Éjfél múlt. Ott állt a Lánchíd korlátjánál, és a kivilágított Vár látványában gyönyörködött. Olyan furcsa volt, mintha... mintha készülne valamire! Önkéntelenül felé mozdultam. Váratlanul megfordult:
– Maga még tudatos – nézett rám.
– Tessék?
– Mindenki azt hinné, öngyilkos akarok lenni, de maga érti – mosolygott.
– Értem?
– Ó, bocsánat! Csak sejti. Az is jobb a semminél! – felnevetett. – Olyan, mint egy számítógépes játék, de pont fordítva van: a számítógépes játékokat másolták erről. Mondhatni mindenki ezekkel a másolatokkal játszik, főleg az okostelefonján.
Bólintottam. Bolond, ez egyértelmű. Menni akartam, de ha már belekezdett, nem engedett el ilyen könnyen.
– Kérem, csak egy perc! Tudom, hogy meg fogja érteni. Emlékezni fog. Kérem!
Egyszerre töltött el ijedtség és kíváncsiság. Emlékezni fogok…?
– Hiszen tudja: Game over. Start a new game? Vagy magyarul: A játék véget ért. Kezd új játékot? Minden játéknak ez a vége – magyarázta –, a gép automatikusan felajánl egy új játékot.
– Nincs ebben semmi különös – mondtam –, főleg a pénzbedobós játékoknál…
– Nem egészen úgy – az idegen szeme pajkosan felfénylett –, mert ez a szabadságot jelenti. A választás szabadságát. Ugyanazt a játékot játszod tovább, vagy választasz egy másikat.
– Vagy nem játszol – tettem hozzá.
Az idegen elkomorult.
– Játszani kell. Mindenki játszik…, csak legföljebb nem tud róla.
Egyszeriben elegem lett az egészből.
– Miről nem tud?
A kérdés meglehetősen provokatívra sikerült.
– Kérem, kérem! Ne haragudjon meg rám! Őszintén hálás vagyok, hogy szóba állt velem. Sokszor próbáltam már, de nem tudtam továbbadni… – belekotort a zsebébe és elővett egy kis mobiltelefon-szerű készüléket –, ezt.
Meg se szólalhattam, máris elővett a készülékből még egyet.
– Ez az enyém. De ezt a másikat… Nos, régóta keresem, kinek adhatnám oda. Ez afféle küldetés, ha úgy tetszik. Amikor elvállaltam, nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz találni valakit. Valakit, aki még tudatos, akiben megvan a lehetősége annak, hogy emlékezzen, csak nincs meg hozzá az eszköze. Szeretném ezt átadni.
Mire felfogtam volna, mit teszek, már a kezembe is nyomta a készüléket, miközben a tudatom mélyén felvillant egy őrült gondolat: – Maga nem ember?
Harsányan felkacagott.
– Uramisten, dehogy vagyok én valami nyamvadt superman vagy földönkívüli! Ugyanolyan ember vagyok, mint maga. Csak én még tudatosan játszom. A legtöbben nem is sejtik, hogy módosíthatnák a játékszabályokat vagy kiléphetnének!
Váratlanul elragadta valami különös, izzó hév.
– Érti, milyen tragikus ez? Az emberek azt hiszik, a végzet sodorja őket szörnyűségről szörnyűségre. Pedig bármikor átprogramozhatnák a játékot, vagy kiléphetnének belőle. A kezükben van a sorsuk! A végzet csak azok számára létezik, akik már nem tudnak játszani! Game over! Érti? Bármikor „game over”, és jöhet az új játék, főmenü, beállítások… Olyan egyszerű lenne! De az emberek többsége már nem tudja ellenőrzése alatt tartani a játékát, mert elfelejtette a valóságot. Elnyeli őket az adott játékuk, abszolút valóságnak hiszik, vagy nincsenek meg a megfelelő készülékeik. Ami kell az irányításhoz. Nagyon egyszerű a használata. Ha nem felel meg az adott játék… Bocsánat, hogy jobban értse: az élet és a játék az ugyanaz, szinonim kifejezések, hogy így mondjam. Mi magunk alkotjuk a valóságunkat, formáljuk a körülményeinket. Ez a korlátlan szabadság! Minden szent iratban világosan benne van. Minden rajtunk áll, bármit megtehetünk. A játékot, egy adott életpályát, bármikor át lehet programozni, vagy le lehet állítani és újat kezdeni! Bármikor. Vagy ha végigjátszunk egyet, újat lehet indítani. Csak meghalni nem szabad! Aki meghal, az kiesik, de ebbe ne menjünk most bele, „más tészta”, ha szabad ezt mondanom: az a biológiai lét része. Érti már? Ilyen egyszerű! Megnyomja a gombot: Game over. Befejezi a játékot? Igen. Aztán megjelenik a kiírás: Kezd új játékot? Igen, és megadja a paramétereket. Már világos, nem?
