Talán azzal kellene kezdenem, hogy én vagyok az egész északi körzet legjobb nyomozója. De ez persze nem teljesen igaz így, mert mi vagyunk azok, a társam meg én. Cornell-lel már majdnem öt éve dolgozom együtt, és egyszerűen verhetetlen csapat vagyunk. Még a gyilkossági csoportnál voltam, amikor mellém került, de aztán átszervezték a kapitányságot, és a mi asztalunkon landolt minden olyan ügy, ami nagyobb volt egy kocsmai verekedésnél, de kisebb annál, hogy szemet vessenek rá a szövetségiek. Cornell előtt egyedül dolgoztam, egyszerűen nem volt annyi ügy, hogy két nyomozót tartsanak a gyilkosságiaknál.
Miután betanítottam, rájöttem, hogy eddig csak az időmet vesztegettem. Hihetetlenül jó csapat lettünk, ő az álcázás, a felderítés és a közelharc mestere, én meg csinálom a szokásos unalmas nyomozómunkát, kihallgatok, jelentéseket írok, és próbálom összerakni a nyomokból a következő lezárt ügyünket. És persze én kezelem a fegyverzetet a hajón.
Cornell még csak egy átlátszó lárva volt, amikor egy rutinküldetés közben lefoglaltam a tartályt, amelyben szaporították. Több ezer tojás lehetett ott, de csak ő élte túl. Onnantól hónapokon keresztül minden áldott nap órákat töltöttem vele a medencéjében, figyeltem, hogyan cseperedik, megtanítottam a villanófényes kommunikációra. Aztán, amikor már elég nagy lett, egyre többször vittem ki a nyílt vízre, gyakoroltuk a szagnyomok követését, a közelharcot emberek és más lények ellen; egyedül az álcázást nem kellett neki tanítanom, abban született őstehetség volt. Még az üres medencében is el tudott úgy bújni, hogy percekig kellett keresnem, mire észrevettem.
Amikor kiveszem a vízből, riboxi zselét szoktam a kopoltyúira kenni, így simán elvan órákon keresztül, de persze neki mégiscsak a víz az igazi közege. A kapitányságon egész jól fogadták, bár eleinte volt némi idegenkedés, főleg, amikor rájöttek, hogy simán ott lehet bármelyik szobában, észrevétlenül. Aztán megszokták, de én még mindig nem hallottam a testületnél másik olyan nyomozóról, aki megszelídített volna egy atlanti óriáspolipot.
Ez is csak egy átlagos kedd estének indult. Hét óra tájban adtuk le a szolgálatot, ilyenkor, ha jó az idő, általában megnézzük a naplementét valamelyik tutajról. Cornell a kikötőt szereti, ott nyugodtan vadászhat magának vacsorát, mert rengeteg kishal gyűlik esténként a védett pontonok alá.
Én jobban szeretem a közműtutajokat, itt ugyan el kell viselni a kompresszorok és a generátorok zümmögését, viszont szinte biztosan nem találkozunk senkivel. Most is az egyik ilyet választottam, de persze Cornellt ez sem zavarta. Amíg én az Atlanti-óceán fölött lenyugvó napot bámultam, ő vígan fickándozott a tartókábelek és közművezetékek között. Nagy könnyebbség nekem, ha így letudja a vacsorát, mert undorító mocskot tud csinálni a kabinban, ha a medencéjében adok neki enni.
Amikor a nap elérte az óceánt és narancsra gyújtotta a felhőket a horizonton, elővettem a laposüvegemet és párat kortyoltam belőle. Megkocogtattam a tutaj padlóját, és a csobbanásokból rögtön hallottam, hogy Cornell vette a jelzést. Amikor kidugta a fejét a vízből, barátságosan rávillantottam egyet.
– Ideje indulnunk, pajti.
Elégedett rózsaszínre váltott a színe, és hosszú karjain odacuppogott hozzám. Felkapaszkodott a hátamra, mint egy nagyobbacska túrahátizsák, én pedig átkoztam magam, ahogy a hátamra tapadt az átázott ing, hogy megint elfelejtettem törülközőt felhozni.
Sóhajtva tápászkodtam fel, Cornell nem lett könnyebb az elmúlt években, az én derekam viszont egyre rosszabbul viselte a tengeren töltött szolgálatot.
