Hallottál már a ravasz vándordiákról, aki mágikus könyvéből képes akár egy sárkányt is kiolvasni? Akitől reszketnek a népek, hiszen sötét varázserejével irányítani tudja az időjárást? Nem? Hát akkor éppen itt az ideje! De mégis ki is ő? És tényleg oly rémisztő, mint ahogyan mondják?
Nos, Alán egy tizennégy éves, furfangos fiú. Olyan ravasz, hogy még osztályból is csak hetet kellett végeznie a tizenkettő helyett. Maga az ördög tanította, ám még az ő eszén is túljárt.
Nem Alán volt az egyetlen, aki hétévesen elment hazulról, hogy garabonciásnak álljon. Sok más gyerekkel találkozott az ördög barlangjában, és az idősebbektől elleste a bonyolult varázslatokat. Kitartásának köszönhetően sikerült megbűvölnie a varázskereket, amin a tizenkettedik évet elvégző tanulókat pörgették meg. Tudniillik, csak az válhatott garabonciássá, aki nem vész el eme kerékforgatás során. Még maga az ördög se számított rá, hogy azon az éjjelen a fiatal Alánból garabonciás lesz, mégis így történt.
Ez azonban a többieknek nem tetszett. Féltékenyek voltak Alánra, sokan azt kívánták neki, hogy bárcsak elveszett volna a kerékforgatás során, és ez a fiatal fiút mélyen elszomorította.
Amúgy sem kedvelték a társai, gyakran csúfolták furcsa neve és a bal kezén lévő hatodik ujja miatt. Falánk Alánnak becézték, majd egy nap, amikor banánt evett, Falánk Banán Alán lett a gúnyneve. De mit tehetett ezekről szegény fiú? A nevét a szülei adták, a bal kezén lévő hatodik ujját a Teremtő.
Idővel egy rosszindulatú hang költözött a fejébe, ami nem hagyta nyugodni. Biztos volt benne, hogy ezt a veszedelmes átkot az egyik osztálytársa szórta rá, amikor engedély nélkül beleolvasott hőn szeretett varázskönyvébe. Úgy történt ugyanis, hogy amikor Alán kitépte a könyvet a kezéből, a gyerek egy nagy pukkanást követően eltűnt, mivel épp egy helyváltoztató varázsigét olvasott fel. Gyakori dolognak számított ez, ha valaki olyan olvasott bele egy garabonciás könyvébe, aki nem értett hozzá. (Ezért nem szabad turkálni más dolgaiban. Sosem lehet tudni, hogy az áhított tárgy, amit megkaparintani vágysz, nincs-e valamilyen csintalan bűbájjal védve, amitől aztán bajuszt, netán szarvat növesztesz.)
Így hát Alán elhatározta, hogy megkeresi volt osztálytársát, és megkéri, vegye le róla az átkot, különben jégesőt zúdít rá és varanggyá változtatja. Nem húzta az időt, oly sietősen indult útnak, hogy még a sátorfáját se vitte magával. Csupán egy rongyos gúnyát viselt, kezében varázskönyvét cipelte, amibe minden reményét fektette. Na de alighogy útra kélt, egy sötét árny állta útját, s fejében megszólalt az a bizonyos hang.
– Nem leszel rá képes! Azt se tudod, merre keresd! Add fel!
Alán elbizonytalanodott. Úgy érezte, hogy a hangnak a fejében igaza lehet. De mi van, ha téved? Volt idő, hogy rosszakaró, féltékeny társai folyamatosan hasonlókkal traktálták, amikor valami nehéz varázslattal próbálkozott. Ám Alán akkor sem adta fel, pedig volt, hogy hetekig, sőt hónapokig sikertelen maradt. Még az is megesett, hogy az alakváltó varázslatnál elbukott, de még így is többet ért el, mint társai, mivel ők meg sem kísérelték ezt az igencsak bonyolult bűbájt.
– Nem adom fel! Nem, amíg meg nem próbáltam!
