Sima, sima, fordított...
A régi falióra négyet ütött. Elnémult a kötőtűk csattogása. A nő felnézett, elsimította homlokáról az ősz tincseket, és nekidőlt az öreg fotel támlájának. Már két órája kötögetett. A rádióból halk zene szólt. Lassan lerakta a fotel melletti fonott kosárba a kötést. Nehézkesen kelt fel, elindult a konyha felé. Milyen csend van itt – gondolta –, ezen a rádió sem segít. Megivott egy pohár vizet, nyújtózkodott. Megroppantak a csontjai. Na, jó ropogós vagy, mondaná az öreg... – kuncogott magában. Visszasétált a szobába, s leült folytatni a munkáját.
Fordított, sima, fordított...
Remélte, elég fonalat vett ahhoz, hogy hosszú legyen a sál. Mindig is olyat szeretett volna. Hosszút, meleget és nagyon tarkát. Bolond öreg...
Sima, fordított, sima...
Gondolatai elkalandoztak. Talán az fogta meg, a bohókás lénye. De rég volt... A táncterembe lépve rögtön meglátta a fiút. Ő az új kardigánját vette fel. Első saját munkája, büszke is volt rá. Melléperdült az új srác, micsoda szépség, mondta, jaj, a kardigánra gondoltam, és mosolygott. Ő zavarában nem tudta, hogy megsértődjön vagy nevessen. A másodikat választotta.
Sima, sima, fordított...
Mint a tangó. Kettőt előre, egyet hátra. Imádtak táncolni. Az esküvőjükön is a saját koreográfiájukat adták elő. Nagy siker volt. Csak elég legyen a fonál. Ma kész lesz a sál, és holnap beviszi neki. Majd elmondja az összes benne lévő színt. Az öreg biztosan hallani fogja. Tudja majd, hogy hallja.
Fordított, sima, sima...
Ez meg csacsacsa. Gömbölyödő hasától alig bírta már átkarolni, mégis ezt táncolták otthon a gramofon mellett. És milyen gyönyörű fiúgyermekük született! Örökölte apja táncos lábait.
Fordított, fordított, ráhajtás...
Nagyot sóhajtott. Megigazította a szemüvegét, és rátekert a fonálból az ujjára. Tekeredett az ő életútjuk is. Keserves év volt, amikor nem tudták, a kisfiuk megmarad-e. Halkabb lett a kacaj, a keringőből egymás vállára borult helyben topogás lett, könnyeken keresztül a másikba kapaszkodva. De mindig számíthatott rá. Számíthattak egymásra. Megjárták a poklot, de kitartottak. És a Jóisten végül megjutalmazta őket a kisfiuk gyógyulásával. S újra mertek teljes szívből kacagni.
Sima, sima, fordított...
Bolondos öreg. A frászt hozta rá a tréfáival. Tudta, hogy ki nem állhatja a legyeket. Ha csak egy felbukkant, ő már vadászott rá. Ez a vén bolond összefogdosott párat, és szanaszét ragasztgatta a lakásban. Mire észrevette, hogy döglött legyekre vadászik, a párja már hasát fogva nevetett a konyhában. Jaj, de elporolta a konyharuhával! Aztán nevetve ölelte, csókolta.
Fordított, sima, ráhajtás...
Annyi mindent kellene még elmondania neki. Vagy csak ülne itt a másik fotelban, és figyelné a ráncos kezét, ahogy táncoltatja a kötőtűt. Hányszor hallotta tőle: „Magadhoz kötöttél, te boszorkány!” – és nevetett. Sokszor csak úgy ültek, nem kellett beszélniük. Tudtak egymásról mindent, érezték egymást. Elég volt egy pillantás, egy érintés.
Sima, fordított, sima...
Jaj, nem...! Elrontotta. Visszafejtette a fonalat, és újból felszedte a szemeket. Bárcsak az élettel is így lenne! Sajnos elszálltak az évek felettük, táncos lépteik lassúbbak, óvatosabbak lettek. Nem, mégsem. Még ha vissza is fejthetné az élet fonalát, akkor is őt választaná, semmin nem változtatna.
Sima, sima, sima...
Nem, nem, nem lehet! Már csak egy méter van a fonálból. Még nem elég hosszú a sál. Még kellene kötni hozzá. Sokat, nagyon tarkát. Hogyha kijön, táncoljon a sál vége a szélben. Még kötni kell.
Megcsörrent a telefon. A kijelzőn megjelent a kórház telefonszáma. A kötőtűk éles csörömpöléssel hullottak a földre...
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. áprilisi számában)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.