Fábry Zoltán: A bot

2023. január 17., 08:41
Dobó Tihamér: Faluvég

I.

Szép, mesélő este titok nélkül vont be mindent sötétre. A házakban bent nyugodtan szállt fel a pipa füstje – végzett munkának örült minden.

Az utcán: kutyaugatás és gyors lépésekben szomszédokhoz futó asszonyok; kezük a kötény alatt rejteget valamit: ez a tolvaj mozdulat csinálja az apró futásokat.

Ez sem tart soká – hódító hatalom a szép este.

Megpihent álom, egy nagy egyforma lélegzés áldoz neki.

Ezt mind látja és hallja az öreg Klecz, amint bottal segített sétájában közeledik a faluhoz. Meg-megáll, a bot mélyebben szúr bele a földbe; nyilván ezt is akarja az öreg, mert a földet nézi, a nyomot, amit most ő csinál közönséges botjával.

Holnap, holnap vasat és hegyes szeget raknak rá, és Varjasra gondol, a kovácsra. Ő fogja megcsinálni – holnap. Hirtelen irigyelni kezdte, mert Varjasnak műlába van: egy súlyos, húsos bot a lába, vasvéggel. Minden keserűséget belegyilkolhat a földbe egyforma büntető ütésekkel; még egy botja is van külön, hegyes szögű vassal: kegyetlen számítással szúrhat és kegyelmezhet – nagyobbat és kisebbet! Irigyelte nagyon és magát kínozta: a tehetetlenségét látta, a csúnya segítséget. Lehetőségeket gondolt el.

A kovács a segítője lesz, barátja – cinkosa; erős dühvel fogja kiverni a gyilkot, sebezzék jobban a piszok földet.

Így lenne? Jólesett ez nagyon az öregnek – felemelte a botot, és így ment előre a falu felé, tartogatta vissza az erőt: „Majd holnap az éles vasszög.”

Egy kis didergéssel megrázkódott, boldog gyerekséget érzett.

Az embereket gyűlölte – és a földet akarta bántani. Emberbe beleszúrni utált volna. Puha rongy az, a csúnya kiáltás és a nyögés zavarná.

Talán félt is a bűntől – a kicsit bántani. A föld, a hatalmas föld. Ezt gyilkolni. A néma ellenfelet szerette benne. A kényelmes szépséget. A bosszú örömét.

Beleszúrni mélyen – az csendben marad, csak a saját lihegését hallja új biztatásnak, bátorításnak vagy – kudarcnak.

Még egyet üt rajta.

Most örült, hogy holnaptól kis, fájó sebeket fog ütni. Az erőt, amit ma hiába pazarolna okos fontolással, gyűjtötte holnapra. Megint megállt, eszébe jutott, hogy az előbb irigyelte a kovácsot. A másik lehetőség gyorsan ráterpeszkedett.

Irigyeltem Varjast, mert ő jobban gyilkolhat; most… most ő fog irigyelni, ha az enyém lesz a hegyesebb szög. Nem fogja hatalmasra, élvezve csinálni, ki fog játszani – nevetni rajtam, észre fogja venni, hogy mit akarok. Nem. Nem adom oda neki. De holnap ütni kell, vágni – botot akarok, hegyes vasat, szöget… ütni.

Te nyomorult!

Ezt az utolsó szót az emberre mondta, a falura, mely ott állt előtte a végtelen nyugalmában. Ez fájt neki: ez a szűzi, egészséges pihenés – a nevetős, fehérre meszelt apró házak, és ő a tehetetlenségét érezte: miért szúrja a tompa botot a földbe?

A gyönyörű este kívánatosra csókolta a falu alvó életét, nem messze állt az ő magányos háza – még arra is rá merte lehelni csábcsöndjét.

Keserves börtöne – a sötét ház is elcimborált tőle.

A kovács jutott megint az eszébe, látta mosolyra torzult arcát, ahogy az a titkát megsejti, és kijátszva kisebbíti a bosszúálló erőt; öreg életének minden tapadását, lélegzetét kicsúfolja.

Nem… nem adom oda neki. Egy hatalmasat üt a földre – megnézi a nyomot. Sötét van, nem látni – lehajol, a kezével tapogatja ki a sebet, de semmit sem talál.

Megfordul, előtte sötét éjjel. Ez is ellene van. A sötétség ráfeküdt a földre, nem meri bántani. Hideg páncél az most.

Nem is jut eszébe, hogy üsse, örül az újonnan kapott ötletnek; a féltett kijátszás egyszerre eltűnt – a pillanatnyi jólesést érezte.

