A nevem 02090702011407. Békésen élünk a 190914072- 1120118092025-ön. Mindenki a dolgával törődik, teszi, amit tennie kell. Számunkra nincs múlt, jelen és jövő; nem tudjuk, mi a történelem – ha te sem érted ezeket a fogalmakat, nyájas olvasóm, akkor sikerrel járt utolsó elkeseredett vállalkozásunk.
Minden akkor romlott el, amikor azon a végzetes napon a 1909140721120118092025- re tették a lábukat az idegenek – fájdalom, de szemmel láthatóan az én gondolkodásomat is megfertőzték. „Ekkor meg akkor, ez történt, meg az történt” – ilyeneket jegyzetelek éppen múlt időben az elpusztíthatatlanra tervezett, logaritmikus spirálként tekeredő ammonoteszembe. Amint kész vagyok, sokszorosítom és szétszórom intelmeim 1909140721120118092025-ön, mielőtt még aktiválnánk a végső tervet.
Önmagammal meghasonulva tehát, de kénytelen vagyok a történelemterjesztők végzetes gyakorlatát bevetve leírni, mi történt – ismétlem, ha egy áldott kukkot sem értesz a kezedben tartott ammonotesz tartalmából, örülj és ujjongj, drága olvasóm, mert az igazán jó hír neked és nekem, ugyanis sikerült a végső terv. Az is előfordulhat, hogy fel sem ismered az írásom, ami ugyancsak bizakodásra adhat okot, de mielőtt túl messzire kalandozok, térjünk vissza a lényegre!
Megérkeztek hozzánk az idegenek. Megjegyzem, arról, hogy előtte mi minden történt, egyikünk sem tudott volna mondani semmit. Fogalmunk sem volt róla, törődtünk a magunk dolgával és tettük, amit tenni kellett – biztosíthatlak, hogy minden rendben volt. Onnantól kezdve viszont, hogy megérkeztek az idegenek, az egész megváltozott – az első baljós jel már azelőtt bekövetkezett, hogy kinyitották volna szájukat. Népemnek éket vert a fejébe érkezésük kirívó emléke, amihez képest onnantól kezdve mindig tudtunk viszonyítani. Megfertőzték addig ártatlan, intemporális gondolkodásunkat. A bátyám azt kezdte számolgatni, hány alkalommal kelt fel a 06091- 8192019200118, hogy végigvonuljon felettünk. „Tízszer, hússzor, százszor láttam az 060918192019200118-at, testvér, mióta megérkeztek az idegenek!” A Végtelenek, akiket jómagam is szolgáltam, ezt rossz szemmel nézték, nem akarták tudni, értelmetlennek, sőt veszélyesnek tartották. A számokat kizárólag értelmes tevékenységre szabadott felhasználni, minden egyéb szentségtörésnek számított. A bátyám parancsukat követve megszűnt létezni, én pedig a történelemtől megfertőzve egészen újszerűen éltem meg a helyzetet. Sokáig jóval többen voltak közöttünk azok, akik a Végtelenek parancsát követve rossz szemmel nézték a fejleményeket, mégis nőttön-nőtt a feszültség. Persze nem csak emiatt. Már megint elkalandoztam, a történetemnek – átkozott egy fogalom ez is! – viszont bele kell férnie ebbe az átlagos méretű ammonoteszbe.
Szóval az idegenek. Megérkeztek. A Végtelenek békéje uralkodott a 190914072- 1120118092025-ön, így baráti fogadtatásban volt részük – persze ezt is csak így, utólag látom tisztán. Miután azt a keveset közöltük velük, amit kellett, ők kezdtek mesélni: honnan jönnek, hogy jutottak el idáig. Aztán meséltek a saját világukról, ezen a ponton már elhangzott a szó, amit azóta betiltani is próbáltunk; mindhiába. Meséltek a történelmükről. Mi pedig, illemtudó és toleráns nép lévén, végighallgattuk őket. Talán nem is lett volna akkora a baj, ha utána nem kezdenek kérdezősködni. Mi a 1909140721120118092025 története? Mire vagyunk a legbüszkébbek népünk történelméből? A Végtelenek hallgattak, mi pedig hiába próbáltuk magyarázni, hogy nekünk olyan nincs, illetve, hogy kellő tisztelettel, de úgy gondoljuk, felesleges, mi több veszélyes maga a fogalom, a gondolatcsíra is, amit történelemnek neveznek.
Azt hiszem, a fő probléma az volt, hogy nem értettük meg egymást. Béketűrő nép lévén nem zavartuk el őket azonnal, a Végtelenek is tűrtek, pedig akkor még megmenekülhettünk volna saját történelmünk elől.