Az ifjú vándordiák magabiztosan indult tova, így az előtte tornyosuló sötét árny feloszlott, a lágy szellő hordta el porral eggyé válva. Bár jókedve az idő múlásával egyre fogyatkozott, mivel a fekete árny vissza-visszatérve egyre több aggodalommal halmozta el őt. Alán egyre dühösebb lett, mígnem mérgében felkapva egy követ, azt tiszta erőből a mellette lévő tóba vágta. Ekkor egy hatalmas villám csapott a tó vizébe, pont oda, ahol a kő a vízbe csobbant.
– Kellett neked megátkoznod! Ez a te hibád! De elkaplak én, és ellátom a bajod!
Alán haragosan olvasott fel pár sort a varázskönyvéből, mire a kellemes nyári időből hatalmas vihar kerekedett, a tó vize pedig emelkedni kezdett. Az ifjú garabonciás a félelmetes kígyósárkányt próbálta megidézni, ám a hang a fejében beleszólt a varázslatba, így az óriási hullám cseppé zsugorodott, s egy vékonyka kígyó kerekedett ki belőle.
Alán kimerülten ült le a tó partjára, a soványka eredményt méregetve. Úgy érezte, ismételten kudarcot vallott.
– Mit kezdjek egy kukacnyi kígyóval?
A sok rossztól, amit a hang súgott neki, gyengének érezte magát, ám végül folytatta útját a kígyóval a vállán. Csüggedten bandukolt a zuhogó esőben, mígnem alkonyatra egy barlanghoz nem érkezett. Itt húzta meg magát éjszakára. Alvás helyett a fájó múlt felett búslakodott, s már az is az eszébe ötlött, hogy feladja, amikor a háta mögül veszedelmes morajlás hangzott fel:
– Ki merészeli betenni a lábát a barlangomba?
Egy hatalmas kígyósárkány tornyosult felette, pont olyan, amilyet megidézni vágyott. A fiú szemében megcsillant a remény, amitől a fölötte tornyosuló, sötét árny ismételten szertefoszlott. Itt volt a soha vissza nem térő alkalom, hogy megszerezze magának élete hű társát, csak hát volt egy kis gond! Pont aznap, amikor a sárkány megszelídítését tanulták az iskolában, fáradt volt, átaludta az órát. A házi feladatát is másokról másolta, időt és energiát spórolva meg, s most ez a turpisság igencsak hátrányos helyzetbe hozta. Nem tehetett mást, improvizálnia kellett.
– Alán vagyok, a garabonciás, és megparancsolom, hogy legyél a sárkányom!
A nagy és félelmetes teremtménybe beleakadt a szó a meglepettségtől, de egy pillanattal később jóízűen felnevetett.
– Garabonciás? Te? Én meg Bumburnyák vagyok, a sivatagi esőbéka.
Alán elpirult egy pillanatra, de aztán fenyegető hangon kiáltott a lényre.
– Komolyan beszélek! Ha nem leszel a sárkányom, akkor…
– Akkor mi? Gyerek vagy te még, fiatal egy magamfajtához!
Alán unta, hogy fiatalsága, neve és a bal kezén lévő hat ujja miatt mindenki gúnyt űz belőle, így eltökélte, igenis bebizonyítja, hogy méltó garabonciásnak. Hangos harci kiáltást hallatva a sárkány felé iramodott, ám a tűzokádó fenevad megsuhintva méretes farkát akkora csapást mért rá, hogy könyve a barlang sziklái közé repült.
– A garabonciás segítség nélkül maradt. Nézzük, milyen éles az esze!
A sárkány kárörvendően megvillantotta éles fogsorát. Ámde mosolya rögvest eltűnt, amint a fürge fiú a feje melletti szikláról rávetette magát, és a vállán pihenő kígyót a szájába akasztotta, akár egy kantárt. Ezzel jócskán feldühítette a fenevadat, így nem volt könnyű megtartania magát rajta.
– Bevallom, megleptél! Furfangos kölyök vagy te. Azonban parancsolgatás helyett elég lett volna megkérned, hogy legyek a társad.