Visszafelé ment. Hátat fordított a falunak, házának, a mankós kovácsnak.

Lesz botom – erős vas végű –, nagyon erős.

Gyűlölte Varjast – akinek ő felajánlotta dühös barátságát, de aki őt kinevette, megcsalta –, nyomorultan megirigyelte.

Belekuncogott a sötétbe, a botot megint felemelte, újra rá mert gondolni a holnapi nagy harcra. Hátranézett. Falujából már nem látszott semmi. Elfáradt – és éjjel volt. Ő pedig öreg ember, gallyakat és lombot gyűjtött: nem akart a földre feküdni, kellett ez az elválasztó kemény fatömeg.

II.

Semmit sem álmodott. A hajnali didergésben öreges fürgeséggel igyekezett a másik falu felé. A falu szélén rátalált a füstös táblára: Pirka János kovácsműhelye. Türelmesen megvárta, amíg előjött a mester. Zavart dadogással mutogatta botját. Egy kicsit bele is pirult.

Segített tüzet éleszteni. Megvárta, amíg Pirka János a kék csuporból megitta a kávét, addig ő egy elvert inas pontosságával húzta fel-le a fújtató fáját.

A kávés csupor nagyot csörrent, megkezdődött a munka. Egy szót sem mert szólni.

Amikor készen volt, meg akarta csókolni a kovács kezét, de meggondolta magát, és egy nagy bankót nyomott Pirka uram kezébe. Egy dolog bántotta csak: a sánta Varjas nem tud semmit az ő győzelméről.

A nap már egész melegen sütött, mire kiért a faluból. Gyilkos munkáját még nem kezdte el – jólesett neki a huzavona, a pillanat eltolása; addig az új munkát nézte – a durván, de erővel rávert vasat és a hoszszú, éles szeget. A tegnap esti faluvégre gondolt, a nagy nyugalomra, az irigy kovácsra, az emberekre, és a földre nézett. Felemelte botját, de egy szekér zörgése megijesztette, aztán még egy szekér, emberek, megint csak emberek. Falujabeliek mentek vásárra. Köszöntek neki. Az öreg Klecz a bot vasas végét emelte a kalapjához, azt akarta, hogy észrevegyék a nagy változást.

Senki sem látta.

Most már vágyta nagyon a csendet, a zavartalant, a szeges vasvég még mindig nem érintette a földet. Messziről már látszott a falu, félt, hogy megint emberek jönnek. Megállt, körülnézett, a kabátját összegombolta, erős markolással a levegőbe emelte a botot – és belevágta a földbe.

A bot eltört.

Az öreg Klecz a nagy mozdulattól lebukott a földre; nagyon megütötte magát, mire sírni kezdett.

Úgy maradt a földön. A bot csonka, hegyes végét durcás mozdulatokkal, behunyt szemmel szurkálta a földbe – aztán úgy hagyta. Azután már csak sírt. Később felült, és hang nélkül, egyre nézte a csonka fadarabot.

III.

 A műlábas Varjas jött kifelé a faluból.

– No, mi az? Ejnye, ejnye, eltört a bot? No, nem baj, majd megreparáljuk: összeragasztjuk és egy erős vaskarikával átfogjuk.

Nézte, hihetetlenül nézte Klecz a tegnapi ellenséget; megfogta erősen a kezét, amíg az felhúzta. Törülgette magáról a port, közben lopva mindig a kovácsot nézte, nem merte felemelni a fejét – egyre talált ruháján új port, új munkát.

Azt mondja, meg fogja csinálni, vaskarikát tesz rá – félve oldalt pislogott, Varjas már a két fadarabot illesztgette. Hirtelen oda akart ugrani, meg akarta csókolni a kezét, mint reggel annak a másik kovácsnak; erről eszébe jutott a hajnal, és egy ijedt mozdulattal a nagy bankók felé nyúlt. Kivett egyet – azt a markába szorította, és ismét a tegnapi ellenségre nézett, a jó emberre.

Kinyújtott tenyérrel meg akarta érinteni annak babráló könyökét, amikor csodálkozással látta, hogy a pénz lobogó eséssel lehullt a földre.

Megértett mindent, egy lépést tett előre – rátaposott a papírra, és egy gyerek toporzékoló türelmetlenségével rántotta meg a kovács kabátját.

– Gyerünk már, majd én húzom a fújtatót.

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. decemberi számában)

Legfrissebb hírek
2024. február 21., 09:14
2024. február 20., 12:58
2024. február 20., 12:56
2024. február 20., 10:27
Legnézettebb
2024. február 20., 10:27
2024. február 18., 11:25
2024. február 19., 12:39