Egyre többen jöttek közénk: történelemterjesztők. A Végtelenek nem tartották méltónak őket arra, hogy fellépjenek velük szemben – kizárólag a sajátjaink közül szüntették meg jó néhány megtévelyedett létezését, azt is csak eleinte. Aztán némaságba burkolództak. Mi azt hittük, ha ugyanúgy élünk, mint korábban, az idegenek egyszer majd megunják és elmennek. Viszont egyre többen jöttek, és közülünk is egyre többen megfertőződtek: történelemhirdetőkké váltak. Olyan kérdéseken kezdtek gondolkodni, honnan jött a népünk, milyenek voltunk azelőtt? Azt bizonygatták, hogy aki nem a Végtelenek közé tartozik, annak igenis fontos ezeket tudni. Olyan szavakat kezdtek használni, mint a múlt, a jelen és a jövő, éles határvonalakat hasítva addig homogén és időtlen valóságunkba. Számok helyett az idegenekéhez hasonló neveket vettek fel, egymás közt és az idegenek társaságában azt kezdték használni.
Súlyos belviszályok korát éltük már – a népünk kisebbik, mégis jelentős hányada saját történelmet akart, mi több, követelt, a nagyobbik és józanabbik fele pedig a Végtelenek tétlenségét látva kezdett kifogyni a béketűrésből –, amikor egész flottával törtek ránk az idegenek. Azzal taglóztak le, hogy a kutatásaik alapján valamikor nekünk is volt történelmünk. Vélt fölényüktől megrészegülten azt is ki merték jelenteni, hogy a Végteleneknek is van történetük, csak azt még ők sem tudták felderíteni. Ennek hallatán alig tudtam lecsillapítani az enyéimet. Számbelileg kevesebben voltunk már, Végtelenjeinktől elhagyatva – nem adtam parancsot a támadásra.
Az idegenek újra és újra a szemünkbe vágták, hogy valamikor volt történelmünk, de az véget ért. Lázadozó testvéreim hirtelen keletű próbálkozása a felidézésére nem más, mint kósza délibábok kergetése. Az ő történelmük viszont nem ért véget, sőt. Itt az ideje, hogy egy új fejezetet nyissanak benne a 1909- 140721120118092025-ön.
Megtörten bár, de rövid időre belenyugodtam a helyzetbe, abban a hiszemben, hogy nem lesz szükség különösebb áldozatokra: mindenki a saját dolgával törődhet, teheti, amit tennie kell, csak az idegenek szolgálatába szegődve.
Nevezhetnénk történelmi tévedésnek, de nem akarom jóindulatod határait feszegetni, kedves olvasóm! Ha eddig nem vált világossá a kép, ezután sem fog – és ez jól is van így! Mindazáltal keserves időszak következett, annak folyományaként tudom ezt én magam is feljegyezni, hogy a történelemterjesztők megfertőztek. Ha volt is korábban történelmünk, akkor újrakezdődött, és ugyancsak nyomorúságos módon. Miközben a felszínen szolgáltuk az idegeneket, az 1909140721120118092025 középpontjában léttágító anyagot kezdtünk felhalmozni azzal a célzattal, hogy véget vessünk az egésznek. Ha minden darabka kellő távolságra kerül egymástól, nem fognak kapcsolódni, nem lesznek összefüggések és nem lesz történelem. A Végtelenek ezalatt teljes némaságba burkolództak, de egyre inkább éreztem, hogy ők is ezt akarják.
Az az igazság, hogy akár enyhülhetett is volna a sarokba szorítottságunk fojtogató érzete, de mindaz, amit az idegenek történelméből fokozatosan megtudtunk, az alapján... Nos, a közös fejezet jobb, ha el sem kezdődik.
Éppen az imént kaptam jelentést, hogy a középen felhalmozott léttágító anyag mennyisége elegendő, a láncreakció képes lesz elérhetetlen távolságba taszítani mindent mindentől. Kell még némi idő, mire sokszorosítani tudom rövid összefoglalóm, hogy az ellenanyagba mártott ammonoteszek a léttágítás végtelen kiterjedésekor, a semmiben való szétszóródás után ismét egymásra találjanak. Kell még néhány ezer példány. Még egyszer meglátogatom a Végteleneket, aztán az idegenekkel farkasszemet nézve megnyomom a gombot – látni akarom a tekintetet az arcukon, amikor rádöbbennek, hogy a történelmüknek vége.
Mégis, a legjobb talán az, ha ebből a történelemterjesztő gondolatok által megfertőzött, gyakorlati haszon nélküli szövegből egy mukkot sem értesz, drágalátos olvasóm, talán rá sem jössz, hogyan kell olvasni a logaritmikus spirálként tekergő ammonoteszem. Inkább levélnehezékként használod, esetleg kiállítod egy nagy terem kellős közepén, hogy mindenki megnézhesse, de fel ne ismerje, hogy értelmes, akarom mondani értelmetlen jelek tömkelege kapott helyet a felületén – mindez nem jelent mást, mint hogy tervünk sikerült.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2024. januári számában)