Az emberek többnyire azt hiszik, hogy a hajózás csak gondtalan, vidám himbálózás a lágy hullámokon. Na, az ilyen embereket szeretném egyszer elvinni egy sürgősségi kiszállásra, amikor száznegyvennel száguldunk a járőrhajókkal, és egy-egy nagyobb hullámnál bizony összekoccannak a gondtalan, vidám tengerészek csigolyái.
Még utoljára visszanéztem a napra, ahogy az utolsó szeletkéje is eltűnik a hullámok alatt, és beszálltunk a liftbe. A kapszula halk szisszenéssel záródott be, majd elindult lefelé. Lassan elhagytuk a tutaj árnyékát, és körülvett minket a bársonyosan derengő tenger. Mindig az jut eszembe, hogy talán a víz még megőriz egy kicsit a nap fényéből, hogy aztán csak lent, a bázis mellett, háromszáz méteren forduljon teljesen indigószínbe.
Amikor kinyílt a lift ajtaja, rögtön tudtam, hogy baj van. A folyosó vörös fényben úszott, ez a legkomolyabb riasztási fokozat. A karomon lévő interkomból is megreccsent a riasztás robothangja.
– Minden egységnek! Szivárgás a hatos zónában! Ismétlem: minden egység a hatos zónába!
Hátranéztem a vállam fölött, és esküdni mertem volna, hogy Cornell szemében is ugyanazt a lemondó belenyugvást láttam, amit én magam is éreztem. A hatos raktárban az elmúlt két hónapban háromszor volt valami rendkívüli esemény. Valószínűleg megint a karbantartók bénáztak el valamit, vagy valamelyik műszer járatja velünk a bolondját.
Mindenesetre futásnak eredtem, és a főfolyosóra fordulva csatlakoztam a többiekhez. Amikor viszont a hatos raktár fogadótermébe értünk, szinte földbe gyökerezett a lábam. A hatalmas acélajtót négyen próbálták bezárni, de a réseken ömlő víz minduntalan visszanyomta őket. Az egyik újonc őrmester kiabált hátra a válla fölött.
– Valaki fordítsa már rá a zárat, nem bírjuk tartani!
Páran odaugrottunk, és együtt végre be tudtuk nyomni a zsilipkaput annyira, hogy az egyik karbantartó nekifeszülhetett a menetes zárnak. A víz még csordogált, de ahogy néhányan befelé tekerték az ajtó nagy vaskerekét, lassan elapadt.
A karbantartók vezetőjére néztem.
– Szivárgás, Henderson, mi? – intettem az interkomja felé.
– Lassan kiegyenlítődik a kinti nyomás a raktérben – mondta, miközben mindenféle ábrákat lapozott bőszen az apró képernyőn.
– Hogy sérült meg a kabinfal? – kérdeztem.
– A műszerek semmit nem jeleztek, csak a hirtelen nyomásváltozást – vonta meg a vállát Henderson. Öreg róka volt már itt a bázison, legalább három éve szolgáltunk együtt. Pontosan tudta, hogy a műszerek néha a legotrombább, legnyilvánvalóbb dolgokat sem veszik észre. A bányatelepeket hagyományosan nem a legújabb technikával töltik fel, de a mi rendszerünk még az átlagnál is elavultabb volt. A rendes, lézermátrixos érzékelők helyett nálunk általában csak a legolcsóbb, infraoptikai szenzorok voltak, és az igazat megvallva nem vagyok biztos benne, hogy egyáltalán működtek valaha.
– Töltse át a raktár készletét az interkomomra! – bólintottam megértően. – És a legutóbbi féléves leltárt is.
Amíg Henderson az interkomjával küzdött, megvakargattam Cornell fejét.
– Készítsék elő a teherzsilipet – néztem hátra az őrmesterre. – Beküldjük a polipot.
Az interkomon figyeltem Cornell fejkamerájának a képét. A széles spektrumú kamera az egyik olyan csúcstechnikás kütyü volt a kevésből, amit sikerült kisírnom a kapitányságon. Valóban nem volt olcsó játékszer, de a tűéles kép, amit közvetített, minden centet megért. A kis képernyőn jól látszott, hogy a raktárt teljesen elárasztotta a víz. Cornell könnyedén úszott a hatalmas ládák és a halmokba rakott alkatrészek között, de a mozgásán még innen messziről is éreztem, hogy kiszagolt valamit.
