Ádám bíró útja naponta elvezetett az akasztófa alatt. A kopasz magaslaton fenyegetve álltak a bitók; erős vaskampók rozsdásodtak a fákon, és fekete dögmadarak keringtek széles szárnyalással a domb fölött. A város népe rettegve kerülte a vesztőhely táját, csak Ádám bíró rótta félelem nélkül a domb alatt kanyargó kövecses utat.
Egy reggel új szolgája kísérte hivatalába a bírót. Amint az akasztófák árnyékába értek, János, a szolga hajlongva fordult a magaslat felé, és deres fejéről lekapta kucsmáját.
– Alázatos tiszteletem! – rebegte vértelen ajakkal. A bíró csodálkozva nézte az öreget. Templom előtt elhalad keresztvetés nélkül, a bitófa előtt meg hajbókol?! Bogaras vénember… De nagyon sietős volt az útja, nem ért rá faggatni, mit mormol magában olyan ijedt alázattal.
Aznap dolga akadt a hóhérnak, és másnap reggel a dögmadarak károgva repdesték körül az akasztottat, amikor Ádám bíró elhaladt a bitók alatt Jánossal.
– Tisztelet adassék, hódolat a bitófának! – lihegte vakult szemmel a szolga, és remegő kezével sietve letépte fejéről a kucsmát.
A bíró megállt.
– Miért hajbókolsz, János? Miféle tisztelgés ez az akasztófa előtt? Nem templom keresztje ez, te pogány!
– Nem vagyok én pogány, uram! A templomban Isten lakozik, de ez a domb az ördögé. A szolgaember élete nem ér sokat, gazdám. Ha ártatlanul gyanúba kerül, nincs senki, aki megvédené. A kínpad és a hóhér kötele várja. Érted hát, uram, hogy jóban kell lenni a bitófával?
– Bolond beszéd ez, öreg. Az ártatlanok igazságát a törvény védi.
– A törvény? Miféle törvény? Amit az erős emberek szabtak? Az bizony nem védi a szegények igazát. Elfutotta a bíró arcát a harag pírja.
– Hallgass! Lázadó beszéd ez, János! Csak azért nem büntetlek meg érte, mert öreg vagy és szívellek. – Nem perelek én veled, uram. Légy elnéző, hogy szólni merészeltem. Bíró vagy, és ismered a törvényt. Nagy hatalom van a kezedben, kegyelmet és halált osztó hatalom.
Ádám bíró elgondolkozva nézte az öreget.
– Sok bűnt láttam és sokszor büntettem, de Isten a tanúm, ártatlant nem adtam hóhérkézre.
A szolga görnyedve lépegetett a bíró mögött, kicsi lett és reszketős, szinte belesüppedt a földbe, s a reggeli szélben szava halk volt, mintha már nem is ember, hanem valami árnyék beszélne ott a bíró mögött, a kétely csüggesztő és fáradt hangján.
– Hiszed ezt, bíró uram? Megvizsgálod minden ítélet után a lelkedet? Emlékszel az elítéltek utolsó sikolyára? Ártatlanul kiáltanak, de te nem hallod, sohasem hallottad. És mindaddig nem is fogod hallani, míg csak a törvény betűjén függ a szemed. Úri törvény az, nem védi a szegény embert, az ártatlanok igazságát.
Ádám bíró fázósan összehúzta magán a köpönyegét; szinte futott a kihalt úton. Fázott egész nap a hivatalában, és otthon valami ismeretlen nyugtalanság telepedett meg lelkén; fanyarrá és keserűvé tette ételét, és pállott ízűvé italát. Szótlan és töprengő volt egész nap, este fáradtan hanyatlott az ágyára, de szemére nem jött álom.
Éjfélkor hirtelen felkelt. Kilopakodott a házból, odasurrant az istállóhoz, és hallgatózott. Benn, a mellre ülő nehéz párákban és trágyaszagban rágcsálva, halkan horkanva pihentek az állatok. Óvatosan kinyitotta az ajtót. A jászol mellett meglátta Jánost. Ott aludt békésen egy szénahalmon subával letakarva, és a hold világa fehéren tűzött őszes fejére.