Igen, világos! Ennek semmi értelme. Mit akar tőlem? Meggyilkol?
A félelem jeges borzongása kúszott végig a gerincem mentén. Idegesen néztem körül, de sehol senki. Máskor annyi itt a turista, most meg egy szál se.
– Elállt a szava is, ugye, hölgyem? – kérdezte az őrült idegen kedvesen. – Úgy örülök, hogy átadhattam magának az irányítót!
Boldog mosollyal nézett rám, aztán megnyomott néhány gombot a kezében lévő készüléken.
– Most leállítom a játékomat. Nagyon ideje volt már. Kilépek. Aztán kezdek egy újat, de nem játszom megint technikai civilizációban. Elég volt az ellenséges tárgyakból! Folyton kék-zöld vagyok!
Nevetett, és megint megnyomott egy gombot. Kész, most felrobbant mindkettőnket, mert öngyilkos akar lenni! Magával visz engem is, mert olyan idióta voltam, hogy szóba elegyedtem vele. Megérdemlem, ha úgy vesszük.
Az idegen rám kacsintott, és a kezemben lévő készülékre mutatott.
– Vigyázzon rá, és ne feledje: bármit, bármikor!
Egylépésnyire állt a híd korlátjától. Nem tudom, hogyan csinálta. Nem tudom, mi történt, de egyszer csak felcsapott a Duna vize a hídra, ahogy befogadta a belevágódó testet. Vagyis csak gondoltam, hogy beleugrott. Mert nem láttam ugrani.
Kacsintott. Megnyomott valamit a kezében lévő készüléken, aztán… Elnyelte a tér. Nem a víz. A víz csak csobbant, de olyan abnormálisan nagyot, hogy vizes lettem. Ez tény.
A távolból nyerítő kacagás jutott el hozzám. A pesti oldal felől egy turistacsoport közeledett felém. Ott álltam teljesen megzavarodva, csuromvizesen... azaz... mintha csak képzeltem volna, a ruhám, a hajam már alig volt nedves... Nem, ez képtelenség!
A turisták közeledtek. Ha továbbra is itt téblábolok, még azt hiszik, öngyilkosságra készülök. Gyorsan továbbindultam, és csak akkor jöttem rá, hogy a markomban szorongatom a készüléket, amikor átértem Budára. Itt már elég sokan mászkáltak. Meg kellene néznem tüzetesen, amit az idegen adott. De nem itt! Átrohantam a nulla kilométerhez az apró parkba.
A készülék mobiltelefonnak látszott. Olyan régimódinak, ami nem érintőképernyős. Furcsa kriksz-krakszok alatt „Gamo” felirattal. Névtelen cég gyártmánya. Kisméretű kijelző, nem túl sok gomb. A lehető legegyszerűbb kivitel. Ösztönösen megnyomtam a „Menü” gombot.
A kis képernyő kivilágosodott. A hátamon végigfutott a hideg.
„Kezd új játékot?”
A képernyő alatti gomb bal oldalon: igen, jobb oldalon: nem. Milyen új játékot?! Számomra ez nem kérdés! Soha nem játszom! És ha most mégis? Ha új játékot kezdek, vagy ha átprogramozom a mostanit, megváltoztatom az életem körülményeit, és akkor elkerül az a sok gond, ami… Akkor vajon engem is elnyel a tér? Vagy hipp-hopp, belecsöppenek egy új életbe? De nem olyan könnyű kilépni ebből, hiszen szálak, eltéphetetlennek hitt szálak milliárdjai kötnek ide. Mi lesz akkor a játék, vagyis az életem többi résztvevőjével? Vagy ők csak számítógépes programok, segédeszközök? Ha befejezem a játékot, ha kilépek, akkor megszűnnek, eltűnnek, átalakulnak? Vagy ők is játékosok, és egymás játékát módosítgatjuk? Végül is, amikor az idegen eltűnt – ahogy ő mondta: átlépett egy másik játékba, senkinek sem történt baja, se a turistáknak, se nekem.
Az idegen azt mondta, ő még tudatosan játszik, és én képes vagyok az emlékezésre.
„Kezd új játékot?” Szó sincs róla! Ha megnyomom, hogy nem, akkor nem, és kész.
Megnyomtam. NEM.
„Folytatja az előző játékot?” Az nem az én játékom! Dehogy folytatom másét! NEM. „Kezd új játékot?”
A fenébe! Valamelyik kérdésre igent kell válaszolni. De melyikre? Ha nem kezdek új játékot, értelemszerűen folytatom a régit.
Nem és nem! Nem játszom és kész!