A hozzá hasonló nyolckarúakról kevesen tudják, hogy mennyire sokoldalúak. Egyrészt a szaglásuk a cápákéval vetekszik, ami piszok nagy előny a mi munkánkban, tessék talán a rendőrkutyákra gondolni. Viszont amíg a kutyák eléggé vert helyzetben vannak háromszáz méterre a víz alatt, a polipok gyakorlatilag bármekkora nyomást kacagva elviselnek. Eközben nekik van a legnagyobb retinájuk az állatvilágban, tehát a látásuk is igen jó, ráadásul elég intelligensek is, például nemigen lehet olyan zárat összerakni, amit egy ilyen polip némi gyakorlással ki ne tudna nyitni. Korábban talán említettem, hogy ösztönösen rejtőzködnek, ha viszont harcolni kell, akkor félelmetes ellenfelek tudnak lenni. Bár puhatestűek, azaz nincsenek csontjaik, a gondviselés azért csak ellátta őket egy jókora csőrrel, amivel mondjuk egy felnőtt férfi csuklóját simán elroppantják. Szóval nem vállaltam eszement rizikót azzal, hogy Cornellt küldtem be felderíteni.
Mereven bámultam a kamera képét. Az egyik polc mögött megmozdult egy árnyék. Egy pillanatra nem voltam biztos benne, hogy Cornell is észrevette, de aztán fordult a kamera képe, és hangtalanul arrafelé úszott tovább. A körülöttem állók is velem dülöngéltek, ahogy a polip magasabbra úszott, és kígyózva a sötétben rejtőző alak felé közeledett. Tudtam, hogy Cornell most fent gubbaszt a polcrendszer tetején, és csak a megfelelő pillanatra vár, hogy támadhasson.
Egy fél percig csak a furcsa, gömb alakú sisakot láttuk a képen, aztán beúszott a képbe egy, kettő, három, és még egy csomó tapadókorongos kar. A csápok aztán egy szemvillanás alatt rátekeredtek a behatolóra, és már tudtam, hogy eldőlt a küzdelem. A szerencsétlen még küzdött egy darabig, egy pillanatra mintha még egy kést is láttam volna megvillanni az örvénylő karok szövevényében, de aztán minden lelassult, és kitisztult a kép. Pár másodperccel később három finom koppanás jelezte az ajtón, hogy a küldetés teljesítve.
– Bekapcsolhatják a szivattyúkat, Henderson. A behatolót semlegesítettük, a teherzsilipben van.
Felberregtek a nagy teljesítményű pumpák, és a zsilip feletti lámpa pirosan kezdett villogni. Az őrmesterhez fordultam.
– Ez már a negyedik alkalom idén, hogy peremvidékieket látunk a bányák körül. Kettőzze meg az őrszolgálatot és helyezze készültségbe a rohamhajókat!
– Igen, uram – csapta össze a bokáját katonásan.
Hendersonra néztem.
– Valahonnan megneszelhették, hogy itt tároljuk a robbanótölteteket. Csak a legutóbbi üzemzavarnál vitettük le a kettes szintre a teljes készletet. Van esetleg ötlete, hogy mitől ilyen jól értesültek?
Henderson a karjára szíjazott interkomra nézett. Láttam az arcán, hogy ő sem bízik jobban a megviselt technikában, mint én.
– Ellenőrizzék, hogy megvan–e minden készülék a leltárban. A szerverről le tudja nyomozni, hogy kik kérték le előttünk ezt a raktárkészletet?
– Persze, de beletelik pár percbe.
Ebben a pillanatban a teherzsilip feletti lámpa fehérre váltott.
Elgondolkodva álltuk körbe a földön fekvő alakot. Persze, tudom, a mi felszerelésünk sem volt éppen csúcstechnika, de az a múlt századi nehézbúvárszett, ami ezen a fickón volt, nálunk már csak a múzeumban kaphatott volna helyet. A vastag gumiruha szakadásait csak tessék-lássék foltozták be, helyenként talán biciklis defektjavítóval, a sisak pedig tényleg megért egy misét. Szerintem valamikor a nagy háború idején merültek ilyenekkel a kiválasztott bátrak, és már akkor sem lehetett egy életbiztosítás. Az évtizedek viszont nem múltak el nyom nélkül: a pókhálós üvegen és a nagyjából megforrasztott repedéseken kívül mindenhol horpadások borították. Csak remélni mertem, hogy nem Cornell tette így tönkre a búvártörténelem egyik relikviáját.
