Z. Dániel nagy izgalommal készült a húszéves érettségi találkozójára.
Nem csak azért, mert azt gondolta, most majd megkaphatja azokat a félig elvirágzott lányokat (azóta asszonyok az istenadták), akiket annak idején, fiatalon nem tudott becserkészni, mert büszkék voltak és hetykén begyesek, hanem azért is, mert úgy döntött, világra szóló beszédet mond majd a találkozó csúcspontján, közvetlenül a végső berúgás és a remélt osztályorgia előtti pillanatokban.
Soha nem volt valami nagy szónok, sőt kifejezetten kerülte a szereplési alkalmakat (talán ezért nem volt meg neki szinte senki az osztályból, ébred rá most), mert amint felállt, hogy nagyobb közönség előtt valamit elmakogjon, rögtön dadogni kezdett, belesült, csak néhány mankóra emlékezett, de hogy azokból mit akart kihozni, arra már nem, így aztán a gyönyörűen megkonstruált mondatok szétestek, és mivel a törmelékből újakat nem lehetett építeni, elszórt szóholttestek hevertek a tervezett mondanivaló őzéssel kikövezett rögös útja mentén.
Az is agyonfrusztrálta, hogy K. Jakab nemcsak a névsorban volt mindig előtte, hanem az öt-, a tíz-, a tizenöt éves talin is hosszan, kedélyesen papolt, és berúgás után az eseménynek helyt adó kultúrotthon fabudijában még Cs. Krisztinát is megbúbolta (nyilván a jó beszéd miatt), akire Z. Dánielnek legalább huszonnégy éve fájt a foga. (És persze soha nem nyílt ki a napló nála, középtájon, bezzeg Z. Dánielnél mindig kinyílt, mert ő volt az utolsó a névsorban.)
Z. Dániel már nyomban a könnyű szédüléssel és sajgó féltékenységgel járó tizenöt éves találkozó után elkezdett készülni a nagy feladatra. Először is keresett egy nagy, de legalább lapos követ a Küküllő partján, és azóta a szájában hordta; csak evésnél vette ki, de azzal is aludt – vagy a kő aludt vele, mondhatnánk, ha filozófusok volnánk. Apropó, filozófia. Z. Dániel rengeteg filozófiai munkát is elolvasott a rendelkezésére álló közel öt évben, különös tekintettel az idő múlására, az érettségre, mint olyan(ra), a közösségek értékére, az elmúlás tragikumára, sors- és osztályközösségre, s a többi, s a többi.
Olyan mondatok forogtak a fejében rendre, hogy Immanuel Kant megnyalta volna mind a tíz ujját. Szinte érezte, ahogy a lányok (asszonyok) rendre felizgulnak (pedig még csak az első mondatok hangzottak el!), a fiúkban pedig irigy érzemények kavarognak. Hadd mutogassa mindenki a büdös kölykeit a tárcájában hordott fényképekről, hadd áradozzon mindenki „a legfontosabb érték a család”-ról, ő majd olyan beszédet rittyent, hogy még az annalesekbe is bekerül!
A feleségét nem tervezte magával vinni (hogy majd nyugodtan szüretelgethesse kicsiny, ám annál nagyszerűbb beszéde gyümölcsét), azt mondta neki, kissé pirulva és dadogva, hogy ezúttal ez olyan bulika lesz, ahova pár nélkül mehetnek csak az emberek, mit csináljon, így szervezték, ő igazán nem tehet róla.
Az asszony nem is nagyon bánta, mert sosem érezte jól magát ezeken az alkalmakon, csak a saját találkozóira járt szívesen, ahol egyszer hanyatt is döntötte egy régi, annak idején mamlasz, de azóta sikeres középvezető fiúosztálytársa, ám erről Z. Dániel mit sem tudott, mert éppen részegen hevert az asztal alatt.
Z. Dániel beszéde készen volt.
A nagy nap előtt jó párszor hangosan elmondta magának, néhányszor le is videózta, itt-ott javított a gesztikuláción, hanghordozáson, mimikán. Érezte, hogy nagyon profi ez így. Csodálatos beszéd volt, valóban. Érettségi, komoly, okos, filozofikus, messze jövendővel vetve öszve jelenkort. Mélységei voltak, meg persze magasságai, a kulminációs pontok szépen sorban követték egymást, mint egy jól felépített dugás a fabudi ülőkéjén. Príma kis beszéd volt, na. Z. Dániel már nem is izgult nagyon. Volt ebben ugyan része néhány maréknyi Xanaxnak, de nem aggódott, mert a biztonság kedvéért volt nála Viagra is, ki tudja, mit okoz a kilónyi Xanax, ugye. Kívülről tudta az egészet, egyet sem dadogott, a lapos követ messzire köpte már napokkal korábban. Főleg arra volt büszke, hogy egyetlen blődség vagy közhely sincs benne. (Jól emlékezett K. Jakab beszédeire, amelyekben jócskán szerepeltek a fentnevezett kámonpléjszek.)
