, és kórházba került!

– Dehogyis! Csak simán lúzer, biztos elunta a fizetgetést – motyogta Idus az orra alatt, miközben letette a teásbögrét Mona elé. – Na, látjátok, ezért nem áldozom be a drága szabadidőmet pasizásra. Mind lúzer.

– Próbáld még egyszer! – mondtam.

– Semmi!

– Akkor írj esemest!

– Már hármat írtam. Semmi válasz.

– Akkor passz.

– Várjunk csak! Te miért nem randizol?

– Visszamondta.

– Az is szemét! – fortyant fel újra Mona.

Egy darabig hallgattunk, kortyolgattuk a teát.

– Csajok – szólalt meg aztán Idus az ő jellegzetes cinizmusával –, siralmas a helyzetünk. Nekem nincs egy szexis bugyim, mert le vagyok égve, nektek meg hiába van, úgyse látja senki.

Na, erre kitört a nevetés. És csak nevettünk, nevettünk, hogy a könnyünk is kicsordult. Mindegy volt már, úgyis szétfolyt a festék a szemünk alatt. Hát igen, konstatáltuk, miután lehiggadtunk, a humor minden őrült helyzeten átsegít bennünket.

Mona aktuális netes pasija többet nem jelentkezett, mintha a föld nyelte volna el. Aztán sokkal később valahonnan kiderült, hogy lebukott. Ugyanis az óriási telefonszámlát, a tejben-vajban fürösztést és a hétvégi kiruccanásokat mind annak a cégnek a pénzéből fizette, ahol dolgozott. Rájöttek, kidobták, így többet nem jött. Nem volt miből. Lassan Mona is elfelejtette, mert nála már jött a következő.

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. novemberi számában)