– Őrmester, csomagolja ki! – intettem a fiatal rendfenntartónak.
Egy darabig elbíbelődött a rézcsavarokkal, amik a búvárruha gallérjához rögzítették a sisak alsó peremét, de aztán egy finom szisszenéssel szabaddá vált a fickó feje. Döbbenten bámultunk.
A fickó egy lány volt.
Nem hiszem, hogy nagyon megviselte volna a zárkában töltött éjszaka, mert eléggé tele volt energiával azok után, amin előző nap keresztülment. Konkrétan hozzá kellett bilincselnünk a székhez, hogy ne akarjon mindig a torkomnak ugrani. Cornellt elővigyázatosságból a medencéjében hagytam, hajlamos az efféle dolgokat támadásnak venni, és akkor előjön belőle a gorombaság, nekem meg még szükségem volt a lányra.
– Csak két kérdésem van – ültem le vele szemben szigorúan. – Minek kellett a robbanóanyag, és honnan tudta, hogy hol tároljuk?
Nagyvonalúan átugrottam azt a részt, hogy jó pár hete a kettes raktárba vittük azokat a ládákat. Mondjuk ha megszerzik, sem mentek volna sokra vele, a detonátorokat mindig az őrparancsnokság széfjében őriztük.
– Engedjen el – válaszolta jellegzetes délvízi kiejtéssel. Legalább ezt már nem kellett kiderítenem. A déli zátonyon élőkkel már többször meggyűlt a szövetségiek baja, több bányatelepet megtámadtak az elmúlt néhány évben.
– Megpróbált lopni tőlünk – tártam szét a karom. – Mégis hogy engedhetném el?
– Kinyitja a bilincseket, felvisz a lifttel, és ad egy hajót – vonta meg a vállát, és egy pillanatra nem voltam biztos benne, hogy viccel-e.
– Maga most viccel? – kérdeztem rá a biztonság kedvéért. Jobb az ilyeneket tisztázni.
Nem válaszolt, csak bámult kifelé a sötétkék homályba az apró kajütablakon keresztül.
– Egyáltalán hogy jött ide? A radarjaink nem jelezték a hajóját – tettem hozzá, de rögtön éreztem, hogy hibát követtem el. Elárultam, hogy nem látjuk őket a műszereinkkel. Erről viszont eszembe jutott valami egészen más. Ha a radarok nem is látták a hajóját, a kinti infrakameráink – ha éppen működtek, ugye – biztosan felvették, mert elvileg minden mozgásra bekapcsolnak.
– Rögtön jövök – vetettem oda, és kirohantam a szobából, és már előre utáltam, ami rám várt.
Egyenesen a vezérlőbe mentem, és barátságosan a technikusunk vállára tettem a kezemet.
– Kedves Gabriel, megtenné, hogy előszedi nekem a tegnapi kinti felvételeket a déli és a keleti oldalról? – kérleltem bűbájos hangon. Ha megerőltetem magam, igazán kedves is tudok lenni.
Kattintott párat a billentyűzetén, és unottan nézett fel rám.
– Az egész nap kell?
Ha nem lettem volna rászorulva, legszívesebben őt is a székéhez bilincseltem volna, vagy talán bedobtam volna játszani kicsit Cornell medencéjébe, vagy esetleg ezeket együtt. De sajnos rajta kívül senki nem tudta kezelni az adattároló rendszert. Ő volt itt a legnagyobb úr, és szerintem ezt tudta is. Az egész bázison csak őt szólította mindenki a keresztnevén.
– Elég valamikor este hattól, mondjuk fél nyolcig – válaszoltam elgondolkodva. Igyekeztem megsaccolni, hogy mikor kapcsolt be a riasztás.
