Azzal kezdődött, hogy a nő felébredt. Mindig így kezdődik. Mert ha a nő felébred, akkor rendszerint eszébe jut valami. Ha pedig a nőnek valami az eszébe jut, ne számíts többé nyugalomra. Persze hogy mire gondol a nő, azt ritkán lehet sejteni pontosan. Mert a nő gondolhat bármire. Arab teára az északi sarkon. Sámson sírjára a kánai menyegzőn. Párizsi hajnalra egy firenzei éjszakán. Mert olyan a nőben a gondolat, mint a dzsesszben a szaxofon, nyugtalanító. A nő tehát felébredt. A nő. Hívhatnánk Jolánnak, Amálnak vagy Matildnak, de valahogy egyik név sem passzol a pizsamájához. A nő felébredt, pizsamát visel, piros pizsamát. A piros pizsamás nő. Így hívják.
Azzal kezdődött, hogy a piros pizsamás nő felébredt. Szomjas vagyok. Ez volt első gondolata. Tegnapról maradt még egy kevés pezsgő, de inkább egy szem szőlőre vágyott. Miután a keserű magokat is elmorzsolta, ivott néhány korty vizet egy üvegpohárból. Április volt. A hajnal színei a verandára csábították. A francia ablakot is kinyitotta, hogy beáradjon a házba a tavasz. Madarak daloltak a fákon. A piros pizsamás nő magas sarkú cipőbe bújtatta lábait, megállt a ház és a kert küszöbén, igyekezett feloldódni a valóságban. Redőnyként leeresztett szemhéjai áteresztették a fény melegét. Azt hiszem, ha valaki elrejtőzött volna a kertben, és rejtekéből figyeli a piros pizsamás nőt, boldognak látja.
Azzal kezdődött, hogy a piros pizsamás nő megérezte, valaki figyeli. Olyan volt, mintha egy történet szereplője volna, aki nem tud elbújni az olvasó kíváncsi tekintete elől. Megérzi azt az ember, még ha nő is, hogy figyelik. Felrebbentette a szemhéját, kapkodva körülhordozta tekintetét a kertben, az egyik bokor mintha mozogna, de lehet, hogy csak az áprilisi szellő játszik a levelekkel, vagy a kíváncsi olvasó lapoz a könyvben. Ki vagyunk szolgáltatva a láthatatlan tekinteteknek, gondolta a piros pizsamás nő, és ez volt már a harmadik gondolata ezen a reggelen. Egészen nevetséges az ember, még akkor is, ha csak egy nő, amikor a saját gondolatától megijed. És ez a gondolat már a negyedik volt reggeli gondolatai sorában.
Talán azzal folytatódik a történet, hogy a bokor megszólal, mint az égő csipkebokor a Bibliában. Bocsásson meg, hogy megszólítom, de arra kérem, hogy ne ijedjen meg, ne féljen, nem akarok semmi rosszat. Ki van itt, kérdezte a piros pizsamás nő, a hangjában inkább kíváncsiság bujkált, mint rettegés. Vagyok, aki vagyok, nem fontos, mert nem azon van a hangsúly, aki figyel, sokkal inkább azon, akire a figyelem irányul. Maga leskelődik utánam, csattant fel epésen a piros pizsamás nő, de ennek a felcsattanásnak és ennek az epének a mélyén valami jóleső megelégedés bizsergette belülről. Azonnal szólok a férjemnek, tette még hozzá, ám ennek a mondatnak a végén erősen kornyadozott a felkiáltójel.
Tévedni méltóztatik, méltóságos asszony, a méltóságos úr egy pirítós, néhány falat sajt és egy csésze kávé elfogyasztása után automobilon távozott hazulról. A piros pizsamás nő arca egészen piros lett a szégyentől és a haragtól. Ne bújócskázzék, tisztelt Hang úr, bújjék elő a bokorból. A bokor mögül előlépő férfi sétapálcájára támaszkodva kihúzta magát, megigazította csokornyakkendőjét, megemelte cilinderét, meghajolt. Ha megengedi, bemutatkozom. A piros pizsamás nő karmos szemeket mélyesztett a hangba, amitől a hangnak elakadt a hangja. Mit meg nem enged magának, felháborító, megzavarja egy védtelen nő nyugalmát, kora hajnalban meglesi, mint azt a fiatal lányt azok a vének abban a Bibliában, mennyire vén maga, mondja.
