Ádám bíró útja naponta elvezetett az akasztófa alatt. A kopasz magaslaton fenyegetve álltak a bitók; erős vaskampók rozsdásodtak a fákon, és fekete dögmadarak keringtek széles szárnyalással a domb fölött. A város népe rettegve kerülte a vesztőhely táját, csak Ádám bíró rótta félelem nélkül a domb alatt kanyargó kövecses utat.
Egy reggel új szolgája kísérte hivatalába a bírót. Amint az akasztófák árnyékába értek, János, a szolga hajlongva fordult a magaslat felé, és deres fejéről lekapta kucsmáját.
– Alázatos tiszteletem! – rebegte vértelen ajakkal. A bíró csodálkozva nézte az öreget. Templom előtt elhalad keresztvetés nélkül, a bitófa előtt meg hajbókol?! Bogaras vénember… De nagyon sietős volt az útja, nem ért rá faggatni, mit mormol magában olyan ijedt alázattal.
Aznap dolga akadt a hóhérnak, és másnap reggel a dögmadarak károgva repdesték körül az akasztottat, amikor Ádám bíró elhaladt a bitók alatt Jánossal.
– Tisztelet adassék, hódolat a bitófának! – lihegte vakult szemmel a szolga, és remegő kezével sietve letépte fejéről a kucsmát.
A bíró megállt.
– Miért hajbókolsz, János? Miféle tisztelgés ez az akasztófa előtt? Nem templom keresztje ez, te pogány!
– Nem vagyok én pogány, uram! A templomban Isten lakozik, de ez a domb az ördögé. A szolgaember élete nem ér sokat, gazdám. Ha ártatlanul gyanúba kerül, nincs senki, aki megvédené. A kínpad és a hóhér kötele várja. Érted hát, uram, hogy jóban kell lenni a bitófával?
– Bolond beszéd ez, öreg. Az ártatlanok igazságát a törvény védi.
– A törvény? Miféle törvény? Amit az erős emberek szabtak? Az bizony nem védi a szegények igazát. Elfutotta a bíró arcát a harag pírja.
– Hallgass! Lázadó beszéd ez, János! Csak azért nem büntetlek meg érte, mert öreg vagy és szívellek. – Nem perelek én veled, uram. Légy elnéző, hogy szólni merészeltem. Bíró vagy, és ismered a törvényt. Nagy hatalom van a kezedben, kegyelmet és halált osztó hatalom.
Ádám bíró elgondolkozva nézte az öreget.
– Sok bűnt láttam és sokszor büntettem, de Isten a tanúm, ártatlant nem adtam hóhérkézre.
A szolga görnyedve lépegetett a bíró mögött, kicsi lett és reszketős, szinte belesüppedt a földbe, s a reggeli szélben szava halk volt, mintha már nem is ember, hanem valami árnyék beszélne ott a bíró mögött, a kétely csüggesztő és fáradt hangján.
– Hiszed ezt, bíró uram? Megvizsgálod minden ítélet után a lelkedet? Emlékszel az elítéltek utolsó sikolyára? Ártatlanul kiáltanak, de te nem hallod, sohasem hallottad. És mindaddig nem is fogod hallani, míg csak a törvény betűjén függ a szemed. Úri törvény az, nem védi a szegény embert, az ártatlanok igazságát.
Ádám bíró fázósan összehúzta magán a köpönyegét; szinte futott a kihalt úton. Fázott egész nap a hivatalában, és otthon valami ismeretlen nyugtalanság telepedett meg lelkén; fanyarrá és keserűvé tette ételét, és pállott ízűvé italát. Szótlan és töprengő volt egész nap, este fáradtan hanyatlott az ágyára, de szemére nem jött álom.
Éjfélkor hirtelen felkelt. Kilopakodott a házból, odasurrant az istállóhoz, és hallgatózott. Benn, a mellre ülő nehéz párákban és trágyaszagban rágcsálva, halkan horkanva pihentek az állatok. Óvatosan kinyitotta az ajtót. A jászol mellett meglátta Jánost. Ott aludt békésen egy szénahalmon subával letakarva, és a hold világa fehéren tűzött őszes fejére.
Ádám bíró lábujjhegyen a lovához lépett, és élesre fent kését kíméletlen, erős döféssel az állat szügyébe mártotta. A szúrás a szívét érte, és a ló álmában felágaskodott, hörögve felnyerített, hosszú reszketés szaladt végig rajta patájától a sörényéig, és összerogyott. Még rúgott egyet-kettőt, aztán elnyúlt hangtalanul a sebből patakzó vérben, csak a bőre remegett tovább.
János nem hallotta az állat hörgését és testének nehéz zuhanását. Arra sem ébredt fel, hogy a bíró föléje hajolt, és a véres kést a tüszőjébe dugta.
Hajnalban egy cseléd futva jött az istálló felől. János kábán állt az ajtóban a véres késsel a kezében.
– Éjszaka valaki… valaki leszúrta a bíró legszebb lovát! – dadogta az összefutott cselédek előtt.