Őrjítően lassan tallózta végig a félórás videófájlokat, de lehet, hogy csak a fülemben egyre hangosabban doboló vér miatt tréfált meg az időérzékem. Aztán, talán egy örökkévalósággal később, végre megjelent a bázis mattszürke hengereinek fekete–fehér képe az egyik monitoron. Egy darabig nem voltam biztos benne, hogy elindította-e a felvételt, a képen semmi nem változott. Viszont egyszer csak egy kisebb halraj úszott át a képen, mintha valami megzavarta volna őket.
– Ki tudja tenni a képre az időbélyegzőt? – kérdeztem szinte könyörögve.
Egy vállrándítással megint megnyomott pár billentyűt, és a kép alsó sarkában megjelent a felvétel pontos ideje. Hét óra tíznél jártunk, én ekkor valahol a közműtutajon kortyolgattam a laposüvegemből. A halraj lassan kiúszott a kamera látóteréből, aztán ugrott egyet az óra. Hét óra tizenkettő. Abból az irányból, ahonnan a halak menekültek, hirtelen valami sokkal nagyobb árnyék bukkant fel. Az asztalra csaptam.
– Most állítsa meg! – vakkantottam, Gabriel pedig kérdőn nézett rám, de megnyomta a megfelelő gombot. – Ki tudja ezt nyomtatni nekem? – váltottam vissza mézesmázos stílusomra, mert éreztem, hogy vékony jégen járok. Felzümmögött a nyomtató, és egy perc múlva már a képpel a kezemben rohantam vissza a kihallgatószoba felé.
Ebben a pillanatban a folyosó összes lámpája pirosra váltott, és megzörrent a karomon az interkom.
– Minden egységnek! Szivárgás a központi zónában! Ismétlem: minden egység a központi zónába!
Nem nagyon hiszek a véletlenekben, most is szinte biztos voltam benne, hogy a nehézbúvárunk keze van a dologban. Egy pillanatra meginogtam, hogy nem kellene-e Cornellt kihoznom a szobámból, de aztán rájöttem, hogy nála senki nincs nagyobb biztonságban a bázison. Ő lenne konkrétan az egyetlen, aki túlélné, ha elöntené a víz a teljes bázist.
Amikor megláttam a tumultust a kihallgatószoba vasajtaja előtt, már tudtam, hogy nem kell sietnem. Henderson kérdően nézett rám, ahogy ráérősen sétálva léptem oda hozzájuk.
– Megszökött a madárkánk, ugye? – kérdeztem egy profi nyomozó magabiztosságával.
– Ha ki is jutott, a felszínre biztos nem tudott felúszni – rázta meg a fejét. – Már ha a nyomás nem végzett vele rögtön.
Elmosolyodtam, és a kezébe nyomtam a papírlapot a kamera kimerevített képével. Egy percig eltartott neki is, hogy rájöjjön, mit is lát valójában. A képen egy orsóforma test látszott, aminek mintha egyenesre vágták volna az első végét. Még a szemcsés nyomtatás ellenére is jól kivehetőek voltak a hatalmas, tátott szájban ülő hajlított kúp alakú fogak. Amit szerintem nem is vett észre, az az óriási állat hátán lévő apró fülke, benne egy nehézbúvár árnyékával.
– Ámráscet? – kérdezte döbbenten.
Most én ráztam meg a fejem. A folyosó ablakából éppen rá lehetett látni a kihallgatószoba kinti falára. Valami úgy tépte fel a titánkompozit lemezeket, mintha nedves rajzlapból hajtogattuk volna őket. Már azelőtt tudtam, hogy borzasztó nehéz nyárnak nézünk elébe, hogy visszafordultam volna hozzá. Ha az ellenfeleink mellett ilyen lények állnak, könnyen lehet, hogy evakuálnunk kell ezt a bányatelepet, sőt, talán az összeset a körzetben.
– Bökje már ki, mi a túró volt ez? – szólt oda egy másik karbantartó. Láttam, hogy az ő idegeit is megviselte a szétmarcangolt fal látványa.
– Ne nevessenek ki – kezdtem, bár pontosan láttam, hogy nevetni biztosan senki nem fog, – de ezek szerint pár dolgot rosszul tudtunk a peremvidékiekről. Ez egy ötmillió éve kihalt óriáscet volt.
– Neve is van? – kérdezte óvatosan Henderson.
Bólintottam, és már előre hallottam a süket csöndet, ami következik.
– Leviathan Melvillei.