Ádám bíró lábujjhegyen a lovához lépett, és élesre fent kését kíméletlen, erős döféssel az állat szügyébe mártotta. A szúrás a szívét érte, és a ló álmában felágaskodott, hörögve felnyerített, hosszú reszketés szaladt végig rajta patájától a sörényéig, és összerogyott. Még rúgott egyet-kettőt, aztán elnyúlt hangtalanul a sebből patakzó vérben, csak a bőre remegett tovább.
János nem hallotta az állat hörgését és testének nehéz zuhanását. Arra sem ébredt fel, hogy a bíró föléje hajolt, és a véres kést a tüszőjébe dugta.
Hajnalban egy cseléd futva jött az istálló felől. János kábán állt az ajtóban a véres késsel a kezében.
– Éjszaka valaki… valaki leszúrta a bíró legszebb lovát! – dadogta az összefutott cselédek előtt.
Egy vénasszony felkiáltott: – Az én fiam nem volt elég jó, idegen kellett szolgának! Nézzétek a kést a kezében! Ő tette! Nem megmondtam, nem való idegen cseléd a házba?!
Mielőtt védekezésre vagy futásra gondolhatott volna, a cselédek már le is fogták Jánost. Vitték megkötözve a bíró elé.
– Miért tetted? – faggatta a bíró.
Halálsápadt volt János, mintha a késdöféssel az ő vére is elfolyt volna, szája széle fehéren remegett, és megbilincselt kezét magasra emelve, tört hangon kiáltotta:
– Az ég a tanúm, ártatlan vagyok!
– Ártatlan? Te? Miféle mese ez?! A gazdád vagyok, de a bírád is, valld be hát töredelmesen a bűnöd! – Ki látta? Ki meri mondani, hogy én szúrtam le a lovat? – hördült fel János.
– A véres kés mondja. És ott háltál az istállóban. Igaz-e?
– Igaz, uram… De törődött és öreg vagyok már, nagyon elfárasztott a munka, mély volt az álmom. Csak az a bűnöm, hogy aludtam, és nem vigyáztam a gazdám jószágára.
– Hogy is hihetném, János?
– Valaki más tette, esküszöm!
– Ne esküdj, János!
A szolga felemelte bilincsbe vert kezét, és könnyekkel a szemében rimánkodott:
– Uram, hűséggel szolgáltalak. Vén fejemnek csak egy gondja volt, hogy óvjam és ápoljam, ami a tiéd. És most te sem bízol bennem? Te is elhagysz, te is vádolsz?
– A véres kés vádol, nem én… Ki tette volna más, ha nem te? Ha gyanakodsz valakire, mondd ki a nevét!
– Nem tudom én, ki lehetett uram… De ha bíznál…
– Hallgass! Megloptad bizalmamat. Nem voltál hű szolga.
– Ártatlan vagyok!
– Majd vallasz a kínpadon! – intett a bíró, s a pribékek megragadták Jánost, vitték a hóhér kínzókamrájába.
A véres kámzsás sietve nekilátott tüzes csípővasaival, és szörnyű tagnyújtóköteleivel a kínzásnak. Amikor harmadszor mosták fel ájultából, és olvasztott ólommal közeledett a hóhér, hogy sebeire öntse, elhagyta az ereje Jánost, és vallott. Vállalta a bűnt.
Ádám bíró borzadva hallgatta a vallomást.
– Töredelmes beismerésed enyhít a helyzeteden. Megmentett a kerékbetöréstől – szólt elfúltan, és aléltabb volt a kínpadra vont szolgánál. – A törvény enyhébben büntet. Hajnalban a hóhér kötele vár. János véreres szemében elhalt az élet utolsó szikrája. Olyan mindegy már, mi végez hunyó életével, a tűz, a kerék vagy a kötél! Csak gyorsan jöjjön a vég. Elhagyta őt ember és világ. Elhagyta őt az ég kegyelme is, hogy ártatlanul halnia kell!