Túl hosszúra nyúlt a piros pizsamás nő rövidke monológja. Sehol egy kérdőjel, sehol egy felkiáltójel, sehol egy gondolatjel. Az utolsó mondattöredékből is csak annyit lehetett érteni, hogy mmm. Talán szerencsésebb volna, ha a piros pizsamás nő megőrizné méltóságát, megközelíthetetlenségét és misztériumát. Talán a hangot se kellene kiugratni a bokorból. Egy testet öltött hang mindig illúzióromboló. Folytassuk talán onnan, hogy a piros pizsamás nő magán érzi egy láthatatlan férfi pillantását, mert csak egy férfi képes figyelni egy nőt. Egy nő egy másik nőt soha nem figyel, mindig csak kritizál. Abban a pillanatban, amikor a piros pizsamás nő szemhéja felpattan, tudatában van annak, hogy őt egy férfi figyeli.
Túl korán van még az ébredéshez. Álmodjuk tovább a történetet. Amikor a piros pizsamás nő szemhéját felvonta, mint a boltok kirakatredőnyét az álmos inasok, magán érezte egy láthatatlan férfi átható tekintetét. Mintha az egyik bokor megmozdult volna. Mit tehet egy piros pizsamás nő, ha a verandáján állva úgy érzi, elbújt a kertjében egy férfi, aki szemérmetlenül és szemtelenül őt figyeli, illetve dehogyis szemtelenül, szeme biztos van, ha szemérme nincs is, hiszen végső soron a figyeléshez és a megfigyeléshez szemre van szükség és jó ízlésre, szemmel és jó ízléssel pedig mégiscsak rendelkezik az a szemtelen férfi, hiszen mégiscsak őt figyeli, a piros pizsamás nőt, nem pedig valaki mást.
Túl lassú, ám meglehetősen határozott léptekkel indult el a piros pizsamás nő a bokor felé. A bokor megmozdult. A piros pizsamás nő lába elé három levél esett a bokorból. Az egyik zöld volt. Ne feledjük, április van. A másik barna volt. Talán az október hagyta itt. A harmadik fehér. Egy fehér boríték. A piros pizsamás nő a fehér borítékkal a kezében elindult visszafelé. A teraszon a francia ablak francia ablakszárnyának támaszkodva piros ujjaival felbontotta a fehér borítékot. A borítékban, amit piros ujjaival a piros pizsamás nő felbontott, mégsem levél lapult, hanem három ceruzarajz. A ceruzarajzokon a piros pizsamás nő saját magára ismert, ezen a reggelen rajzolhatta valaki.
Túl lassú, ám meglehetősen határozott mozdulatokkal közelített a nagymutató a kismutatóhoz. A pirozs pizsamás nő férje, aki reggelente automobilon szokott a hivatalba hajtani, arra gondolt, hogy elviszi a feleségét a belvárosi galériába egy most nyíló kiállításra. A képek különös hatással voltak a nőre. Ugyanazt látta, amit néhány nappal azelőtt a ceruzarajzokon. A pirozs pizsamás nő. A művész ezt a címet adta a kiállításnak. Elsőre talán különös ez a pirozs, nem gondolja, fordult oda Nádasdy doktor a férjhez, aki reggelente automobilon hajt a hivatalba, ám a zsé után következő pé miatt a zsét esnek ejtjük, piros, ahogy a nevemben az est zsének a dé miatt. Éppen fordítva.
Türelmetlenül várta a reggelt. Akkor sem aludt, amikor a férje kiosont a konyhába, ahol kapkodva elfogyasztott egy fél pirítóst, néhány falat sajtot meg egy csésze feketét, majd automobilon elhajtott a hivatalba. Amikor a motorzúgás foszlányai is emlékké olvadtak, kikelt ő is az ágyból, bekapott egy szőlőszemet, ivott néhány korty vizet egy üvegpohárból, aztán a francia ablakon keresztül a teraszra lépett. Az egyik bokor mintha megmozdult volna. Sietve leeresztett szemhéja mögött megpróbált elképzelni egy szép férfikezet, ami éppen az ő testét rajzolja valamelyik bokor mögött. Időérzékét teljesen elvesztette. Április van, csak ennyit tudott. A piros pizsamás nő kék pizsamát viselt ezen a reggelen.
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.