Azt hitte, sosem lesz vége a hülye osztályfőnöki órának, és soha nem kezdenek el inni. Cs. Krisztina különösen csinos volt, bár derékban kissé megvastagodott, de legalább majd lesz mibe kapaszkodni. Z. Dániel úgy érezte, kacéran és némi megelőlegezett elismeréssel pislog rá a Kriszti. Megittak valamiket, és ekkor Z. Dániel úgy érezte, eljött az idő.
Villájával megkocogtatta a poharát, torkot köszörült, felállt, és az álmélkodó tekintetek és szórványos halljuk, halljukok közepette megszólalt:
„Kedves évfolyamtársaim… azért gyűltünk itt ma össze… hogy megünnepeljük a húszéves érettségi találkozónkat. Bizony, húsz év! Húúúsz év! Nagy idő, mondhatnánk. Húsz év után az ifjú vándor megpihen, ahogy a költő is mondja. Én iskolám, köszönöm most neked, hogy az elmúlt, izé, szóval köszönjük meg az iskolánknak és az osztályfőnöknek. És hogy a húsz év! A mi iskolánk ez. Ahogy volt, s milyen szép is volt. És itt állunk húsz év múlva, mikor az ifjú vándor megpihen. De hosszú még az út, és közben valamit tenni kell. Elbúcsúzunk, de nem búcsúzunk el. Hiszen itt vagyunk. Örülök, hogy mind eljöttetek, aki nincs itt, szóljon. Én, kérlek alássan, én a gyermekeimre vagyok a legbüszkébb. Mint talán emlékeztek, elmondtam az osziórán, hogy megnősültem, és van két gyermekem. A kicsi karatézik, a nagy nem, de okos. A feleségemmel boldogan élünk, bár vannak vitáink. Az élet szép, de nem habostorta. Tudtuk ezt régen is, de most megtanultuk igazából. A nehézségek megedzenek minket. Meg bizony. Megerősödve kerülünk ki belőlük, bizony. Én is rájöttem, hogy a család a legfontosabb. Nincs is fontosabb a családnál. De hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, a család! Az nagyon fontos. Jó, hogy itt vagyunk. Végignézek az arcokon, és reményt látok rajtuk. Milyen szép is a remény, de milyen csalfa, sőt csalóka! Égiekkel játszó izé. Tünemény. Földi tünemény, az az, köszi, Kriszti. Szóval itt vagyunk. Együtt vagyunk. Van-e ennél nagyobb öröm? Már persze a családon kívül. Nincs, ennél nagyobb öröm, biza nincs. Pedig milyen rég vót, talán igaz se vót, igaz-e, kedves osztálytársak, hehe. Na de hát az élet sincs habostortából, hehe, hehe, ugyebár. Gondolom, ti is megvagytok. Én megvagyok, köszi. Szerintem a család nagyon fontos. Emlékszem, mikor elvettük a Lackó tízóraiját… bocs, ettől mindig könnybe lábad a szemem. Jaj, az élet nem könnyű, de nem ám! Van, aki dolgozik, van, aki nem, de jó annak, aki boldog, mert az nem boldogtalan. Kant is megmondta. Emlékeztetek, mikor Enikő ellopta a naplót? Mindjárt sírok, ba´meg. Egyszóval csak ennyit akartam mondani, nagyon szépen köszönöm, hogy meghallgattatok. Azt hiszem, eleget beszéltem már, úgyhogy át is adnám a szót Cs. Krisztinek, nemtom, akar-e valamit mondani. Nem akar. Hát akkor K. Jakab, tied a szó. Még egyszer köszi, hogy meghallgattatok, ne feledjétek, hogy nem szól a dal, szomorú, csendes este van, de ne legyen szomorú csendes este, mert, izé, egyszer élünk! Köszönöm, tényleg, még egyszer, hogy meghallgattatok! Húsz év múlva az ifjú vándor vivát! Húsz év múlva lehet, hogy találkozunk, vivát, vivát! Köszi, köszi, hogy meghallgattatok, de tényleg, köszi szépen, még egyszer.”