Ádám bíró hajnalig virrasztott. Akkor kiment a néppel a vesztőhely elé, ott állt fedetlen fővel a bitófa árnyékában. Felnézett a sötét fellegekkel bevont égre, mintha valami jelre vagy hangra várt volna a magasból. De az ég könyörtelenül komor és néma maradt.
Már jött a kövecses úton a hóhér fogata a megbilincselt elítélttel. János szemében szomorúság volt, amikor a bírót megpillantotta.
– Látod, gazdám, ki védi az ártatlanok igazát? – kérdezte megtörő, hályogos tekintete.
Ádám bíró leszegett fejjel elfordult.
Amikor újra felnézett, szolgája már a bitófa alatt állt, a hóhér már éppen hurkolta nyakára a kötelet.
– Ártatlan vagyok! – kiáltotta végső erejével az elítélt, de a sikoly elhalt a vesztőhely alatt szájtátva és szitkozódva álló tömeg üvöltésében.
Ádám bíró ismét felpillantott az égre. A komor felhők közt, úgy rémlett, apró rés hasadt, és áttűzött az első napsugár.
– Megállj, hóhér! – kiáltotta messze hangzó szóval. Majd odarohant a vesztőhely lépcsőjéhez, és széttárt karokkal a nép felé fordult: – A szolgám ártatlan! Én, én magam szúrtam le a lovamat. Tudni akartam, vajon pusztulhate bitón ártatlan ember… János szolgám, bocsáss meg! Erős volt kettőnknek ez a próba!
A pribékek elengedték Jánost, és az öreg odavonszolta törődött, elkínzott testét a gazdájához.
– Megértettem már, János… Gyenge és hazug a mi igazságunk! – hajolt a bíró föléje. Aztán karjaiba emelte, és vitte a hintójához.
A nép kalaplevéve, szótlanul nyitott utat.
Mondják, hogy Ádám bírónak ez volt az utolsó ítélkezése. Elvonult szolgájával falusi birtokára, csak évek múlva jött vissza, a városkába, amikor Jánost már eltemette.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. októberi számában)
Nagy kincs, ha a sors tehetséges unokákkal áldja meg az embert. Mi négynél tartunk, a három tavaly született még pici, de a rangidős már kilencéves. A foci elkötelezett híve, regisztrált ififocista. Tavasszal volt a születésnapja, gondolkodtam, mivel lephetném meg. Eszembe jutott, hogy a magyar válogatott a Puskás Stadionban játszik két nemzetközi mérkőzést, gondoltam, akár nevelő célzattal is elmehetnénk oda.
Máté tehát fél órával később itt ül ezzel a modellszépségű nővel Budapest legmenőbb éttermében. Mellettük a sötéten hömpölygő Duna szívja magába a város fénypontjait. Mátét jelenleg a vele szemben ülő tünemény érdekli. Figyeli, ahogy vérvörös ajkaival csacsog, öntudatlanul végigsimít vörös körmeivel a haján. Máté nem szereti a hosszú műkörmöket, de a gondolatra, hogy az est alakulásától függően akár a hátába is mélyedhet az örömtől, feléled a vágya. Ez a nő egy valóságos szirén.
Semmi sem jelzi a szabad világ és az Intézmény közötti határt. Régóta ballag a széles, salakos úton. Kétoldalt – ritkásan bár, de az úthoz is, egymáshoz is közel – tanyák fészkelnek a szikes kaszálók, kifésült szántók között. Lágyan hullámzó vidék: lekoptatott kunhalmok tucatját sejteni a zsendülő búza alatt.