Alán ekkor elszégyellte magát, és bocsánatot kért, amivel elnyerte új társa bizalmát.
– Az én nevem Síva. És a tiéd?
– Síva? – Alán még sose hallott ilyen névről, de aztán halkan motyogva válaszolt. – Alán a becsületes nevem.
– Szervusz, Alán!
A fiú nem hallott ki gúnyt a sárkány hangjából, amin eléggé meglepődött.
– Négy szárnyad van? Mi azt tanultuk, hogy a kígyósárkányoknak két mellső lábuk, két szárnyuk és egy hosszú farkuk van.
– Én egy kicsit más vagyok.
Alán a bal kezén lévő hatodik ujjára nézve úgy érezte, nem kell többé szégyenkeznie miatta.
Sárkányháton folytatta az útját. Esténként falusi házakban szállt meg, ahol, ha zsugori volt a gazda, sárkányára pattanva hatalmas vihart gerjesztve lovagolt. (Legyetek hát kedvesek a rászorulókkal, és ne csak tejjel, hanem vajjal is kínáljátok őket, annyival, hogy másnapra is maradjon belőle!) Alán minél hosszabb ideig kereste osztálytársát, annál ingerültebb lett. Szörnyű vihar csapott le a nyomában, amerre járt. A falusiak rettegtek tőle:
– Ott jön! Jön a garabonciás sárkányán!
Síva érezte Alán bánatát, ám bármikor faggatta felőle, ő azt válaszolta, hogy jól van. Ahányszor kimondta ezt, a vihar körülötte mindig nagyobb lett.
Egyik éjjel egy tisztáson telepedtek le. Síva kitárt szárnyát szomorkodó társa fölé emelte, megóvva őt a kemény jégtől, ami csak úgy szakadt az égből.
– Ha beszélnél róla, talán tudnék neked segíteni.
– Nem is tudom... – Alán bizonytalan volt, nem akart gyengének látszani.
– Barátok vagyunk. Bennem megbízhatsz!
Alán nagyot sóhajtva öntötte ki lelkét, múltbéli sérelmeit sorolta, így vállai fölé súlyos, fekete árny tornyosult. Síva szótlanul hallgatta végig a bánattól könnyező fiút, majd tüzet okádva porrá égette az őt kínzó gonosz átkot. A jégeső ekkor esővé változott, majd a felhők közül lassan előbújt a telihold, aminek fénye boldogan ölelte át Alánt és sárkányát.
– Te… te megtörted az átkot! – kiáltott fel Alán hitetlenkedve. A hang egyszerűen eltűnt a fejéből.
– Milyen átkot?
– Amit az osztálytársam szórt rám. A rosszalló hangot.
– Ezt az átkot te hoztad magadra azzal, hogy lelkedre vetted, amit mások mondtak rád.
Ekkor Alán ráeszmélt, milyen sokat ártott magának azzal, hogy nem hitt magában, és másokat hibáztatott érte.
– Osztálytárs, átok! Ilyenre is csak egy garabonciás képes! – kacagott fel a bölcs sárkány fiatal társa ostobaságán. A csintalan vándordiák ezt nem hagyta annyiban, kinyitva varázskönyvét olvasni kezdett.
– Vertit draco in rana!
A hatalmas sárkányba hirtelen egy villám csapott, ami egy kis békává változtatta.
– Ilyenre is csak egy garabonciás képes! – Alán jókedvűen felnevetett, de ekkor eszébe jutott valami. – Nem biztos, hogy vissza tudlak változtatni. Azon az órán éppen aludtam.
Ezt hallván a békává változtatott Síva igencsak feldühödött, és hiába volt egy apró, ugráló béka testébe zárva, szájából perzselő tűz áramlott ki, amivel rendesen megpörkölte a szeleburdi fiú hátsóját.
A kis tűzokádó béka talán még mindig kergeti a meggondolatlan garabonciást, hacsak az közben vissza nem változtatta őt.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. júliusi számában)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.