Soha, soha életemben nem tettem még olyat, mint akkor! Széttapostam a mobilt. Aztán kidobtam a kukába. Ám ahogy megszabadultam tőle, a megkönnyebbülés helyett szinte fájón lüktetett bele az agyamba a kérdés: Valóban nem játszom?
Azóta gyakran álmodom arról, hogy ott villog előttem a parányi képernyőn a kérdés: „Kezd új játékot?” Igen – nem.
De álmomban sem merek dönteni.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2024. februári számában)
Edittel nem tudtuk, hogyan figyeljünk a lányunkra, amikor úgy tűnt, meg se hallja a felhők közt, amit beszélünk hozzá. Hiába kérdeztük mindennap, milyen volt a suli, mit kér reggelire, vagy mikor hívja meg hozzánk a barátnőit, Ági teljesen néma maradt. Edit hajtogatta, hogy a többi kamasz lány is így működik: „A szülő hangja egyszerűen nem jut el a gyerek fülébe.” Dr. Treitens ezt úgy magyarázta, hogy ilyenkor kiélesedik a hallás. „Ha a lányuk meghallja a szülői hangtónust, megfeszül a dobhártyája, meg sem rezdül, fiziológiailag képtelen az önök beszédét befogadni.”
Lajos bácsi a lámpafénynél olvasott. Már fél tizenegy volt. De csak olvasott. Magányosan, visszavonultan élt. Goethét lapozta. Majd becsukta a könyvet s eloltotta a lámpát. Jól aludt. Reggel hat körül ébredt. Még evés előtt felhajtott egy fél deci pálinkát. Megreggelizett. Csípős kolbászt evett zöldpaprikával. Jólesett neki. Miután jóllakott, fogta magát és öltözött. Sanyi bácsihoz igyekezett, az utcai könyvkereskedőhöz.
A polgármesteri rezidencia, egykori imaház folyosóján szótlanul ült József Attila, általános iskolai irodalomtanár és kényszeres költő. Fiatal kora ellenére, még alig múlt harminc, már tíz verseskötete megjelent szerzői kiadásban, a polgármesteri hivatal bőkezű támogatásával.
Z. Dániel már nyomban a könnyű szédüléssel és sajgó féltékenységgel járó tizenöt éves találkozó után elkezdett készülni a nagy feladatra. Először is keresett egy nagy, de legalább lapos követ a Küküllő partján, és azóta a szájában hordta; csak evésnél vette ki, de azzal is aludt – vagy a kő aludt vele, mondhatnánk, ha filozófusok volnánk. Apropó, filozófia. Z. Dániel rengeteg filozófiai munkát is elolvasott a rendelkezésére álló közel öt évben, különös tekintettel az idő múlására, az érettségre, mint olyan(ra), a közösségek értékére, az elmúlás tragikumára, sors- és
A nevem 02090702011407. Békésen élünk a 190914072- 1120118092025-ön. Mindenki a dolgával törődik, teszi, amit tennie kell. Számunkra nincs múlt, jelen és jövő; nem tudjuk, mi a történelem – ha te sem érted ezeket a fogalmakat, nyájas olvasóm, akkor sikerrel járt utolsó elkeseredett vállalkozásunk.
Pável hegymászó, egy társkeresőn találtam rá, és önmagamra. Ragyogtam a szerelemtől. Büszke voltam, hogy az enyém. Lázas kételyeimet, kusza vívódásaimat megosztottam vele, beszéltem neki kedvenc orosz költőimről, Jeszenyinről meg Ahmatováról – elcsodálkozott, hogy van még orosz nyelv és irodalom szakos bölcsész –, és saját verseimből is felolvastam neki. A végletekig kitárulkoztam. Húszas éveim keserűsége elmúlt, határtalan csend és békesség szállt rám. Könnyű lettem, sőt súlytalan. Álmomban is tengerzöld szemét láttam, gyengéd érintése simogatta testemet.
Másodikos középiskolás korában indította és szerkesztette T. – osztálytársával és testi-lelki jó barátjával, Vrábel Sándorral – a Diákélet c. komáromi diáklapot. Hogy hány száma jelen(hetet)t meg, arra már nincs adat, s nem is valószínű, hogy bármi is előkerül(het) még a lappal kapcsolatban az azóta eltelt idők súlyos tömbjei alól.
Négyen négy napon át lovagoltunk Częstochowától Zamarskiig. A háború irányába tartottunk a békéért zarándokolva. A napi átlag, harminc kilométeres táv embert–állatot próbáló, ezért szünnapokat is iktattunk programunkba. Lóháton olyan eseménydús volt az idő, hogy szinte féltem, nem fogok tudni mit kezdeni szabadidőmmel. A lovak pihentek. Logisztikai emberünkkel együtt öten kísérleteztünk, hogy interneten szállást keressünk az előttünk álló újabb egyhetes szakaszra.