– Nem, dehogy, nem hiszek a vámpírokban – válaszoltam, és beszélgetni kezdtünk. Folyamatosan engem nézett meleg barna szemével. Megtudtam, hogy építész szeretne lenni, és zenész is, szereti az éjszakát, akkor alkot. Ha csalódik, akkor egyszerűen továbblép, és új álmokat épít. Arra gondoltam, ilyen ez a nyugati világ, meg lehet valósítani mindent. Ha nem sikerül, akkor meg továbblépünk, és új álmokat szövünk.
Egyébként imádom őket. Gyönyörű, izmos, okos állatok. Különös érzés bársonyosan puha orrukat megsimítani… Nem csodálkozom azon, hogy a jobb érzésű paraszt- és fuvaros embereknek mindig volt egy-egy olyan történetük, amelyben a Csillag, Szellő, Csinos, Fakó vagy akármilyen nevű lovuk főszerepelt. Érthető, hiszen jó esetben egy-egy patás húsz-huszonöt évig szolgálta gazdáját.
A faluban egyszer az a pletyka kapott szárnyra, hogy valaki leskelődik a házaknál esténként, bekukucskál az ablakokon, s időnként be is kopogtat rajtuk. Csak suttogásokat és feltételezéseket lehetett hallani. Nálunk is járt, meg nálunk is. Még abban sem voltak biztosak, hogy férfi-e vagy nő. Volt, aki azt állította, hogy nem is ember. Hogy csak teliholdkor jár. Volt, aki megesküdött volna, hogy ruha nélkül, ádámkosztümben látta. Abban viszont egyetértettek, hogy gyorsan tud futni, mert még senki sem érte utol, és még senkinek a kutyája sem.
„Evés, evés, evés!” – zakatolta egyvégtében a szörny agya, miközben vérben forgó szemmel csörtetett a testét teljesen elrejtő kék fűtengerben. Ő volt a BK 6-os bolygó nappali csúcsragadozója. Első ránézésre olyan benyomást keltett, mint egy víziló méretű égkék sündisznó. Leginkább abban különbözött földi hasonmásaitól, hogy nem volt se füle, se orra. Nem érzett szagokat, és nem hallott hangokat. Csupán a hatalmas látószerve vezérelte, mely a színekre specializálódott. A formák másodlagosak voltak számára. Amikor evésre gondolt, a piros és a zöld színre csorgott a nyála.
A legrosszabb az, hogy titoktalan a világ. Kisebb koromban sok érdekes, sőt csudálatos dolgokkal, lényekkel, emberekkel találkoztam, s minden hatalmas és változatos volt. Mára összementek és kifakultak. Persze, ebben is van jó – a részletekben olyan érdekes elveszni. Már ha – amint Gazda mondaná – van valakinek ilyesmire érzéke. Nekem, úgy vélem, van. Annak ellenére, hogy nagy kutya lettem, még mindig jó kihasalni a fűbe, elnézni a fehér csíkos fűszálakat, a szirombontó virágokat, a lepkék cikázását, s jó sétálni, bámészkodni, beleolvasni a könyvekbe. Ezt egyébként az emberek életnek mondják. Bár nekik hozzátartozik a munka is.
Az öreg tárcsás hegedűn játszott, olvastam már róla, de csak most láttam először. Lassan vijjogott a zene, lépegetett a vicinális. Aztán folytatta az öreg tovább, néha magyarul, néha románul, néha azon a különleges hegyi nyelven. Néha rakott valaki a tűzre, a sarokban álló vaskályha kellemes meleggel töltötte meg a vagont. Kézről kézre járt a cujkás üveg és az alvadt sör, én is kaptam belőle, kaparta a torkom, égett a gyomrom, úgy éreztem, mintha lassan megalvadt volna a vérem.
A létra megbillent alattam, amikor a karácsonyfa tetejére felraktam a giccses, csillogó díszt. Bosszankodva csaptam tenyerem a fehér falra, hogy megtámasszam magam, és ne zuhanjak hátra. Ezt régen te szoktad csinálni. Neked ehhez nem kellett létra, még lábujjhegyre sem kellett állnod. Mindig megmosolyogtad, hogy alacsony vagyok, de nem rosszindulatból.