Egy vénasszony felkiáltott: – Az én fiam nem volt elég jó, idegen kellett szolgának! Nézzétek a kést a kezében! Ő tette! Nem megmondtam, nem való idegen cseléd a házba?!
Mielőtt védekezésre vagy futásra gondolhatott volna, a cselédek már le is fogták Jánost. Vitték megkötözve a bíró elé.
– Miért tetted? – faggatta a bíró.
Halálsápadt volt János, mintha a késdöféssel az ő vére is elfolyt volna, szája széle fehéren remegett, és megbilincselt kezét magasra emelve, tört hangon kiáltotta:
– Az ég a tanúm, ártatlan vagyok!
– Ártatlan? Te? Miféle mese ez?! A gazdád vagyok, de a bírád is, valld be hát töredelmesen a bűnöd! – Ki látta? Ki meri mondani, hogy én szúrtam le a lovat? – hördült fel János.
– A véres kés mondja. És ott háltál az istállóban. Igaz-e?
– Igaz, uram… De törődött és öreg vagyok már, nagyon elfárasztott a munka, mély volt az álmom. Csak az a bűnöm, hogy aludtam, és nem vigyáztam a gazdám jószágára.
– Hogy is hihetném, János?
– Valaki más tette, esküszöm!
– Ne esküdj, János!
A szolga felemelte bilincsbe vert kezét, és könnyekkel a szemében rimánkodott:
– Uram, hűséggel szolgáltalak. Vén fejemnek csak egy gondja volt, hogy óvjam és ápoljam, ami a tiéd. És most te sem bízol bennem? Te is elhagysz, te is vádolsz?
– A véres kés vádol, nem én… Ki tette volna más, ha nem te? Ha gyanakodsz valakire, mondd ki a nevét!
– Nem tudom én, ki lehetett uram… De ha bíznál…
– Hallgass! Megloptad bizalmamat. Nem voltál hű szolga.
– Ártatlan vagyok!
– Majd vallasz a kínpadon! – intett a bíró, s a pribékek megragadták Jánost, vitték a hóhér kínzókamrájába.
A véres kámzsás sietve nekilátott tüzes csípővasaival, és szörnyű tagnyújtóköteleivel a kínzásnak. Amikor harmadszor mosták fel ájultából, és olvasztott ólommal közeledett a hóhér, hogy sebeire öntse, elhagyta az ereje Jánost, és vallott. Vállalta a bűnt.
Ádám bíró borzadva hallgatta a vallomást.
– Töredelmes beismerésed enyhít a helyzeteden. Megmentett a kerékbetöréstől – szólt elfúltan, és aléltabb volt a kínpadra vont szolgánál. – A törvény enyhébben büntet. Hajnalban a hóhér kötele vár. János véreres szemében elhalt az élet utolsó szikrája. Olyan mindegy már, mi végez hunyó életével, a tűz, a kerék vagy a kötél! Csak gyorsan jöjjön a vég. Elhagyta őt ember és világ. Elhagyta őt az ég kegyelme is, hogy ártatlanul halnia kell!
Ádám bíró hajnalig virrasztott. Akkor kiment a néppel a vesztőhely elé, ott állt fedetlen fővel a bitófa árnyékában. Felnézett a sötét fellegekkel bevont égre, mintha valami jelre vagy hangra várt volna a magasból. De az ég könyörtelenül komor és néma maradt.
Már jött a kövecses úton a hóhér fogata a megbilincselt elítélttel. János szemében szomorúság volt, amikor a bírót megpillantotta.
– Látod, gazdám, ki védi az ártatlanok igazát? – kérdezte megtörő, hályogos tekintete.
Ádám bíró leszegett fejjel elfordult.
Amikor újra felnézett, szolgája már a bitófa alatt állt, a hóhér már éppen hurkolta nyakára a kötelet.
– Ártatlan vagyok! – kiáltotta végső erejével az elítélt, de a sikoly elhalt a vesztőhely alatt szájtátva és szitkozódva álló tömeg üvöltésében.
Ádám bíró ismét felpillantott az égre. A komor felhők közt, úgy rémlett, apró rés hasadt, és áttűzött az első napsugár.
– Megállj, hóhér! – kiáltotta messze hangzó szóval. Majd odarohant a vesztőhely lépcsőjéhez, és széttárt karokkal a nép felé fordult: – A szolgám ártatlan! Én, én magam szúrtam le a lovamat. Tudni akartam, vajon pusztulhate bitón ártatlan ember… János szolgám, bocsáss meg! Erős volt kettőnknek ez a próba!
A pribékek elengedték Jánost, és az öreg odavonszolta törődött, elkínzott testét a gazdájához.
– Megértettem már, János… Gyenge és hazug a mi igazságunk! – hajolt a bíró föléje. Aztán karjaiba emelte, és vitte a hintójához.
A nép kalaplevéve, szótlanul nyitott utat.
Mondják, hogy Ádám bírónak ez volt az utolsó ítélkezése. Elvonult szolgájával falusi birtokára, csak évek múlva jött vissza, a városkába, amikor Jánost már eltemette.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. októberi számában)