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2024. januári számában)
A nevem 02090702011407. Békésen élünk a 190914072- 1120118092025-ön. Mindenki a dolgával törődik, teszi, amit tennie kell. Számunkra nincs múlt, jelen és jövő; nem tudjuk, mi a történelem – ha te sem érted ezeket a fogalmakat, nyájas olvasóm, akkor sikerrel járt utolsó elkeseredett vállalkozásunk.
Pável hegymászó, egy társkeresőn találtam rá, és önmagamra. Ragyogtam a szerelemtől. Büszke voltam, hogy az enyém. Lázas kételyeimet, kusza vívódásaimat megosztottam vele, beszéltem neki kedvenc orosz költőimről, Jeszenyinről meg Ahmatováról – elcsodálkozott, hogy van még orosz nyelv és irodalom szakos bölcsész –, és saját verseimből is felolvastam neki. A végletekig kitárulkoztam. Húszas éveim keserűsége elmúlt, határtalan csend és békesség szállt rám. Könnyű lettem, sőt súlytalan. Álmomban is tengerzöld szemét láttam, gyengéd érintése simogatta testemet.
Másodikos középiskolás korában indította és szerkesztette T. – osztálytársával és testi-lelki jó barátjával, Vrábel Sándorral – a Diákélet c. komáromi diáklapot. Hogy hány száma jelen(hetet)t meg, arra már nincs adat, s nem is valószínű, hogy bármi is előkerül(het) még a lappal kapcsolatban az azóta eltelt idők súlyos tömbjei alól.
Négyen négy napon át lovagoltunk Częstochowától Zamarskiig. A háború irányába tartottunk a békéért zarándokolva. A napi átlag, harminc kilométeres táv embert–állatot próbáló, ezért szünnapokat is iktattunk programunkba. Lóháton olyan eseménydús volt az idő, hogy szinte féltem, nem fogok tudni mit kezdeni szabadidőmmel. A lovak pihentek. Logisztikai emberünkkel együtt öten kísérleteztünk, hogy interneten szállást keressünk az előttünk álló újabb egyhetes szakaszra.
Ennis reggel elhúzta a csíkot, éjjel pedig teli hassal érkezett meg, és fintorgott egy sort a macskatápos edénykéje fölött, mielőtt elvonult aludni. Mónikában forrt a méreg. Végül fogott egy DVD-író filctollat, és szép olvasható, nyomtatott betűkkel ráírta a nyakörvére: NE ETESS!
Sose láttam még ilyen csendesnek New Yorkot. Zavarodottan megdörzsöltem a szemem. Pontban reggel hétkor kelek hétköznaponként. Nincs szükségem ébresztőre, mindig az autók zaja kelt fel. Háromnegyed tíz: ennyit mutat most az óra, én pedig csodálkozva néztem ki az ablakon. Nem hittem a szememnek. Pizsamában kicammogtam az utcára, s megálltam az út közepén. Csend. Megpiszkáltam a fülem. Hello? A látszólag véget nem érő utcán egy autó sem haladt át, egy árva lélek sem akadt a láthatáron.
Kiss Jolán, a raksai SZTK recepciósa elkerekedett szemekkel olvasta a bejárati ajtó melletti hirdetőre kitűzött plakátot. Mintha nem is magyarul lett volna írva. Napokon keresztül az lett az üresjáratok programja, hogy megfejtse a plakát tartalmát. Kiss Jolán nem érezte magát teljesen hígvelejű libának, akinek utolsó olvasmánya még a hetedikben átszenvedett A kőszívű ember fiai volt, de ebbe beletört a bicskája.
Volt egyszer, hol nem volt, réges-régen, a hajdani Magyar Királyság idejében, mégpedig a királyi fővárosban, egy csodaszabó. Ragyogó, bodros szoknyákat varrt úriasszonyoknak, csillogó báli ruhákat színésznőknek, és még udvarhölgyeknek is varrt tengerként hullámzó, uszályos ruhákat. Volt az országnak akkoriban egy kedves, fiatal királynéja, akit Erzsébetnek hívtak, és annyira szerette őt a nép, hogy a fővárosnak azt a városrészét is, ahol a csodaszabó lakott, elnevezték Erzsébetvárosnak.